Április 15-én megkezdődik az őzbakvadászat idénye. A vadászatra jogosultak ilyenkor mind abban reménykednek, hogy megfelelő kereslet mutatkozik majd a fizető vendégek részéről, és magas áron el lehet adni a terítékre hozandó bakokat.
A bevétel emelkedésének feltétele a jó felrakás, azaz hogy a fajsúlyos agancsok a mérleg nyelvét alaposan kibillentsék. Az eredményes vadásztatásnak pedig kötelező kelléke az elegendő számú „öreg dalia”. Az őzbakvadászatok előtt évről-évre felmerülnek bizonyos kérdések: mindent jól csináltunk? Jól gazdálkodtunk az őzzel? A létszám, a korszerkezet, illetőleg az ivararány a szakmai elvárásaink szerint alakult-e? A kérdésekre végleges és egyértelmű választ csak a bírálati eredmények adnak majd. Mindenesetre megállapítható, hogy az őzállományok kezelése a legtöbb területen a szokásjog alapján működik, noha – a szakirodalmat forgatva – mind a módszerekben, mind a faj sajátosságaival kapcsolatosan találkozhatunk új kutatási eredményekkel, amelyek a gyakorlatban is hasznosíthatóak volnának. Sokan – tévesen – úgy gondolják, hogy ez a téma már régen „lerágott csont”, az őzről mindent tudunk. A gödöllői Szent István Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézete 2001 óta folyamatosan végez őzgazdálkodással kapcsolatos kutatásokat, melyek eredményeit közvetlenül az idénykezdet előtt nem árt összefoglalni.

Kontinensünkön az őz a legelterjedtebb nagyvadfaj, Korzikát, Szardíniát és Írországot kivéve mindenütt előfordul. Európai összlétszáma jelenleg meghaladja a 9 és fél milliót, ám a magas egyedszámhoz képest igen alacsony – mindössze 29 százalékos – a hasznosítási arány, ami számokban kifejezve 2,8 milliós terítéknagyságot jelent.

Nálunk az ország teljes területén megtalálható. 1879-ben még mindössze 1950-et, 1890-ben pedig 10 ezret ejtettek el. Ezt követően némileg javultak ugyan a mutatók, az igazi állományrobbanás azonban az ezredforduló környékére tehető. Magyarországon húsz év alatt 41 százalékkal nőtt a becsült mennyiség, annak ellenére, hogy a lelövések száma megduplázódott. A „mindenki nagyvadjának” vélt őz a 60-as évekig nem igazán volt népszerű, és leginkább hússzerzés céljából vadászták – még sörétes puskával is. Mostanra gyökeresen megváltozott a helyzet, s az alföldi vadászatra jogosultak számára ma ez jelenti a legnagyobb bevételi forrást. 1960-hoz képest 23-szorosára nőtt az éves hazai teríték, és a hasznosítási ráta is elképesztő mértékben emelkedett (5,4-ről 24-26 százalékra). A megyei bizottságok 1970 óta több mint 750 ezer őztrófeát bíráltak el, az érmes arány 7,5 százalék, a 105 pontnál erősebbre bírált bakok száma pedig több mint 56 ezer.

Amit az élőhelyéről tudni kell

Az őztrófeák nagyságát befolyásoló környezeti tényezők közül a talaj, a növényborítottság és az időjárás bír a legnagyobb hatással, de az állománysűrűség, a kondíció, az életkor, az ivararány, az egészségi állapot és a vadgazdálkodás is módosíthatja az agancsok minőségét. A talaj tulajdonságai közül annak jódtartalma, míg a meteorológiai tényezők közül leginkább a februári csapadék, a hóborítottság és a hőmérséklet a legfontosabb, felrakásra hatást gyakorló körülmény. Igaz, egy-egy környezeti tényező önmagában nem befolyásolja az őzagancsok minőségét, de közvetetten vagy közvetlenül valamilyen mértékben mégiscsak mind „beleszól”.

Immáron több évtizede, hogy dr. Szederjei Ákos kísérleteket végzett az őzek mozgáskörzet-nagyságának megállapítására. Az általa megjelölt őzek 66,2%-át a megjelölési helyétől 1 km-en belül, 76,4%-át 2 km-en belül, 84,5%-át 3 km-en belül, 94,5%-át pedig 4 km-en belül ejtették el. Azóta természetesen nagyot fordult a világ, ma már ennél sokkal modernebb módszerek is rendelkezésre állnak. A gödöllői vadbiológusok az alföldi, intenzív, mezőgazdasági művelés alatt álló élőhelyen elektromos jeladóval ellátott nyakörvet helyeztek több tucat őzre, majd telemetriás módszerekkel folyamatosan figyelemmel kísérték a jelölt egyedek mozgását. Az adatokat GPS koordináták segítségével térképre vitték, meghatározták az éves mozgáskörzetet, amely bakoknál 348, a sutáknál 309 hektár nagyságú területre korlátozódott, az egyedek között azonban igen nagy eltéréseket tapasztaltak. Évszakos bontásban a nyári mozgáskörzet volt a legkisebb, mivel a táplálék és a búvóhely a dús vegetáció miatt helyben rendelkezésre állt. Ez a bakoknál alig érte el az 50 hektárt. Az eredmények azt bizonyítják, hogy a hímivarú egyedeket nagyfokú területhűség jellemzi, a territóriumukhoz éveken keresztül ragaszkodnak. A táblaszegélyek, fasorok, csenderesek a mozgáskörzet meghatározó részét képezik, az „őzektől érkező” rádiós jelek leggyakrabban az ottani tartózkodásról tájékoztatták a kutatókat.

