Visszatért már hazánkba a korábban kipusztított hód, farkas, sakál, a jövőben pedig siketfajddal, vadon élő bölényekkel, és „vacsoravendégként” keselyűvel is találkozhatunk. Medve azonban csak ideiglenesen lépheti át a magyar határt. A vadállatok betelepítése komolyan szabályozott és kevés eredménnyel kecsegtető vállalkozás. Ha viszont egy őshonos faj újra megtelepszik, védettséget élvez. Vadon élő állatok visszatelepítésének csak akkor van esélye, ha a kipusztulásukat, eltűnésüket okozó körülmények mára megváltoztak. A magyar hatóságok nem kezdeményezik egyetlen őshonos faj visszatelepítését sem, megfelelő hatásvizsgálat után viszont engedélyezhetik, mint például a WWF évek óta tartó hódtelepítési programját – nyilatkozta a FigyelőNetnek Bakó Botond, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetmegőrzési osztályának munkatársa.

A hódokat Magyarországon elsősorban a vadászat pusztította ki: azonban ma már ez a rágcsálófaj hazánkban is törvényi oltalom alatt áll, természetvédelmi értéke 50 ezer forint .Az állat természetes vagy természetközeli élőhelyeinek jó része is biztosított, tehát elvileg semmi nem fenyegeti a boldogulásukat. A visszatelelepülés, azaz a rekolonizáció azonban többnyire kockázatos lehet a faj, vagy az adott populáció számára. Minden élőlénynek megvan az úgynevezett ökológiai fülkéje, ami az élő szervezet térbeli, időbeli helyét, és számtalan környezeti tényező bonyolult láncolatát jelenti. Ha egy ökoszisztémából egy faj, populáció eltűnik, ökológiai helyét más foglalja el.

Forrás: WWF

A visszatelepített vagy visszatelepülő állomány emiatt érthető módon hátrányban van az ottani tradicionális más fajok populációival szemben, sokszor igen nehéz újra beilleszkednie: egy-egy sikeres telepítésre számtalan elvetélt próbálkozás jut – hívja fel a figyelmet a szakember. Fajonként változó, hogy mennyi idő után tekinthető sikeresnek egy telepítés. Összességében néhány generáció, és területi terjeszkedés után mondhatjuk el, hogy új taggal bővült hazánk élővilága.

Be, vagy vissza?

El kell választani ugyanakkor egymástól a betelepítést és a visszatelepítést. A betelepítés általában vadászati célból történik, így került Magyarországra például a nem őshonos muflon 1911-ben. A fácán Ázsiából származik - ősének a himalájai fényfácánt tartják -, feltehetően már a római korban behozták Európába, ugyancsak vadászati célból. Napjainkban azonban bármely, nem vadászható faj be- vagy visszatelepítéséhez a környezetvédelmi miniszter, valamint a vadászatért felelős - most a földműlésügyi és vidékfejlesztési - miniszter előzetes, együttes hozzájárulása szükséges – idézi a természetvédelmi törvényt Bakó Botond.

A visszatelepítés egykor hazánkban természetes körülmények között élő fajok repatriációját jelenti, ilyen a WWF által végzett európai hód visszatelepítési programja. Létezik akarat az európai bölény behozatalára is: jelenleg zárt vadasparki körülmények között Lengyelországból származó állatokat szándékoznak behozni hazánkba, az Északi-középhegység területére. Az ilyen jellegű behozatal azonban nem jelenti azt, hogy ezek az állatok kikerülnek a természetes élőhelyekre is.

A természet teszi a dolgát

A leghatékonyabb telepítő azonban maga a természet. Emberi segítség nélkül jelent meg újra a farkas: télen több példány is átjön a szomszédos Szlovákiából, Romániából, de az Északi Középhegységben stabilan megtelepedett család is él. Ma már egész Magyarország területén ismét jelen van az aranysakál is, amelyet a vadászat és a nádasok, mocsaras területek eltűnése űzött el még a történelmi időkben.

Egyes vélemények szerint az Arany János Toldiában felbukkanó nádi farkas valójában az akkor még gyakori sakál népies elnevezése. A sakálokat a délszláv háború szorította északra, ahol a helyreállított élőhelyeken meg is telepedett. Magyarországon a sakál még nem védett, de a természetvédelem szerint inkább hasznos, mint káros a jelenléte. Átlag 10-20 évente egy-egy medve is átkóborol a Felvidékről, de megtelepedni nem fognak: nincs olyan összefüggő, háborítatlan terület, ahol megélhetnének – hűti le lelkesedésünket a szakember.

