Különös fütyölő sikkantásra riadtam fel álmomból s hirtelen tágra meresztettem a szememet. Hallgatództam.
Körülöttem vaksötétség feketéllett. Ügy rémlett, mintha nagyon közel hozzám, valaki moszatolva tapogatódzanék.
A fütty most majdnem közvetlenül mellettem ismétlődött. Erre már nyugtalanul fordultam abba az irányba. Kinyújtott kezem deszkafalat érintett. Hol is vagyok csak?!
Derengeni kezd az emlékezetem. Itt vagyok a besztercsényi nagy erdők közepén, egy favázas vadászkunyhóban, ahol az esztendő kilenctizedrészében senki sem lakik.
A fütty, amelyet az imént hallottam, egy pele jeladása volt, odakint, közvetlenül a kunyhó deszkafalán túl, tőlem alig pár hüvelyknyire. Bizonyosan a társát szólongatta.
Máskor az ég zengésére sem szoktam egykönnyen felébredni s most ez a kis állat a sikkantásával is felzavart álmomból. Hümmögtem egyet s megpróbáltam, hogy a másik oldalamon talán sikerül hamarosan elszunnyadnom.
De sehogy sem bírtam.
A pokrócom, amellyel takaróztam, durva volt és szúrt. Ha ledobtam magamról, fázni kezdtem. Fölöttem, a padláson, mintha fűrészeltek volna. Ott a vadőröm hált szénavackon s édesdeden horkolt. Őt nem zavarta a pele.
Felnyitottam a szememet s néztem a sötétséget. A kunyhó ablakát fatábla födte, még annyi világosság sem derenghetett be rajta, amennyi a közeledő hajnalt elárulhatta volna.
A horkolás odafent nem szűnt meg, s ebből azt következtettem, éjszakának kell lenni. Az ilyen vadőrféle az óra pontosságával ébred, ha itt van az ideje.
Ráértem tűnődni, gondolkodni.
Milyen könnyű álmú vagyok most; siettetném a hajnalt, merthogy a besztercsényi szarvasok várnak rám odakint. . .

Ősz van, borongós, hűvös ősz; a szarvasbőgés évadja, amikor az erdők máskor oly néma basái megszólalnak. Az egyetlen időszak ez, amikor a hangjok után lehet közeledni hozzájok és már messziről tudhatjuk, hol vannak; ordításuk erősségéből, hangjuk morgó mélységéből megítélhetjük, vajon kapitális vén bika van-e előttünk, vagy éretlen siheder, amellyel törődni még nem is érdemes.
ősz van, s a sárguló lomb közt zizegve surran a szél; letépi a halálra megérett falevelet; elszórja útján, mint megunt játékszert. A csöndes erdőben nyugtalan jövés-menés támad; hajnalban s alkonyatkor hall az ember egy-egy halk morgást a sűrűségben; a szarvastehenek csapatokba verődve figyelnek, neszelnek, látható ok nélkül riadoznak, nekiiramodnak; a fák közt dübörgés, földet döngető lótás-futás hallik; köhint valaki odabent s aztán tompán, érdesen, halkan nyög, bőg.
Ott egy szarvasbika kezd udvarolni a szépeinek.
Megyén utánok; tereli őket; viszi magával hegyen-völgyön át; vagy azok csalogatják magok után a koronás nagyurat. A vadász pedig megy valamennyiök után, a legbizonytalanabb úttalan utakon is; minden érzékével szinte a megpattanásig résen; gyakran eltikkadtan, kimerülten; számtalan csalódástól lehangoltan; folyvást újra ébredő reménytől serkentve; akárhányszor emberfeletti fáradságra elszántan s a vadállat minden furfangját még ravaszabb furfanggal túlszárnyalva.
Aki ebbe a vadászizgalomba igazán belekóstol, az nem bír a vágyától többé szabadulni.
Aki a szarvascserkészet vadászművészetében kontár, az csak vakvéletlenből kerül össze szarvassal még ott is, ahol sok van. Hát még itt, ezen az ezer meg ezer holdra terjedő vadonban, ahol a hegyszakadékok, a megközelíthetetlen katlanok, a járhatatlan sűrűségek eszményi búvóhelyeket kínálnak a hegyi szarvasoknak.
