Délután volt, amint délutáni kávémat szürcsöltem, azon töprengtem, vajon mit tartogat számomra ma, a Keserű erdő? Forróságot azt biztosan, – nyugtáztam magamban. A nap elemi erővel égetett, kínozva embert, állatot, növényeket egyaránt.

A találkozót este hatra beszéltük meg a vadászháznál, Janival. (Papp János, a biharkeresztesi Petőfi Sándor Vadásztársaság vadőre.) Az üzekedés már a vége felé, a bakok teljesítették kötelességüket, nem nagyon mutatták magukat. Odafelé úton, a bedői út bevezetőjén, láttam a távoli tarlón őzeket, de nem nagyon bizakodtam. Valami belső sugallat azonban mégis arra ösztökélt, hogy adjak még egy esélyt, többször látott, egyszer hibázott, ághiányos bakomnak.

A vadászházhoz érve Jéger, a német vizsla fogadott, ugyanazzal a túláradó vizslaszeretettel, ahogy azt már tőle megszoktam. Erőtől duzzadó teste már nagyon várja az apróvadas szezont, az egy-két nyári rövid utánkeresés után felüdülés lesz neki, ősszel a kökényesbe rongyolni, a meglőtt toronykakasok után. Autómmal a vadászház tágas parkolójában, a nagy szilfák alatt leltem menedékre és Jégerrel mulattam az időt, közben nagyokat szívtam a fák alatti hűs levegőből. Megérkezett Jani is. Gyors taktikai megbeszélés, majd a beírókönyvbe való kötelező regisztrációt követően elterveztük, hogy a társaság vadőrei által használt itatókat keressük fel, ahol majd kamatoztathatjuk nyomolvasó tudásunkat, egyúttal friss infót szerezve, mi is jár ki rájuk.

A fényváltás előtt cserkelve, autónkat hátrahagyva keressük fel a hőn áhított bakomat, hátha Diana ma kegyes lesz hozzám, és nem viccel meg úgy, mint bedői szellembakom cserkészetekor. Amikor nem volt fegyver nálam, egyfolytában a helyén állt, ha meg rácserkeltünk, megmutatta az egész pereputtyot, csak éppen őurasága nem mutatkozott. Odafelé aztán lassan elénk tárultak azok a képek, melyekkel nagyon is rácáfoltunk arra, hogy az állatoknak nincs sok sütnivalójuk. Sok nyulat, fácánt láttunk, amint a kökényesek hűst adó árnyékában pihegnek és megváltásként várják az augusztusi forróságban a tüzes napkorongunk lenyugvását a horizonton. Az itatógödrök mellett elhaladva, szembesültünk ismételten azzal, hogy ilyen időben bizony nagyon sok örömet tudunk szerezni szeretett vadjainknak az itatók folyamatos vízzel való ellátottságával. Példaként tudom említeni, hogy a társaság vadőrei lajtos kocsival járják az itatógödröket, és rendszeresen töltik újra azokat vizzel, ezzel is próbálnak segíteni átvészelni ezt a kényes időszakot.