Fotó: Máté Balázs

Magyarországot uniós irányelvek és vállalások is kötik a védett fajok és élőhelyeik fenntartására, megfigyelésére, az európai társszervekkel való együttműködésre. Az állami természetvédelmi szervezetek nem telepítenek be egyetlen fajt sem, de ha egy is megjelenik, az kellő védelemben részesül. Az ország területének 20,6 százaléka európai szintű természetvédelmi, úgynevezett Natura 2000- terület, és ezen élőhelyek kijelölése alapjául szolgáló irányelvekben szereplő európai szinten is veszélyeztetett fajok nálunk is törvényi oltalomban részesülnek – fogalmaz Bakó Botond.

Sikertörténet

A WWF Magyarország több ütemben 211 őshonos európai hódot telepített Gemencre, a Szigetközbe, az Alsó- és a Felső-Tisza mellé – tudta meg a FigyelőNet Kiss Mónikától, a zöldszervezet sajtóreferensétől. Az idén októberben szabadon engedett állatokkal együtt ma már 500 hód él hazánkban, az intenzív telepítésnek ezzel lényegében vége. Még legfeljebb egy alkalommal hoznak nagyobb számban Németországban és Ausztriában vadon befogott rágcsálókat, utána már csak vérfrissítésre lehet szükség. Az 1996-ban indított hódtelepítés Magyarország első sikeres emlős-visszatelepítési programja.

Egy faj visszatelepítésének szakmai és társadalmi szempontjai vannak: éppoly fontos kérdés, hogy megszűntek-e a faj kipusztulását okozó tényezők, mint hogy beleillik-e az adott gazdasági és társadalmi környezetbe. A WWF szerint a hód minden szempontból „állatorvosi ló” volt. Pusztulását az intenzív vadászat okozta: nyelve és farka ínyencfalat, pézsmája vágyfokozó szer, bundája társadalmi rangot jelentő viselet volt – hazánkban ma már tilos a vadászata. Az emberek is szívesen befogadják a kedves kis állatot, úgynevezett konfliktusmentes faj. Jóval nehezebb lenne a medve, vagy egy kígyó elfogadtatása – hangsúlyozza Kiss Mónika.

Fotó: Beregi Nagy Edit

Keselyűk köröznek a magyar égbolton?

A telepítés azonban csak nemzetközi összefogással lehetséges. A civilszervezet – az állatok mellett – pótolhatatlan gyakorlati útmutatást kapott az osztrák WWF-től. A hódokat ugyanis Ausztriába is vissza kellett telepíteni. Nem mindegy a származás sem, a vadon befogott állatok ellenállóbbak, szívósabbak, és könnyebben feltalálják magukat fogságban nevelt társaiknál. Állatkerti állományból telepítették vissza természetes környezetébe ugyanakkor a hosszú szarvú antilopot Arábiába a ’70-es években.

Természetvédő körökben felmerült, hogy az alföldi gulyák, nyájak elhullott állatai kiváló táplálékot nyújtanának a fakókeselyűnek, amely hajdan nagy számban élt a Kárpát-medencében. Megtelepedni azonban nem tudnának, mert fészkelőhelyet nem találnak Magyarországon: szívesebben költenek a Balkán-félsziget szikláin – mondta el lapunknak Berényi Zsombor, a Magyar Madártani Egyesület munkatársa.

Táplálkozni ellenben átjárhatnának hozzánk, csakhogy a mostani szabályozás szerint a pásztorok nem hagyhatnak dögöt a magyar pusztán. A hozzánk legközelebbi populáció – 90-100 pár – Horvátország Krk szigetén él, amelynek néhány egyede szokott elvetődni hazánkba. A kopasz nyakú madarakról tehát le kell mondanunk, bár feledhetetlen látvány lehetett, amikor idén június második felében 100-110 keselyű jelent meg Hollandia és Belgium fölött. Valószínűleg Spanyolországból vetődtek oda egy meleg légáramlattal – fogalmaz Berényi.

Forrás: National Geographic