Amikor tegnap délután ide felkapaszkodtunk: esett. Zord őszi eső verte a hegyoldalakat s a hamvas égnek csak szürke árnyalatai voltak, a legkisebb derülő kékség nélkül. Végre elállott az eső, de akkor is ködös, mogorva, semmi jóval sem biztató maradt az elhagyott vad tájék. A meredekek ilyenkor síkosak, csúszósak; nem lehet rajtok járni. Mit tehettem volna okosabbat, mint hogy kiültem a vadászház kiugró tornácára s néztem a didergő őszi képet, amelyre ködkárpitok ereszkedtek. Daróckabátomat összehúztam magamon s vártam, amíg a vadőröm odabent teát főz.

A völgyből minduntalan új meg új ködoszlopok emelkedtek aközben. Kleinte olyanok voltak, mint az erdő titkos katlanaiból terjedő füstgomoly; azután elkapta könnyű testöket a levegő hulláma s akkor megritkultak, széjjelszakadoztak. Foszlányaikat lágy áramlások vitték, ringatták. Egy-egy hömpölygő ködhullám eltakarta a hegyoldal fonynyadt színfoltjait s az áttetsző ködrétegekben a felnyúló fa megannyi árnyképnek tetszett.
Irtásos nagy hegy púposodott előttem. Meggörbült hátával ugrásra készülő szörnynek látszott. Az volt a „Jaszeno-vrch". Éppen a tetejére láttam. Folyvást lestem, nem jelenik-e meg a gerincén a bisztricsányi koronás nagyurak valamelyike. Daliás alakja milyen remekül rajzolódnék a mögötte szürkéllő esti égre!
Néha, az éjszaka halálos csöndjében, lejönnek a szarvasok idáig, a vadásztanya elé. Megszokták a fakunyhót, amely olyan lehet nekik, mint valami nagy madár földre rakott fészke, és nem törődnek vele.
Megáll a vén bika a kunyhó előtt terülő gyepes tisztáson s nagyot köhintve készül neki, hogy megszólaltassa az őserdők orgonáját.
Hatalmas nyakát kinyújtja; fejét egyvonalba löki a testével, ettől a mozdulattól agancsdísze végigfekszik a hátán. Nyitott szájából gőzölgő lélegzete felhői szálldosnak szét, s egyszerre felharsan torkából a hős¬szerelmesek epedő és erőszakos dala; a vetélytársain diadalmas bajvívónak győzelmi kürtölése.
A túlsó hegyoldalról s a hajlatos völgyekből felel neki a visszhang vagy egy másik agancsos dalia.
Hátha most is erre téved az erdők valamelyik kósza leventéje s mindjárt meghallom, hogyan dübörög odakint; hogyan vágja csülkével a gyepet; hogy kezd hozzá morogva a zord orgonálásához?!
Ki bír ilyen képzelődés közt nyugton maradni?. . .
Gyertyát gyújtok s felugróm. Megnézem az órámat. Mindössze két óra. Eszerint még csakugyan éjszaka van. Még sokára lesz az, amíg jelentkezik a vadőr. De én azt hogy várjam meg itt, amikor az éjszakámnak már vége?! — Nem bírok idebent maradni. Levegőre vágyom. Tudni szeretném, milyen az idő; fúj-e a szél; kürtölnek-e a szarvasbikák. . .
Gyorsan öltözöm, s kilépek a fakunyhó elé.
A gyertyafény után egyszerre mély sötétség vesz körül.

Pedig amint az égre pillantok, megcsillan a szememben egy kis lámpás. Csillag ragyog odafent. A ködök eltűntek; tiszta az ég. A „Jaszeno-vrch" tagbaszakadt tömege végig-egyformán sötétlik előttem. Már nincsenek rajta párafoltok.
Még a szárnyasegér sem mozdul; még a szúnyog sem zümmög. Nincs már szúnyog; — s a tücsök sem hegedül.
Mélyen odalent locsog a faúsztató vize. A vályúba szorított hegyipatak duzzog s panaszkodik ott szünetlenül. Ettől a halk duruzsolástól még mélyebben szunnyad az erdő. Ha egy kavics elindulna most a „Jaszeno-vrch"-en, meghallanám.
Olyan egyedül vagyok, hogy szinte keresnék valakit s ösztönszerűen nézek körül.
Lemegyek a tisztásra, a kunyhó elé. Ott, a gyepen, parányi harmatok csillognak a kiszüremkedő gyertyafényben.