Ez az időszak kedvez a nyomkeresőknek is: az első gödörhöz érve, apacs harcosokként olvastuk a nyomokat: itt őzek, ott borzcsalád, amott róka, szarka, galambnyomok, a következőnél, megint őzek, disznók nyomait véltük felfedezni. Szeretek Janival kerülni egyet, ha lehetőség van rá, hosszú évek tudását, megannyi tapasztalatát szívta magába. Tőle tudtam meg hogy a kölyöksakál nyoma még kerek, majd ahogy nő, úgy válik egyre hosszúkásabbá. Ha az erdőben cserkelés közben darázsfészekbe botlunk, jobb bevágni a féket és “curikk hátra”. Ő tanít bakra vadászni is. Kísérései alatt tudatosult bennem egyre jobban a higgadtság, a mértékletesség elve, trófeabírálathoz is nagyon jó szeme van, egy-kettőre meg tudja mondani “ez nem a te bakod”. Ha pedig megvan a kiszemelt egyed, sokszor szavak sincsenek, csak az látom, hogy már a botot teszi óvatosan, szinte teljesen elém és kaméleon módjára vonul vissza, hogy előre engedve megtehessem a biztos lövést. Így volt ez most is, mire a Keserűbe értünk, estefelé járt az idő, hét óra tájéka lehetett. Lassan haladtunk egyre mélyebbre a dűlőúton, s ahogy elhagytuk Orosz Pista bátyám lesét, lassítottunk. A mellette lévő dagonyán és szórón bizony nagy volt a forgalom. Volt ott minden, ami megdobogtatja a vadászember szívét: megannyi szarvas-, disznónyom keresztezte egymást a fiatalos tölgyesből olyan vadváltókkal, hogy leesett az állam. Nem is csoda, a kerítéssel körülvett fiatalosban ott a biztos rejteket adó, buja, lédús aljnövényzet, a kerítés adta viszonylagos háborítatlan övezet, ami jó fekvőhely a malacos kocáknak. A felgyűrt vadkerítés alatt, ott a dagonya, jól megetetve szemes terménnyel, a dűlő túloldalán, pedig a bőséges makktermést adó nagy kiteljesedésű őstölgyes ad árnyat, menedéket, megnyugvást, embernek, állatnak egyaránt. Mintha nem is az Alföldön járnánk, a Keserű, a maga közel kétszáz hektárnyi területével, mesébe illő életközösséget tudhat magáénak.


No, de, a nagy vizsgálódást követve, ocsúdnom kellett, mert az látom, hogy Jani már a keresőt emeli arcához, és elmélyülten szemlél előttünk valamit, majd nemsokára elhangzik az oly gyakran hallatott mondat: “ez nem a te bakod”. Halkan cserkelünk tovább, a jól karban tartott dűlőn. Hangtalanul haladunk lépésről lépésre, most már nem egymás mellett, hanem szigorúan egymás mögött, mint a Delta kommandó. Hirtelen egy suta emelkedik mellettünk a tölgyesben, feláll, egy pillanatra egymásra szegeződik tekintetünk, majd eltűnik a sűrűben. Ekkor egy szajkó repül el felettünk, végigvéve a hírt: “vigyázzatok, itt vannak a vadászok”. Az erdő csendes, csak a rigók játéka ékesíti a hűst adó lombkoronát. A nap utolsó sugarai még imitt-amott bevilágítanak a fák ágai közt, de már érezhető az enyhülés, közeledik az éjszaka. Lassan kiérünk a sűrűből: balról lucernatábla, előttünk forgó, baloldalon még mindig a fiatalos tölgyes, azelőtt a másik lucerna, és ezt az egészet akácsávok veszik körül. Igen, megjöttünk, ez az őzmennyország. Ahogy cserkeltünk a les felé, hirtelen egy bak áll fel a lucernából, úgy háromszáz méterre, majd egy suta. Melegük van, ők már leteljesítették a feladatukat, néha még cicáznak egy kicsit, de már gondoskodtak az utánpótlásról. Teljes elánnal nézem a bakot, mikor megszólal egy hang :

-Lőheted, ha szeretnéd! Csak hagyd, hogy egy kicsit jöjjön közelebb!

-Nem! Nem! – válaszolom. Meneteljünk még egy kicsit, megvárom az ághiányost, az az én unikornisomat.

Egy darabig még nézzük erőtől duzzadó testét, de valahol mindketten tudjuk, neki még nincs itt az ideje. Ahogy gyönyörködünk benne, lassan elnyelte a sűrű. Aztán előkerült a buttoló, hívni kezdtünk, mire a válasz, mérgesen, a hátunk mögött kb. tíz mérerről jött. Egy mérges riasztás. Mindketten összenézünk, arcunkra kiült a mosoly és továbbálltunk. Elértük a lest, ami a fiatalos szélén állt. Ebben a pillanatban egy őz jelent meg a hátunk mögött. Középkorú, közepes hatos bak volt, törött ágvéggel, de nem az ághiányos hőn áhított bakom. Ami feltűnt rendellenességként, hogy fejét folyamatosan csapkodta. Zavarta a füle, szenvedett, bizonyára csata közben szerezhetett magának valami maradandó sérülést. Ez volt a második bak, amit elengedtem, pedig hosszasan vívódtam, hogy terítékre hozom, de az ághiányos iránti vágy felülkerekedett bennem.

