Tegnap a körülményekhez képest egy elég kellemes, érdekes gyakorlaton vettem részt, melynek helye az Ipoly Erdő Zrt. Királyréti Erdészete volt, s a tárgy, minek keretében terepre mentünk, a természetvédelmi területek kezelése címet viseli. Az alábbiakban erről lesz szó.

Szép napra virradt, s mi elindultunk busszal a Szent István Egyetem elől, hogy teljesítsük egyik kötelező gyakorlatunkat. Nem mentünk messze, mindössze a Börzsönybe, azon belül pedig Királyrétre igyekeztünk. Utunk során búza és lucernatáblák sokaságát hagytuk magunk mögött, de sárgállott a repce is mindenütt. A tavalyi évben, bármerre járt az ember, szinte mindenütt ezzel a növénnyel találkozott. Akármerre jártam, mindig sárgállott valahol a határ. Még a Felvidéken is aranyszínben úszott a földek jelentős része. Ahogy nézem, idén sem lesz másképp, s a repce ebben az évben is elég jelentős területeket fog magának meghódítani. Persze ezen nem kell csodálkozni, hisz a biodiesel újabban egyre felkapottabb, s köztudott, hogy ahhoz napraforgó, vagy repce szükséges nagy olajtartalmuk miatt.

Sokan ellenzik ezt a fajta üzemanyagot, s részint én is egyet értek velük. Viszont észszerűen igenis lehet jövője. Az ellenzők főleg azt az érvet hangoztatják, hogy élelmiszerhiány van, és a biodiesel miatt a legtöbb földön így is a repcét fogják termeszteni, hisz lényegesen nagyobb profitot hoz. Ezen kívül a takarmány és élelmiszerárakat is fel fogja verni. Ebben valóban van némi igazság. Én azonban úgy gondolom, hogy nem kell teljesen elzárkózni ettől a lehetőségtől. Mindössze nem szabad mindent feltenni rá, és nem szabad, hogy túl nagy méreteket öltsön. Ha egy gazdaság elő tudja magának teremteni ezzel a megfelelő üzemanyag-mennyiséget, az igen kedvező lehet, és mégsem ölt hatalmas méreteket.

De ennyit a repcéről, inkább folytassuk utunkat a Börzsöny felé. Vácot elhagyva hamarosan Verőcére értünk, ahol nem meglepő módon igen jó érzés fogott el. Feltűntek az ismerős házak, és az út, mely a Csattogó-völgybe visz. Ha valaki ebből nem jött volna rá, miért dobbant meg a szívem, akkor elmondom: a minden évben itt megrendezett Magyar Sziget miatt.

Néhány kilóméret után végül megérkeztünk Királyrétre. Itt is emlékek sora tört rám, hisz jártam már itt régebben, csak nem emlékeztem rá. Ismerős volt a környék, és hamarosan rájöttem, miért. A fülemülés bejegyzésemben emlegetett biciklistábor ideje alatt pihentünk meg itt néhány percre. Innen néhány méterre találtunk egy erdei siklót is elpusztulva akkor, éppen az út szélén, melyről egy másik köznapló-írásom szólt.

Itt aztán felvettük Ruff Jánost, a Királyréti Erdészet vezetőjét, ki a területen folyó gazdálkodás rejtelmeibe vezetett be minket. Őt rögtön meg is kérdeztem arról a hírről, mely nemrég került napvilága, miszerint privatizálni szeretnék az állami erdőket. Elmondás szerint ez a kezdeményezés szinte minden kormányzati ciklusban megjelenik, hisz óriási lenne a kereslet ezekre az erdőkre, de még soha senki nem merte meglépni, mindig elhalt a kezdeményezés. Személy szerint őszintén remélem, hogy igaza lesz, és ez esetben sem fogják megvalósítani ezt a privatizációt, ugyanakkor ettől a kormánytól láttunk már olyan intézkedéseket, amiket nem gondoltunk volna, hogy meglépnek.

Az Ipoly Erdő Zrt 64 000 hektáron, részint a Börzsöny területén fekszik. Nógrád megye teljes területére kiterjed, s Pest megye észak-keleti részén is jelen van. A Duna-Ipoly Nemzeti Park közelsége miatt a két igazgatóság között igen közeli a viszony, hisz sok védett terület lévén meg kell találni az összhangot, úgy kell gazdálkodni, hogy az minden félnek megfeleljen.