A kunyhó mögött is hegy; azon a hegyen túl még nagyobb hegy, benőve sötétlő erdővel.
Megközelíthetetlen sziklafalak; a talaj csupa görbület, csupa kő; a faóriások merev szirtbordák közül nyújtóznak ég felé. Mellettök néhol elkorhadt őseik teteme porlik.
Meddig tarthatott, amíg a függélyes szirtfalakon is meg bírt fogódzni a fa és odáig vénült, hogy a gyökerei griffmadár-karmokként vájódtak a talajba, ezerszer szívósabban, mint akárminő vaspánt!. . . A vasat réges-régen megrágta volna azóta a rozsda; ezek az eleven kőmorzsolók pedig azóta is folyvást csak izmosodnak.
Minden fát külön sziklavárból kell itt kiostromolni. A fejszecsapás halálharangként kong.
A ledöntött faóriás mennydörgő robajjal zuhan a szomszédjára, amely letörik súlya alatt.
Acélizmok és eltéphetetlen inak valók ebbe a környezetbe. Borzasztóan nehéz itt a járás, a kapaszkodás. A szirttömb egymást váltogatja; a moh sziklát takar a bérc oldalán; a buja gaz, amely az irtáson kendersűrűséggel verődik fel, kő hátán nő, vékonyka földrétegen. Némely szirtpúp maga is külön hegy a hegyen.
Az egész nagy összevisszaság egy szétrobbant sziklabérc, amelyen mintha ördöghad száguldott volna át tűzekékkel.
Mintha a pokolnak az égre lőtt bombái mind ide hullottak volna vissza.

Ha a szakadékok közt bömböl a fergeteg: mintha az alvilági ágyúk döreje visszhangzanék fel a billióesztendős múltból.
Itt laknak a hegyi szarvasok, akiket halálos ellenszenv üldöz el az ember közelségéből.
A magánykedvelő nemes vad mind távolabbra húzódik onnan, ahol a föld legfélelmesebb ragadozója, az ember megjelenik.
A besztercsényi szarvasok is felvonulnak már a sziklaország vad vidékeire.
A völgyben máramarosi román dobálja a hasábfát a faúsztatóba; fent, az ormon pedig bronzszínű szarvasbika áll az esti fényben; lenéz és hallgatódzik.
Sörényes nyakát megszegi; acélos lába nekifeszül a földnek; dereka kinyúlik, mint a nemes méné.
Szimatol, megriad s eliramlik.
A kiálló hegyes, síkos kövek közt biztosan, botlás nélkül rohan. . .
Hogy ragad magával a képzeletem!. . . Vajon mikor is szólal meg már az erdei kakas; a lángbagoly, hogy jelentse a hajnalt?!
Messziről mintha lódarázs dongana. . . Visszhangos, elfojtott harsanas zúg végig az erdőn.
Ott egy szarvasbika ordít.
Mintha a föld alól bődülne; mintha bombardó és mély fagott váltogatná egymást a torkából.
Aztán megint csend.
A „Jaszeno-vrch" valamelyik odvas fáján felsír az „erdei kakas".
Hajnalodik.
A kunyhó padlásán halk nesz támad; az odatámasztott lajtorján óvatosan mászik le valaki. Jön a vadőr, aki éppen most kelt fel.
Odasietek hozzá. — Hallotta? — kérdezem suttogva, mintha a szarvas, ott, messze is, meghallhatná, hogy róla beszélek. — Nagy bika lehet az.
A vadőr rábólint. — „Az. A knyazovai". . . kezdte; de mintha megbánta volna, nem folytatta.
A darázs megint dong!. . . A mély orgonálás rezegve száll idáig. . .
— Induljunk rögtön; arra megyünk!
— Pán velkomozsnyi (nagyságos úr), iszen még sötét van.
— Mire odaérünk, kivilágosodik; menjünk csak, siessünk!
— De arra nem mehetünk; ott nem vezet cserkésző út. Ott csak a száraz patak viszen a kövek között.
— Azon megyünk — induljunk, ha mondom!
— Jobb volna mégis a „Jaszeno-vrch"; — ott van másik jó bika. ..
— Nye krics! ne papolj; arra akarok menni!
Vállat von — elhallgat. Vakarja a fejét, de nem mer ellenkezni. Összekapkodom a holmimat; puskát, távcsövet, vasvégű botot — s biztatom a vadőrt: induljunk, siessünk.