Az otthonterületek átfedő részei alapján feltételezhető, hogy különböző növénykultúráknak és növényzettípusoknak eltérő a kedveltsége. Az úgynevezett preferencia-index segítségével számszerűsítve megállapítható, hogy az egyes élőhelytípusokat a területi előfordulásuk arányánál (kínálat) magasabb (kedveltség) vagy alacsonyabb (elkerülés) mértékben használják az őzek. Az értékelt egyedek főként a gödrös, nádas-sásos, erdősávokkal, erdőfoltokkal tarkított részeket és a szegélyeket kedvelték, ugyanakkor ki lehetett mutatni azt is, hogy egyes kultúrnövények, amelyek kisebb arányban vagy időszakosan fordultak elő, alkalomszerű, de magas kedveltséget értek el. Ilyen volt például a lucerna és a repce. A magasabb kihasználás azonban annak is következménye lehet, hogy az adott őz kedvelt területéhez közel helyezkedtek el.

A bakok a nyári territóriumaik kijelöléséhez és több éven keresztüli megőrzéséhez erdős, fás, bokros és szegélyjellegű vagy más vonalas jellegű (vízfolyások, utak, csatornák) természetes és mesterséges „tereptárgyakat” igényelnek. A territoriális rendszer az őz viselkedésének rugalmatlan eleme, amely a megfelelő feltételek hiányában az állomány instabilitását okozhatja. A kialakítható territóriumok száma határozza meg a „szociális eltartóképességet”, vagyis amíg az állománysűrűség növekedése a territóriumok méretének csökkenésével bizonyos mértékig ellensúlyozható, addig a megfelelő terepi adottságok hiánya ezt lehetetlenné teszi. A nyílt mezőgazdasági területeken az őzek számára éppen ezért az élőhely fejlesztése nem csupán a táplálékforrások növelését kell, hogy jelentse, hanem a territóriumok határaiként is használható vegetációtípusok létesítését is.

Napi betevő

A táplálék-összetétel meghatározására vonatkozó vizsgálatok a hullatékmintákból származó növényi maradványokra támaszkodtak, az alapadatok elnyeréséhez mikroszövettani analízist alkalmaztak. A vadbiológusok az epidermisz maradványokból – a növények legellenállóbb szövetéből, amelynek struktúrája az emésztés alatt szinte változatlan marad – egy határozókulcs segítségével a táplálékot alkotó növényfajokat mikroszkóp segítségével azonosították.

Az eredmények ismeretében egyértelműen kimutatható az őzek táplálékában bizonyos növényfajok dominanciája, ugyanakkor kijelenthető, hogy az őz energiatakarékosságra törekszik, vagyis azt eszi, amit a viszonylag kicsi otthonterületén talál. A magas fehérje- és alacsony rosttartalmú, könnyen emészthető növényeket kedveli, a legfontosabb szempont azonban, hogy helyben hozzáférhető legyen, ne járjon fölösleges energiapazarlással a táplálék felkutatása. Az „étlapon” a lágyszárú kétszikűek aránya alacsony, a fás szárúaké ugyanakkor 8-10 százalék. Évszakonkénti eltéréseket nem nagyon lehetett tapasztalni, de míg nyáron szinte „terített asztala” van az őznek, addig télen szegényesebb a kínálat – és többet is kell táplálék után menni. A mintákban nagy arányban fedeztek fel keserűfű, napraforgó, repce, kukorica, szeder, egyéb gyümölcs, bodza, aszat és akác fogyasztására utaló epidermiszeket. Igen meglepő a pillangósok alacsony aránya, amely az eddigi vadföld-gazdálkodási gyakorlatot is átírhatja. A táplálék egyedenként mindössze 2-3 fajból áll.