Ami a vadásztársaságokat illeti a Királyréti Erdészeten belül, összesen 4 ilyen terület létezik. Az egyik teljesen az erdészet fennhatósága alá tartozik, egyben kb. félig van befolyásuk, s további kettő társaság működik a területen. A saját vadásztársaság jó oldala, hogy a területen egy tulajdonos végzi az erdészeti és a vadgazdálkodási teendőket, ezáltal könnyebb megtalálni az összhangot, nincsenek viták, esetleg pereskedések, komoly érdekellentétek, s vadkárt sem kell fizetni. Mindezt vezetőnk is elmondta.

Első megállónk az erdő szélén, az úgynevezett lékek bemutatásával telt. A területen gondot jelent, hogy az erdő több száz hektáron egykorú. Ez azt jelentené, hogy mikor eléri a vágáskort, az egész erdőt kéne baltával és láncfűrésszel letarolni, ami beláthatatlan következményekkel járna, s az erdészet sem akarja ezt. Ezért jelenleg erdőátalakítás folyik a területen, s megpróbálják mozaikosabbá tenni az erdőt életkor szerint. Ezt úgy oldják meg, hogy évente különböző lékeket vágnak az erdőbe, melyek nem túl nagyok. Ezáltal ezeken a területeken új faállomány jön létre, s lassan el lehet érni, hogy korosztály szerint ne legyen homogén a terület. Ehhez az is kell, hogy eredetileg megtervezett, általánosan elfogadott vágásérett korban még ne vágják ki a fákat, hanem csak néhány évvel később, ezzel is széthúzva a korosztályokat.

Ezek a lékek egyébként később látszottak igen jól, mikor a szomszéd hegyoldalban figyelhettük meg a kicsi fátlan – illetve facsemetékkel jól ellátott – foltokat. A terület jellegzetessége továbbá, hogy nem mesterségesen telepítik ez erdőket, mely vezetőnk elmondása szerint különlegességnek számít. Elmondta, hogy sokáig elképzelhetetlennek hitték, hogy tölgyet lehet telepíteni nem mesterséges úton is, végül ők megpróbálkoztak vele, és sikerrel is jártak.

A buszból láttunk egy felhagyott bányát is, mely mára komolyan védett, hisz területén holló fészkel, korábban kerecsensólymok is neveltek itt fiókákat, s jelenleg egy vándorsólyom pár készül költeni. Vezetőnk elmondta azonban, hogy mivel egy idős tojóról, és egy fiatal hímről van szó, könnyen előfordulhat, hogy ebből végül semmi nem lesz. Azt is elmesélte nekünk, mikor egy természetvédelemben dolgozó kollégájával beszélgetett, felvetette neki, hogy mi lett volna, ha a bánya megnyitásakor a természetvédelem nem engedi azt. Ha megtiltják a bányászatot a területen, akkor ma nem fészkel ezen a területen sem a holló, sem más, s nem látszik a ma könnyen megfigyelhető szukcessziós folyamat.

Ebben egyet értettek, majd vezetőnk piszkálódva felvetette az ötletet, hogy mi lenne, ha most a szomszéd oldalt fejtenék le. Erre a természetvédelmi szakember majdhogy a szívéhez kapott, hogy azt ugyan semmiképpen sem lehet. Érdekes kis történet, és mindenképp elgondolkodtató, hogy vajon néhány évtizeddel később mi lesz a mai természetvédelemről a véleménye az akkori embereknek. Lehet, hogy kicsit jobban kéne mérlegelni, mit lehet és mit nem, és sokkal előrébb elképzelni a következményeket? Ha az 1800-as években nem kezdhetik el a bányászatot, most egyel kevesebb értékes területünk lenne a Börzsönyben.

Ezzel persze semmiképp sem azt akarom mondani, hogy bármit meg lehet tenni, csupán azt, hogy érdemes fokozottan átgondolni, mit is tesz a természetvédelem, és hogy miért. Ez nem vonatkozik például egy Verespatakra, hisz ott a bányászat mértéke sokszorta nagyobb és ezen kívül az eljárás is katasztrófához vezethet, hisz a ciánszennyezésről már van elég tapasztalatunk…

Harmadik megállónknál a jégtörésről és a széldőlésről tartott vezetőnk rövid előadást, melyet összefoglalóan természetes bolygatásnak hívunk.

A táj gyönyörű volt. Mellettünk egy patak csörgedezett apró vízesésekkel, zuhogókkal kétoldalt pedig az éppen zöldülni készülő erdő borította a hegyoldalt. Illetve ez csak az egyik oldalon látszott igazán, hisz a másik egy része le volt tarolva szél által, a megmaradt egyedeknek pedig a jég törte le a tetejük. 1925-ben a területen egy svájci férfi gazdálkodott, ő volt a tulajdonos. Ebből az időből ránk maradt az akkori „erdészeti napló”. Ebben szerepelt szinte minden, ami az erdő életében fontos volt. A természeti katasztrófák, a kivágások helye, ideje, és más lényeges információk. Érdekes volt azonban, hogy a néhány éve szél által letarolt területek pontosan egyeztek az akkor, a 20-as évek második felében elpusztultakkal.