Messziről folyik a szaggatott, mélabús orgonálás.
Röpülnék, ha tudnék.
A tisztáson át beváltunk az erdőbe. Csakugyan pokolsötét van ott még. A sűrű feketeségben araszról araszra esetiünk-botiunk. Kanyargós patakpartig jutunk, amelyen le kell ereszkednünk. A kövek mozognak a talpunk alatt. A vízben kőfokról kőfokra kell lépnünk.
Itt igazán csak tapogatódzva, mászva haladhatunk.
A pupillám tágulását érzem a nagy erőlködéstől, hogy lássak valamit. Elő a zseblámpással! hisz így nyakunkat törjük.
A hallgatag vadonban mintha lidérctűz gyúlna ki; vékony sugár oson előttünk a kis lámpából.
Most már jobban haladhatunk; feljebb, egyre feljebb, kőről kőre. — A nyirkos patakmeder fenekét s partos oldalát kő borítja. Itt még tenyérnyi puha föld sincs. A kövek némelyike lazán támaszkodik a másikhoz, s ha rálépünk, meginog.
Csigamódra mászunk a Knyazova teknőjén fölfelé. A besztercsényi hegyek irtásos hegyoldala alján vagyunk. A tetőig kell jutnunk, ahol a szarvas bőg.
De még hogyan bőg, százféle változattal. — A sóvár esdeklés tol a durva követelésig; a párbajra hívó kürtöléstől az elernyedt, álmosan bágyadt nyöszörgésig, mind benne van abban.
Aki ezt a hangskálát végig megtanulja és utánozni tudja, minden szarvasbikát megbolondíthat, magához csalogathat a szarvasnász évadján.
A boldog és diadalmas hangok hallatára megmozdulnak az irigyek s jönnek, közelednek; felelnek a büszke és heves felordításra a dühös gyűlölet válaszával; türelmetlenül és ingerülten — békebontásra és bajvívásra készen jönnek.

A diadalmas don Jüan alig törődik velők. Egy-egy mordulása is elég arra, hogy a tolakodókat távol tartsa. Neki nincs szüksége rá, hogy folyvást kántáljon, dudáljon, ahogy a lelkökszakadtáig ömlengő fiatal tenoristák, akiket a hangjok is elárul.
A ravasz házibarátnak itt kint tágasabb: minden tolakodásáért életveszedelem fenyegeti. Jaj neki, ha a sokdárdájú bajnok-vívómester üldözőbe veszi s utoléri.
És azért mégis, a halálos veszedelem tudatában is rászánja magát a szerencsétlen flótás a kalandkeresésre.
A sok hiábavaló dudálástól püffedt nyakkal hallgat el és rettegve, suttyomban közeledik a vén basa jól őrzött háreméhez. Lehajtott fejjel, előrenyújtott nyakkal, agancsát óvatosan és lehetőleg halkan tolva át a bokron és ágak között, sompolyog előre egy-egy lépést. Mint a nyomozó vizsla, úgy szimatol — mint a lopódzó róka, úgy lapul. Szemét mereszti, fülét előre csapja, úgy lesi, nem hall-e halk neszt, amelyet véletlenül erre tévedő szarvasdámácska okoz.
Máskor sima csuhája most felborzolódik és sörtéhez hasonlít. Csupa izgalom, csupa félelem; s mégis előbbre-előbbre merészkedik.
De jaj, fordul a szél, s abban a pillanatban haragos böffenés jelzi, hogy felfedezték.
Nagy robaj!... a bokrok zuhognak; az ágak recsegnek, ropognak. Ő jön! A basa jön, dühös irammal; döng alatta a föld!
Most aztán igazzá válik, hogy szégyen a futás, de ugyancsak hasznos ám. A felsült gavallér ész nélkül fordul s vágtat, ahogy csak bír. Ilyen rohanásban az éles, billenős kövek közt csak a drótinú szarvas nem esik el.. .
A tarvágás kezdetén gyorsabban kezdek lépegetni. Siettemben elrúgok egy követ magam alól, s a guruló koppanások zajára megszólal valaki a hegyoldalon: „bö! bö!". . .
Bakőz kalandozik felettünk, s most észrevett bennünket. Hamar megállunk és eloltjuk a lámpást.