Idejétmúlt őzgazdálkodás

A hasznosítás volumenének meghatározása során figyelembe kell venni, hogy a nagy egyedszámok ellenére is jócskán alulbecsült az állomány, a terítékadatok pedig alulhasznosítást mutatnak, igaz a nagymérvű orvvadászat alaposan módosítja az összképet. A szakemberek szerint a pontatlan állománybecslések helyett a populációk és az egyedek produktumát (agancs, kondíció, felnevelt szaporulat), valamint az élőhely állapotát (vadkár, területhasználat), illetve ezek kapcsolatát (sűrűség) kellene figyelni, s ez alapján eldönteni, hogy milyen beavatkozás szükséges. Az élőhely vagy az állomány befolyásolásával sokkal jobb eredményeket lehetne elérni, mint a fals adatokon nyugvó létszámszabályozással. Ennek a gazdálkodási modellnek egyelőre persze jogszabályi korlátai is vannak, de a hosszú távra tervezett beavatkozási elképzelések indokolttá tennék az ökológiára alapuló állománykezelést. Ez a megközelítés magába foglalja az egyedi teljesítmények és az állományjellemzők változásainak éveken át való nyomon követését, valamint az élőhely minőségének és/vagy a növényevők élőhelyre gyakorolt hatásának a vizsgálatát. A vadgazdálkodóknak fel kellene hagyniuk az állomány megszámlálására tett próbálkozásokkal, hiszen nem azt kell tudni, hogy mennyi őzünk van, hanem azt, hogy hogyan változik az állomány és az egyedek teljesítménye!

Lőni vagy nem lőni? – ez itt a kérdés

Mielőtt a puskánkat felemeljük vagy a vendég számára kiadjuk a „tűzparancsot”, el kell döntenünk, hogy a keresőtávcsőben figyelt bak „selejt”, kímélendő vagy golyóérett, minél pontosabban meg kell saccolnunk, hogy hány grammos az agancsa, illetőleg el kell bírálnunk, hogy a vad mennyi idős. A vadásznak vagy a kísérőnek mindezt 100-150 méternyi távolságból, sokszor korlátozott látási viszonyok közepette kell eldöntenie. Semmi kétség, ha előzőleg már volt alkalma megfigyelni a kiszemelt egyedet, akkor biztosabb lehet a dolgában.

A kor eldöntésére ebben a helyzetben a legalkalmasabb az állatról kialakult összbenyomás – a viselkedés, a testalkat és az agancs hármasa által alkotott kép. Ha nem ismerjük az állatot „személyesen”, évek óta, akkor megbízható módon csak annyi állapítható meg, hogy fiatal, középkorú vagy öreg egyeddel van-e dolgunk. Értelme sincs az állat korát éves pontossággal meghatározni, mert ez a becslés általában pontatlan, ráadásul a korosztály meghatározása is elég a jó döntéshez. Ezután össze kell vetni az agancsot a korral, amelyhez ismerni kell a terület állományának a minőségét is. A szabályostól eltérő „fejdíszűek” minősítése nem okozhat különösebb gondot, annál nehezebb viszont a helyzet, ha hatos agancsot visel a kiszemelt „jószág”. Komoly tapasztalat és szakértelem kell annak a megállapításához, hogy a bak lőhető-e (elérte-e a fejlődése csúcsát) vagy fejlődőképes, így kímélendő.

Manapság az elejtett őzbakok átlagos kora a bírálatok szerint 4,2 év, tehát javarészt több esztendővel a kulmináció előtti egyedeket hozzuk, hozatjuk terítékre. Igaz ugyan, hogy a golyóérettség korhatáraként 6-7 évet említ a szakirodalom, de nem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy az ennél fiatalabb hatosokat minden esetben el kell engednünk. A kérdés tudniillik nem ennyire egyértelmű. A német Stubbe professzor húsz évet felölelő kutatási eredményei szerint 181 jelölt őzbak adatai alapján a bakok 3%-a kétéves korban, 32%-a 3 éves korban, 33%-a 4 éves korban, 18%-a 5 éves korban rakta fel a legjobb (legsúlyosabb) agancsát, és mindössze 9 százalékuk 5 évnél idősebb korban…

Az utóbbi két évtizedben a hazánkban minősített őztrófeák bírálati eredményei azt mutatják, hogy a legmagasabb súlyú „csontot” 7 éves korban rakják fel a bakok. A bírálati eredmények statisztikai vizsgálata során – ugyancsak a Vadvilág Megőrzési Intézet kutatásai szerint – kiderült, hogy 6 és 10 éves kor között sem az agancssúlyok, sem a szárhosszak nem mutatnak szignifikáns különbséget., sőt, az értékelés azt jelzi, hogy a legkiválóbb „agancsot termő” Hajdú-Bihar megyében már 4 éves korra kialakul a végleges szárhossz is.

Egyes szakemberek azon az állásponton vannak, hogy a kapitális, golyóra érett bakokat csak az üzekedés végén, augusztusban célszerű elejteni, hadd örökítsék tovább a kiváló génjeiket, vegyenek részt a szaporodásban, a gyenge egyedek kiválogatására, a selejtezésre viszont sokkal kedvezőbb lehetőséget nyújtana az április végi, május eleji takarásmentesség. A VMI kutatói ugyanakkor bizonyítottnak vélik, hogy az agancstulajdonságok jó része igen alacsony hatásfokkal – vagy egyáltalán nem is – öröklődik, százszor inkább a környezeti hatások függvénye.

( szöveg és képek: Wallendums Péter )