Siketfajd kakasokra mentem le Fogarasba 1915 május hó elején; de mire leértem a területemre, melyet Felsőszombatfalva községtől béreltem volt és meghallgattam vadőröm jelentését, nem sokat gondoltam már a kakasokkal. Hamar háttérbe szorultak azok, mert sokkal különb vad, egy hatalmas medve vonta magára figyelmünket. Alighogy kiszálltam a vonatból, már újságolta a vadőr, hogy néhány nap óta hatalmas medve nyomait s ürülékét találja a területen, egyúttal azonban nagyban sopánkodott, hogy minden tudakozódása és keresgélése dacára sem kapott csaléteknek való olcsó lovat.
A medve ügye nagyon fúrta az oldalamat. Mikor aztán kint a területen magam is megnézhettem rendkívül széles, nagy nyomait, eltökélt szándékom volt minden lehetőt elkövetni, hogy kézre kerítsem. Ehhez azonban elsősorban lódögre volt szükségem, és két emberem bizonyára bejárta fél Fogaras megyét, mire harmadnap reggel előállíthattak egy gebét, mely elég vén, sovány és olcsó volt ahhoz, hogy a medvevadászatnak lelkiismereti furdalások nélkül feláldozzam. Még aznap délután kint feküdt a ló rendeltetési helyén, miután a vadőr egy fejszecsapással megváltotta a földi élet gondjaitól.
Nem sok vadászati élményem volt még, mely minden részében, minden számításon és várakozáson felül, annyira fényesen sikerült és olyan kiváló trófeát eredményezett, mint ez.
Hogy a medve előbb vagy utóbb rákap a dögre, azt biztosra vettem, de számomra is örömteljes meglepetés volt, amikor másnap reggel 6 órakor egyik emberem jelentette, hogy a medve ott járt a lódögnél, azt helyéről vagy 80 lépés távolságra elcipelte és egy keveset evett is belőle. Nem messze voltam a döghelytől, mert az éjszakát fent a havason, egy kalibában töltöttem, honnan hajnalban a dürgő kakasok tánchelyét kerestem fel. így 8 órakor már ott voltam két emberemmel a helyszínen, és egy rövid óra alatt szép csendben elkészítettük a magasülést. Ezután mindhárman egy óra járás távolságban, a patak mentén, kis erdei tisztáson tüzet raktunk és szundikálva vártuk, hogy teljék az idő.

Délután fél 3-kor már fent ültem a leshelyemen. Kísérőimnek meghagytam, hogy a tűzhelynél, ahová előbb vagy utóbb majd visszatérek, várakozzanak rám, és szigorúan megtiltottam, hogy bármikor is értem jöjjenek. Az ilyen ügyet csak egymagam szeretem elintézni.
Nem valami kényelmes ülésem — a föld felett vagy 10 méter magasságban — szabadon a levegőben volt és két, közel egymás mellett álló hatalmas jegenyefenyő ágai között, csak néhány keresztbe fektetett és a fák törzseihez kötött, karvastagságú dorongból állt. Tőlem balra hosszúkás, több holdnyi kiterjedésű, buja, zöld erdei rét terült el, jobbra pedig őserdő. Alattam, szakadékos, mély árokban, az erdő szélén, de még benn a fák között folyt a kis hegyi patak. Ügy ültem tehát magas leshelyemen, hogy végig láthattam az erdőszélen és szembenéztem a patakkal. Alattam és előttem — légvonalban vagy 20 méter távolságban — a patak balpartján feküdt a lódög. Eredetileg ugyan kint a tisztáson helyeztük volt el, és hogy megakadályozzuk a medvét annak elcipelésében, úgy erősítettük oda a helyére, hogy egy karvastagságú; hosszú dorongot a bordái között vertünk rajta keresztül és folytatólagosan, mélyen bele a földbe. Ámde a medve leemelte volt a dögöt a földben szilárdan álló dorongról és becipelte az erdőbe, sőt keresztül vitte a patakon. Az egész színtér őserdővel borított meredek hegyoldalak övezte, vadregényes, havasi katlan alján feküdt.
