A gógai holt Dunán befagyott a víz. A kacskaringósan húzódó mederben már nem játszott a hullám, amely a szél ereje szerint hol tarajos lengéssel, hol pedig piciny fodrozással sodródott előre, vagy a partok felé. A part mentén egyrészt sűrű bozótos maiátok voltak; sarj-füzesek, amelyek nagyon szeretik a nedvességet, s ott bujásodnak legjobban, ahol el-elönti a talajt az időszaki áradás.
A fűzbokros labirint ott néha járhatatlan. Még a vad is meggondolja: elhúzódjék-e vajon? Az iszapos sár jóformán semminek sem való; csak az erdei sneff szereti, amikor tavasszal s ősszel itt átvonul. Az ő könnyű teste nem süpped le a sáraljú szövedék közt, amely a szarvas nagy súlya alatt lépten-nyomon beszakadozik. Róka kajtat benne az odahúzódott fácánok után; azokat a csiga-csemege csalogatja. És még a sunyi halrabló, a vidra kúszik-csúszik el a part mentén, alatta; hosszúkás, alacsony termete átkígyózik a jó fedezetet kínáló gyökérhálózat sikátorai közt.
A maláton túl következik az igazi erdő, amely kezdődik szederindás-aljú fiatalossal és elszélesedik azután ősfák hazájává, ahol göcsös-gumós vén törzsek nyújtózkodnak fel a magasba, s emeletről emeletre terjesztgetik szét merev karjaikat.
Itt már az iszalag szövi fantasztikus alakú függő hálóit az aljnövényzet fölé. Nyáron ezek a hálók megannyi titkos sátrak, zöld árnyékot tartó napernyők; télen pedig ernyedten lógó húrjai az erdő elnémult lantjának, s csak akkor válnak megint sátorosakká, tündéri fehérségben, ha a zúzmara rajok rakja díszét.
A malátok partját úgy járja a víz, ahogy neki tetszik, s ha áradásra következik a fagy, akkor megszületik a fűzvesszős medencében a „hop-jég". Ahol a víz felülete megdermed, de aztán az ár visszahúzódásával a jég alja megüresedik, ott a bokrozat közt mintha vízszintes üveglapok feküdnének a gallyakon; az ilyen üveges jég pendülve pattog-ropog-törik a széltől is; a gallyak hajladozásától is; hát még a lépés alatt! — Hop-jégen járni nem lehet embernek. Amikor a malát közt hopjég van, akkor ott nincsen élet. De a nagy erdő felé már emelkedik a holt-ér partja. Az áradás odáig nem terjed. Ez az ér itt alant a vizek óriás kígyója: a holt Duna, amely átszivárgó nedvességével fagigászokat nevel a környékén.
A medre most befagyott és vékony hóréteg lepi a széleit, amelyek fölött a hovatovább jobban meredő part van. A part fölött bogosodik a végeláthatatlan erdőség, amelynek egynémely őrfája, a legvastagabbak közül, szinte belép idelent a vízbe. Az ilyen itatóra települt Góliátok alja sok gyökérkarral vájódik bele a talajba, s száz gyökérujjal kapaszkodik meg benne. A változó víz mossa-mossa; de amit az iszap elhordásával ront körülötte, azt a napvilágra került gyökerek növekvő ereje pótolja. Azok alatt a vékonyabb gyökérnyúlványok temérdekségéből fonódott sövény veszi körül a fa törzse mellett öblösödő barlangokat, lyukakat, föld alatt és föld felett találkozó folyosókat.
Öten vonultak a hopjeges malát tájékáról a befagyott meder partján s mindegyik mással volt elfoglalva, pedig ugyanegy célra szövetkeztek.
Aki elöl ment, prémesbundás, sárga lábú úri alak volt, szöges téli vadászcipő a lábán, meg vadonatúj sárga „bőrkamásli". Nyúlánk, ösztövér ember; még a tartásában is hányavetiség és pökhendiség; minden mozdulatával mintha ezt kiabálta volna: „csak utánam! mindig csak utánam!..."