Az egész erdő a legkülönbféle madarak dalától volt hangos, de kékesen csillogó tavaszi ganajtúrót is találtam, s a madaraknak nem csak a hangját hallottuk, néhányuk fel is tűnt itt-ott. A második megállónknál például egy fekete-fehér, hosszú farkú őszapóra lettünk figyelmesek. A kis madár egy bokor ágain kutatott magányosan. Vélhetően hím lehetett, hisz a már párokba állt egyedek a tojásrakás-költés időszakában vannak. A tojó ilyenkor vagy kotlik, vagy ha elő is jön, akkor is könnyen azonosítható mivel kormánytolla ferdén meghajlott, hisz a lecsüngő, zárt fészekben ülve a farktollát nem tudja egyenesen tartani.

A talajon mindenütt virágzott néhány növény. Volt lila virágzatú kék árvacsalán, de néhány boglárkafélével is találkoztunk, s a cserjék közül is több virágpalástot viselt, mint például a galagonya, ami hófehérbe öltözött. Az egyik bozótos részen fülemülét is hallhattunk.

Negyedik megállónk után egy kis, 4 kilométeres kirándulást tettünk a területen. Amire rögtön felfigyeltem, az az ikerszelvényesek tömkelege volt a turistaúton. Lépten nyomon találni lehetett belőlük egyedeket. Ezek azok az ízeltlábúak, amiket ezerlábúnak neveznek. Azt hiszem, hogy vonalas vaspondrók voltak, de erre nem vennék mérget, hisz annyira nem ismerem ezeket az állatokat. Az viszont bizonyos, hogy nem érdemes túlzottan piszkálni őket, mert igen büdös váladékot tud magából kibocsátani. Ezek az egyedek egyébként éppen párzáshoz készülődtek, több olyan párt láttam, ahol az egyik ikerszelvényes mászott, rajta pedig egy másik fajtársa kapaszkodott.

Az erdei pintyek, énekes rigók dalától hangos erdő gyönyörű volt ezen a csodálatos, napos tavaszi pénteken. Az elmúlt hetek esőzései érezhetően szebbé, üdébbé tették a természetet. A keréknyomokban kialakult pocsolyákban mindenütt békapetéket, vagy már kikelt ebihalakat láttunk. Érdekes volt megfigyelni a valódi békák és a varangyok által lerakott peték különbségeit. Előbbiek korábban teszik le, s egy csomóba, míg a zöld varangy és a barna varangy, egymás mellé, fonálszerűen, és április végén, májusban. A valódi békák petéinek többségéből már kikeltek az ebihalak, s két méretben fordultak elő. Az első talán egy centi is alig volt, míg a másik majdnem elérte a két centimétert. Kikelésük között nagyjából egy-két hét lehetett.

Hüllők közül mindössze zöld gyíkot láttam, ami viszont számomra mindig örömteli, mert egy gyönyörű teremtményről van szó. Itt pedig megjegyezném, hogy hazánkban minden hüllő és kétéltű védett! Ez vonatkozik természetesen a békapetékre, ebihalakra is, melyeket semmiképp se bántsuk, ha erdei sétáink alatt találkozunk velük a kis pocsolyákban.

Ami az erdőt illeti, főleg elegyes bükkös és tölgyes volt a területen. Ezeken kívül főleg kőris, és ahogy láttam éger volt jelen, mint erdőalkotó, de juhar és más egyéb faj is akadt.

Gyakorlatunk végül a Csóványos alatt ért véget, honnan a kilátó is látszott. Az erdőfedte hegyoldalak gyönyörűek voltak, egyre inkább zöldülő állapotukban. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra az erdő jelenti magát a békét, a nyugalmat, itt kitisztulhat egy kicsit az ember lelke. Most pedig arra van szükségem, így különös gyakorisággal fogok kisétálni a természetbe, hisz az elmúlt hetekben sokszor nem volt rá időm.

A visszaúton még láthattam egy fekete fejű, kormos testű barátposzátát is, s a tanulmányi út zárásaképpen buszunk lerobbant Veresegyháza közepén, és váltóhiba miatt kénytelenek voltunk kitolni az út szélére, s távolsági busszal visszatérni Gödöllőre.

Forrás: Gribek Dániel / Szent Korona Rádió