„Bö! böh!" hangzik újra, kissé távolabbról, de éppoly erélyesen. Bosszankodva szorítom össze az öklömet, s megfenyegetem a láthatatlan baktert, aki ilyen rosszkor virtuskodik. Most várnunk kell egy kicsit, amíg meg nem nyugszik az erdő. Most már a nyílt vágásban vagyunk, s csupa szemfüllé kell válnunk.
A bak riadására a nagy bika elhallgat. Bizonyosan figyel. Itt kell lennie valahol a Knyazova sűrűn benőtt hajlatos teknőjében. Most minden attól függ: kettőnk közül ki sejti meg a másikat hamarabb. A szürkületbe enyhe világosság keveredik: mindjárt itt lesz már a piros hajnal.
A patakmeder kígyózó vonalát eleven sövény szegi véges-végig; ősbujasággal bokrosodik ott az aljnövényzet. Ha mozdul a szellő, hullámzás fut át az embermagasságú epilóbiumon. A hervadás színfoltjai szakasztott olyanok néhol, mint a szarvas tompán vörhenyes szőre.
Előveszem a messzelátómat s átkutatok mindent.
A nagy figyeléstől lüktet a halántékom.
A szél belesuhint a füvekbe s azok egyszerre beszélni kezdenek. Zizegnek, susognak, amint egymáshoz súrlódnak.
A katlan fölött bükkrengetegen akad meg a szemem. Azon túl orom látszik; az ormot csipkés kőkorona ékesíti. Olyan az egész, mint a lövőréses várrom.
Úgy rajta feledem a tekintetemet, hogy szinte meglazul eddigi nagy figyelmem.
Most, balra tőlem, megreccsen valami!... Ez nem volt képzelődés. Bizonyos, hogy száraz gally roppant ketté. Arra rálépett valaki.
Elfojtott lélegzettel figyelek. Feljebb sompolygok a köves talajon. Majdhogy ki nem nézem a szememet, úgy keresek-kutatok. Ágreccsenés jobbra!. . . Ott is van valaki.
Zavarban vagyok, hova figyeljek jobban.
Arra mérget vennék, hogy szarvasok mozognak előttem; de melyik oldalon van a bika?! Én csak azt lesem. Csak egyetlenegyszer szólalna meg!
Mintha Diana istenasszony könyörült volna rajtam: halk, álmos morgást hallok. Megdobban a szívem.
Itt van előttem!... Ebben a kuszált gazosban van!. .. csak annyira, hogy egy darab kővel is megdobhatnám.
Villanyáramlással az egész testemben, lassan, óvatosan szemlélődöm. Nagy, szürkés tömegen akad meg a szemem; rászögezem a messze-látót. . . Ő az!
A knyazovai nagyúr! akiért idejöttem.
Kolosszus teste mint sötét szirt; a fején akkora agancs, hogy a sas is fészket rakhatna lombozata között.

A torkom száraz, de a szívem nyugodt.
Emelem a puskámat...
Ebben a pillanatban behemót-ordításra rezzenek össze, amelytől a remek szarvas előre szökik, s aztán vadul eliramlik, mielőtt rálőhetnék.
Ijedten fordulok hátra; mi volt az?!
A vadőröm holthalványan áll mögöttem és reszket; hallom, hogyan rohan el a nagy bika a Knyazova horpaszán.
— Mi bajod, ember?! — kérdem, kékülve-zöldülve a kétségbeeséstől. Csak lóbálja a karját, s mint a szélütött, támolyog.
— Beteg vagy? Kígyó mart meg, vagy megőrültél?!
— Jaj ! pan velkomozsnyi, de nagyon megijedtem!
— Mitől? Te istenbáránya, te.
— Hát attól, hogy agyon tetszik lőni. . .
— Hogy agyonlövöm a szarvast?!
— Ezt a szarvast, uram.
— Ha nem beszélsz értelmesebben, megfojtalak!
— Jaj, hát úgy van az, panye, hogy engem akkor menten elcsapna
a főerdész úr. Mert meg volt nekem mondva, hogy akármelyiket szabad,
csak ezt az egyetlenegyet nem. Mert ilyen tán a világon sincsen több.
Pán velkomozsnyi, ne tessen haragudni kérem. . .
Ott állott előttem, alázatosan, siránkozva, és még folyvást remegve.
Haragudhattam rá?!...
De a knyazovai nagyurat nem bírom azóta elfeledni.