Folyvást nézte aközben a havat maga előtt.
A többiek szót fogadtak neki, mentek utána, négyen.
Kettőnek közülök négy-négy lába volt, s ezeket a vadőr úgy vezette, szíjon.
Két veszekedett „foxi" bomlott a corkán; sejtelmes reménykedéssel lehegtek-lihegtek; hol egymást ugrálták keresztül, hol a vezetőjük lába közt játszottak fogócskát, hogy minduntalan majd felbukott bennök.
Néha nyefegve tört ki belőlök a nagy türelmetlenség s olykor a gazdájok úgy rajok förmedt, hogy megszeppenve bújtak egymásba.
A kutyás ember a gógai vadőr volt.
Csak ritkán vetett egy pillantást a hóra, más érdekelte jobban. Az, aki előttük ment és gondosan „nyomozott". A vadőr kíváncsi kárörömmel nézte, figyelte, leste.
Társa — a negyedik — ott lépdelt mellette; de az is csak a szép szűz havat vizsgálta.
Apró tenyérnyomok látszottak a hó fehér szőnyegén; egyenletesen jöttek a malát felől és most itt húzódtak végig a havas parton.
Vídranyomok.
Hajnalban járhatott itt a halak kis tigrise, s vadászat után, jóllakottan, nem volt már oka tétova kalandozásra. Egyenesen tartott nappali vacka felé. Ki tudja, hol volt az!
A nyomok felfelé húzódtak az erdő irányába a befagyott víz partján. A vidra alólról jött, az eleven vizekről, a Sárvíz felől, ahol nyílt vadászterületet találhatott. Hogy most csak hazatartott és már nem vadászott, azt az árulta el, hogy a „szárazon" baktatott. A foxik nyugtalanul szimatolták a nyomát.
Hajh, más a nyílt víz, ahol a vidra könnyedén végighempereghet az ő csudálatos hengergő úszásával. Az élő Sárvíz ezt most is engedi. Ott a fagy még nem diadalmaskodott. A kóborló halhóhér messziről is odavágyhatott, ahol szabad volt neki a vásár és üldözhette, rettegtethette a vizek lakóit, mint a vándorsólyom a madárvilágot.
A befagyott holt ág mellett már csak gyalogszerrel haladt. Ilyenkor a nyoma árulkodik. Ilyenkor ki lehet csapázni, csak érteni kell hozzá.
A kutyás ember meglátott valamit a holt ág jegén, s meglökte a társát. Rámutatott a „sárgalábúra".
— Ahun a', most mindjárt elveszíti a nyomot, de mindjárt!
Az ott, elöl, alig tett néhány lépést, csakugyan megállott. Merőn nézte a havat egy darabig; arrább ment valamicskét, éppen a jég széléig, ahol a parttól alig pár ölnyire, sötét csíkkal jelentkezett a nyílt víz. Azt a sötét csíkot látta meg a vadőr.
A „sárgalábú" tanácstalanul ácsorgott néhány másodpercig, azután kiegyenesedett s visszafordult. Felemelte a fél kezét és a tenyerét forgatva nincs-et intett. Amikor tovább indult, a kutyás ember a válla közé kapta a nyakát, úgy kacagott halkan.
— Nohát, nem megmondtam? Ugye, hogy elvesztette! Pedig csak most van ám meg igazán a vidra!
Intett a társának, s húzta maga után a veckelődő, másfelé kívánkozó foxikat, odáig, ahol az újra előtűnő víz sötéten csillámlott a jég közt, s hosszúkás csatornát nyitott rajta. A kis tenyérnyomok ott egyszerre el tűntek.
— Itt vizet látott a vidra, hát ideigyekezett; be is ugrott. Azért nincs több nyoma. De mink utána mehetünk.
Mentek a jég mellett, s a vadőr intett a társának. Ahun ni! Ott is megbökte a jeget az orrával, amott is... Jól megyünk!
