Három vendégvadásznak sem sikerült terítékre hoznia a vadat. 

Akik mindennap a négy fal közé vannak zárva és az íróasztal felett görnyednek, bizony irigykednek a hivatásos vadászokra, hiszen ők az életük nagy részét reggeltől estig a szabadban, a természetben töltik, élvezhetik a csendet, a nyugalmat. Ez minden bizonnyal így is van, azonban ez az éremnek csak az egyik oldala. Dobai Pétert, a jármi Sólyom Vadásztársaság hivatásos vadászát kértük meg arra, meséljen a munkájáról, hogy megismerhessük az érem másik oldalát is.

A friss hó a legjobb
– Minden reggel körbenézem a területet, figyelem, hogy nincs-e valahová kihelyezve hurok, kóbor kutyák nem hajtják-e az őzeket. Megnézem az őzek territóriumát is, hogy minden rendben van-e. Csapatokba, rudlikba szerveződnek ilyenkor, s úgy őrzik a területüket – mesélte a szakember, aki nyolc éve tölti be ezt a tisztséget.
– Megnézem az etetőket is, hogy van-e bennük takarmány. Ha már nincs, gondoskodom az utánpótlásról. Szemes és csöves kukoricát, valamint tököt szoktam kivinni a vadásztársaság tagjainak segítségével, a nagy hideg miatt mostanában körbálás lucernát is kaptak eleségül a vadak.
Vajon honnan tudják a rapsicok, hogy hová tegyék ki a hurkot? – tettük fel a kérdést.
– Megfigyelik a hóban lévő nyomokat, amelyek elárulják, hogy hol jár az őz, így oda teszik a hurkot. Figyelem én is a nyomokat, látszanak-e cipőtalpak. Ilyen szempontból a friss hó a legjobb, hiszen azon minden nyom meglátszik. Általában a fasorok szélén helyezi el a hurkot a rapsic, hogy az útról – mintha véletlenül arra sétálna – láthassa, hogy van-e zsákmány. A hurok nagyon kegyetlen tud lenni, sokat szenved az őz, míg elpusztul. Az elmúlt időszakokban megfogtam három orvvadászt, de nehéz rájuk bizonyítani, hogy ők a tettesek. Van, aki azzal védekezik, hogy csak úgy véletlenül találta az őztetemet. Szerencsére vannak olyan segítőkész emberek is, hogy jelzik, ha valaki rosszban sántikál.
– Nagy terület tartozik hozzám, 4 ezer hektár, sajnos minden fasort mindennap nem tudok végigjárni. Ünnepnap is kis szoktam menni, teszek egy kört kocsival a határban. Nyáron gyalog vagy kismotorral közlekedem.

Síppal csalták közelebb
A beszélgetés végén arra kértük Dobai Pétert, áruljon el egy emlékezetes vadászélményt.
– Még 2015 tavaszán történt, hogy megláttam az őzek között egy olyan példányt, amelynek a homlokcsontja az aganccsal összenőtt. A rendellenesség miatt a selejtezés sorsára jutott az őzbak. Két vendégvadász is terítékre akarta hozni, azonban nem sikerült nekik.
– A második vadászat után azt hittem, hogy sebet kapott és sebágyon elpusztult benn a sűrűben az őz, azonban a nyári üzekedéskor ismét megláttam, hajtotta a sutát. Síppal csaltuk közelebb, de olyan hirtelen ott termett, hogy az immár harmadik vendégvadásznak ideje sem volt a lövésre.

Nincs még egy ilyen trófea
Mindezek után úgy gondolta Dobai Péter, hogy a februári vadászbálon megnyert őzbakkilövést erre a vadra váltja be. Tarapcsák András nyugalmazott hivatásos vadász kíséretében a nyírparasznyai szőlődomboknál gidahanggal csalogatta az őzbakot. A vad azt gondolta, hogy a gidával suta is van, előjött, s akkor egy nyaklövéssel sikerült terítékre hoznia.
– Tölgyfagallyakból elkészítettük a ravatalt, megkapta az utolsó falatot és a sebtöretet is. Bár a furcsa összenövés miatt nem kapott minősítést a trófea, engem kárpótolt az a tudat, hogy nincs még egy ilyen gyönyörű rendellenes őzbakagancs.

Forrás: SZON