Kb 15 méterre ballagott el mellettünk, amikor leesett neki, mi is a helyzet. Bekapcsolta a turbó fokozatot. Még ekkor is lőhettem volna, mert kb. 100 méterre megállt, de hagytam menni, mert tudtam ezen a területen mozog, úgy is visszatér. Ha nem gyógyul, ha a Jóisten úgy akarja, terítékre kerül. Telt az idő, a lucernába egymás után emelkedtek fel a pihenő suták. 5-6 darabot számoltunk meg hirtelen. A fényváltással együtt életre kelt az erdő, hirtelen megpillantottunk egy sötét testű bakot. Szinte már sóvárogva vágytam az ághiányosra, de ez sem az volt. Két gyönyörű, 350-400 gr közötti, nagytestű, erős bak állt előttünk, mint egy szobor, felkínálva magát. Persze megúszták, csak csodáltam és örültem, mert hogyha sikerült továbbörökíteni génjeiket, bizonyára szép utódjaik lesznek majd.

Már nem sok időnk maradt. Magamba szívtam az este minden pillanatát: a kaszáló kiürült, nyugtázván, ma nem kerül töret a kalapomra. Teljesen átszellemülve gyönyörködtünk az est közeledtében, már a hívásra sem reagált semmi. Egy kicsit a szél is feltámadt, ami enyhülést hozott testünknek és az erdőnek is egyaránt, csak az erdei madarak éneke törte meg a már-már tökéletes, idilli, erdei hangulatot. A hazamenetelt fontolgattuk ekkor azonban két bakot pillantottunk meg a messzeségben. Az egyik pont a horizont vonalán, a másik a fasor szélén jelent meg, közel egy időben. Na, mondom, melyik ki lesz vajon… Az erdő széli a konyafülű, a másik, a messzeségben egy fiatal kétéves volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi a dolgom: ki kell venni az állományból, nem véletlenül terelte elém ismét Diana. Felvettem imádott M-18-asomat, óvatosan előre nyomtam a biztosítót és vártam, hogy bakom keresztbe forduljon. De nem tette, csak jött egyenesen a les felé. Jött egyenesen, pont szembe velem, mintha kötélen húzták volna. Higgadtan vártam, közbe folyamatosan a fejét rázta. Jani ekkor megtörte a csendet: füttyentett egyet. A bak ekkor egy pillanatra megtorpant, majd fordult. Kezemmel megérintettem az elsütőt, ami tört, mint az üvegpohár. A kis Gecco útjára indult. A bak a találatot jól jelezte, majd közel húsz méteres halálvágta után terült el. Vártunk egy kicsit, majd a vadhoz mentünk. Szívlövést kapott. Kalapom levéve pár másodpercig csak némán álltam ott és néztem, milyen gyönyörű vadat ajándékozott nekem Diana.

Jani eközben a közeli sajmeggyfáról töretet szedett, amit gondosan elhelyezett utolsó falatként, majd a sebtöretet is átadta és gratulált az elejtéshez. A zsigerelés után néztem, hogy nagyon komoly fülgyulladása volt, melyet valószínű csata közben alakulhatott ki.

Csendesen hazafelé indultunk. A vadászházhoz érve Jéger üdvözlő ugatása fogadott minket. A vadtestet elhelyeztük a hűtőkamrában, bedokumentáltuk az elejtést, majd pedig visszafogott kacajjal nyugtáztuk, hogy az ághiányos most is megúszta. Végül ismét energiától, élményekkel feltöltve, haza indultunk. Ezzel ért véget Keserű-erdei bakom elejtésének története.

Jómagam mindenkinek csak ajánlani tudom a Petőfi Vadásztársaságot, mert nagyon változatos, vadban bővelkedő terület, nagyon jó kísérőkkel és csodás környezettel, változatos vadászati formákkal. A vadászház felszereltsége szerintem párját ritkítja, tágas szobákkal, étkezővel, hatalmas terasszal, központi teremmel.

Következő történetem a bedői szellembak sorozatos megvicceléseiről szólnak majd,

Tartsatok velem! Addig is: Tisztelet a Vadnak! Üdv a Vadásznak!

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán
Forrás: Agrojager