Mihály Pál aranysakálokra vadászott idén februárban. Tapasztalatait és élményeit osztotta meg lapunkkkal:

Az elmúlt időszakban jutott nekem a rosszból s jóból egyránt. A tavalyi évet kényszerpihenővel zártam, az ideit pedig azzal nyitottam. Februárban viszont a vadászat terén Diána a szárnyai alá vett, bár egy kis fejtörést azért okoztam neki is. Ellátott élményekkel gazdagon, minden második vadásznap különféle disznókat vezetett elém. Biztosan értetlenkedve nézte, amint elengedtem őket. Nem nagyon tudta kitalálni, mit is szeretnék, de tegnap este siker koronázta a próbálkozását.

Igen, egy szép sakált szerettem volna terítékre hozni. Utoljára agusztusban voltam ezen a téren eredményes. Azt tudtam, melyik részeken laknak, így abba az irányba orientálódtam. Láttam is belőlük néhányat, valami miatt lövéshez mégsem jutottam. Volt, hogy vendéggel ültem ki rájuk, láttunk is, azonban lövéshez akkor sem jutottunk. Ez furcsa is lett volna, mert alapból kijelentettem már többször, a sakál az enyém, azt nem engedem át másnak. (Eddig egyetlen egy kivétel volt.) Ezért érdekes lett volna a helyzet, bár a másik kijelentésem a “soha ne mondd, hogy soha.”

A tegnapi napot viszont alaposan megterveztem. A szelet is figyelembe véve, jó előre elterveztem a vadászat helyszínét, egy tartalék tervvel kiegészítve. Már kora délelőtt előkészítettem mindent és elfogott az az érzés, hogy igen, ma meglesz. Szinte tudtam, hogy sikeres leszek.
Az öltözködésnél egy régi “kabalazokni” került a kezembe. Elméletileg már nem hoz szerencsét, de mosolyogva csak felhúzom a lábamra. A bakancs úgyis eltakarja.

Útnak is indulok és hamarosan a kigondolt helytől kicsit messzebb pakolok elő a kocsiból. A járművet beerőszakolom a bokrok közé és magamra aggatom a felszerelést. Stabil tripod, puska és a hátizsák, benne a hívókészülék, szék, valamint a szükséges apróságok. Gyorsan összeadom fejben a súlyukat, nekem 4,9 kg jön ki, bár általanos hetedikben megbuktam matematikából. Cigivel ellenőrzöm a szelet, majd lassan elfoglalom a helyemet. Minden a helyére kerül, a hívó szemben a széllel, úgy 70 méterre. Egyenlőre csupán hasznos vadat látok csak mozogni, viszont az erdőt átszelő csatornától riaszt az őz. Sűrűbben pásztázom azt a részt, de én nem látok semmit. A szürkületet felváltja a sötétség, így elérkezettnek ítélem az időt, az aktívabb vadászat megkezdésére. Elindítom a hívót és a “wild rabbit distress” hangot verik vissza az erdő fái. Pár perc után rágyújtok, ellenőrizni a szelet. Az első slukkot fújom ki, amikor a hőkamerán egy gyorsan mozgó foltot látok, ami kicsit oldalazva, de felém tart. Rögtön felismerem; sakál. A koporsószöget olyan ívben hajítom el, hogy messzebről hullócsillagnak is nézhette valaki,és talán még egy kívánságot is elmormolhatott. Remélem bejön neki. Az én kívánságom viszont teljesülni látszik, határozottan jön a földön keresztben futó árokig. Ott viszont megáll. Nézelődik, forgolódik. A fogaskerekek csikorognak a fejemben, próbálom a legjobb megoldást kitalálni. Menjek én közelebb? Várjak, hátha elindul? Próbáljak másik hangot? Végül a sakál oldja meg a dilemmám, átugrik az árkon és jó tempóval megcélozza a hangot.

A céltávcsőben nézem, pillanatokra néha megáll,de gyors tempóban közeledik. Elkocog pár nyúl mellett is, azonban a bajba jutott jobban érdekli.

Előretolom a biztosítót és készülök a lövésre, amikor a szürkeállományom kisebbik részében megjelenik egy gondolat. Mire viszont ideje lenne elhatalmasodni, cselekszem automatikusan. Bőven lőtávra jött már be és mivel nem áll meg magától, kikapcsolom a hangot. Erre aztán lecövekel és érdeklődve figyeli, hogy hová tűnhetett a vacsora. A kereszt akkor már az oldalán pihent és megérintem a billentyűt. A dörrenés végigzeng az erdőig, viszhangozzák a fák, ezzel adva a világ tudtára, az életét vettem el egy toportyánnak. A csikasz pár ugrás után végleg elcsendesül.


Leülök a székemre és elszívok egy bűzrudat, közben azt a gondolattöredéket próbálom megérteni, ami a fejemben nemrégen megfordult. Sikertelenül. Feltápászkodom és levett kalappal birtokba veszem zsákmányom. Egy nagytestű, egészséges kan aranysakált ejtettem el. Kicipelem a hozzá méltó teríték és fotó elkészítéséhez, közben eszembe jut az orvos utasítása. Március 7-ig 5 kg-nál többet nem emelhetek, nem vadászhatok, nem vezethetek autót. Természetesen dohányozni sem szabad és egészségesen kell hogy étkezzem. Elmosolyodom, ezekből azért legalább egyet tudtam betartani.

A terítékkel kicsit elszöszmötölok, a szőrét is elsimogatom. Készítek jó pár fotot és igen, csodálom. Tényleg tökéletes ragadozó.
Hamarosan feladom mára, így pakolok és amilyen óvatosan érkeztem, ugyanúgy távozom. Igen, ma is elraboltam egy életet az erdőből.
Otthon a fénykép és videó visszanézése közben megint eszembe jut az a kis gondolattöredék. Sok, egyre több vadat engedek el lövés nélkül. Sokszor hangoztattam, hogy ez alól kivételt képez a dolmányos varjú és az aranysakál. Most mégis, egy pillanatra felötlött hogy ezt a gyönyörű ragadozót én csak elengedem. A terítéken látszik hogy nem történt meg, lehet nem is fog.

Azonban a másik kijelentésem is él, miszerint ” soha ne mondd, hogy soha!”

Tisztelet a vadnak!
Kan aranysakál a terítéken.
Kaliber: 243 win.
Lőtáv: 96 m.
Súlya: 12,2 kg.
Ui: reggel a hivatásos cimborámmal visszamentünk lemérni a súlyát, így készült nappali fotó is.

Írta és fényképezte: Mihály Pál
Forrás: Agrojager