A vékony jégkéreg tükrösen átlátszó volt, s néhol pici, kerek, homályos foltokat lehetett észrevenni rajta. Ott mindenütt a jég alatt úszó vidra kísérletezett, kopogtatott.
A „sárgalábú" már jól elöl járt, és minthogy a nyomok eltűntek előle, nem is figyelt tovább a többire. Határozott lépése most is ezt üzengette amazoknak: „csak utánam, bátran!..."
A kutyás ember látta, amikor elment egy óriás fa mellett, amely féloldalt dőlve állott a parton és alámosott gyökereivel mintha a vízbeesés pillanatában kapaszkodott volna meg, hogy el ne vágódjék.
Azon a tájon a nyílt víz elfogyott, s megint sík jég borította a két part közét.
A vadőr felvillanó szemmel bizonykodott: — Ott van a vidra, ni! — Ott kell lenni neki a nagy fa gyökere közt.
Ahol a víz megszűnt, csakugyan előtűntek a havon a kis tenyérnyomok. A vidra ott kijött a fürdőből s a nagy fa felé tartott.
— Csitt, most!
Halkan kacagott a kutyás ember, s félig meggörnyedve mutatott a délcegen lépdelő „sárgalábúra", aki már felkapaszkodott a mederből a felső partra, s ott haladt, gond nélkül, maga sem tudta, hova.
— Mink kerüljünk egy kicsit, ne zavarjuk a vidrát...
A vadőr megfordult és kanyarodóval került fel a kapaszkodós partra; azután a két foxit ölbe kapta, hogy ne éppen most marakodjanak össze valamin.
Lábujjhegyen surrant, mint amikor zörgős haraszton keres egy-egy tenyérnyi puszta földet, ahova úgy léphessen, hogy a figyelő, gyanakvó szarvas észre ne vegye.
A havas iszalagsátrak megrezzentek, amint alattok átbújt a két ember. A hó a nyakokba hullott. Nagy fehér hópillangók szállottak le a fákról eléjök, mögéjök. Amikor megállottak, alattok volt a nagy fa.
— Készen a puskával! — súgta a vadőr, és a két foxit a szanaszét nyújtódzó gyökerek alá dobta.
A kis vérszopók egy szempillantás alatt eltűntek a szemnek átfürkész-hetetlen útvesztőben.
Pár másodperc múlva vad morgás hallatszott fel a föld alól s a gurgulázó hörgésekbe egy-egy heves, riasztó nyiffanás vegyült.
Odalent párbajoztak.
Aztán már nem lehetett látni, de hallani lehetett.
Ketten voltak egy ellen, s éppen a harmadik, a szorongatott, volt az egyetlen, aki hallgatott; vagy ha méltatlankodott is valahogyan, azt a két foxi harci riadója ugyancsak elnyomta.
Az ostrom nem tartott sokáig. Megrezzent odalent a sűrű gyökérszövedék, s egy sötétbarna gumilabda pattant ki közüle a hóra.
Az üldözött vidra volt.
A partról lövés dördült, s a halhóhér nagy rugaszkodásában a vízig hemperedett. A foxik abban a percben már rajta is voltak.
Éppen jókor. Mert ha a végsőt vonagló vidra a sötét vízárba veti magát: onnan a jég alól tavaszi olvadásig aligha került volna elő.
A „sárgalábú" messziről riogott vissza: — Mi volt az?!
— Ejnye ni! Csak a vidra! — felelt neki a vadőr és kajánul vigyorgott. — Bizony el tetszett menni mellette, lám!
— Az ám! — recsegte egy szajkó, amely riadtan váltott át a csend-háborításra a "sárgalábú" fölött.
— Hogy még ő tanít engem!... az én eszemen akar ő túljárni! — dohogott nagybüszkén a gógai rókairtó; és leropogott a meredek parton a foxikhoz, akik akkor is javában gyomrozták a mozdulatlan vidrát.
Onnan mutogatta azután a zsákmányt; felemelte és diadallal lóbálta meg a „sárgalábú" felé.