A délután bár lassan telt el, nem unatkoztam. Szép, tiszta idő volt, melegen sütött a nap, és a végtelen csendben csak a patak csörgedezése, és néha-néha egy-egy ragadozó madár vijjogása hallatszott. A medve megjelenését csak estére vártam, de valószínűnek tartottam, hogy a délután folyamán a tisztásra majd csak kilép valami más vad is, és ennek nézegetésével elszórakozhatom; de bizony egész délután nem láttam semmi vadat. Kitűnő látcsövem segítségével időről időre fel-feltekintettem a még nagy hóval borított havasra is, nem látnék-e ott, messze fenn a magasban néhány zergét, de bezzeg azok se mutatkoztak. így csak környezetemet, az ős, vad természet szépségét és magányom békés csendjét élvezhettem, de evvel is kellemesen telt el az idő.
A mögöttem levő magas hegygerinc korán elfödte a lenyugvó napot, így a mélyen fekvő katlan alján már korán jelentkezett az árnyék, és ezzel aztán egy kis szellő is támadt. Hűvös lett! Magamra vettem a kabátot, és türelemmel vártam tovább. Hogy a medve eljön a döghöz, azt majdnem biztosra vettem, csak az a lehetőség aggasztott, hogy esetleg későn este, sötétben, szóval olyankor jön, amikor már nem tudom meglőni. Mikor aztán beállt a szürkület s lassan sötétedett, mégis türelmetlen lettem. Figyeltem, füleltem, mindenfelé nézegettem, s néhányszor csendes óvatossággal célzási kísérleteket is tettem. Fegyveremen távcső volt, melynek segítségével még célba tudtam venni az alattam fekvő lódögöt és a körülötte heverő nagy köveket, amikor szabad szemmel már nem lehetett volna biztos lövést tenni. De azután mind sötétebb lett, s végül már a különben nagyon fényerős távcsövön keresztül sem lehetett célozni. A lódög képezte sötét foltot alattam ugyan még láttam, de erre megbízható lövést tenni már nem lettem volna képes. így csalódottan, nehéz szívvel rászántam magam, hogy leshelyemről lemásszam és a döghelyről elsiessek, nehogy a később minden valószínűséggel megjelenő medvét éjjeli lakmározásában megzavarjam és elriasszam.
Nehéz kabátomat levetettem, puskámból kiszedtem a töltényeket, s nagy óvatossággal, zajtalanul átmásztam az egyik fenyőfára, s annak egyik ágára állva, kinyújtogattam a vagy hat órai üléstől némileg elzsibbadt tagjaimat. Azután megindultam a fa törzsén lefelé kúszva. Közben véletlenül lenéztem a földre, s hirtelen megálltam a fán, lógó helyzetben, mozdulatlanul. Nem tudtam hamarjában, mit látok; valóság-e, vagy csak a szemem káprázik a sötétségben? A lódög sötét foltja mellett egy másik még sokkal nagyobb valamit láttam, mely az imént még nem volt ott. Ekkor megmozdult ez a titokzatos sötét tömb alattam, egybeolvadt a kisebbik sötét folttal, és egy csont roppanását hallottam. A medve tehát a dögön van és már eszik is belőle.
Alattam a medve!. . . Hogy az ilyen pillanatok varázsát nem lehet megrögzíteni!... Hogy nincsen gép, eszköz, nincsen toll, mely ezt megtudná fogni, megtudná örökíteni teljes hatásában! Mert az ilyen pillanatok mélységes, megdöbbentő hatását csak mi vadászemberek érezzük s élvezzük, és mi is csak akkor, amikor átéljük. Mit érnek ehhez képest a fényképek, szobánk falán a trófeák, a naplójegyzetek, sőt az emlékek?! Hiszen az emlékezet is cserben hagy; az átélt esemény hangulata, képe mindjobban elhalványodik, és kis idő múlva az, ami bennünk még megmaradt, az elmúlt valóságnak csak halvány, silány mása. Pedig hát a vadászember életének ezen leírhatatlan fénypontjai kedvéért vadászom !
Alattam mozog, él a medve, hazánknak, sőt Európának leghatalmasabb vadja, ez a ritka, életviszonyaiban oly érdekes, titokzatos állat, a hatalmas erejű rabló, s nem is gyanítja, hogy közvetlen fölötte van az egyetlen általa respektált élőlény, egyetlen ellensége: az ember!
Kényelmetlen, lógó helyzetemben nem maradhattam meg, tehát óvatosan és a legkisebb nesz elkerülésével, végtelenül lassú mozdulatokkal, visszamásztam helyemre és megtöltöttem a fegyveremet. A medve közben ide s tova mozgott. Hol a dögöt forgatta egyik oldaláról a másikra és evett belőle, hol meg néhány lépésre eltávozott a dögtől. Én meg úgy a távcsövön keresztül, mint szabad szemmel próbálgattam a medvét megcélozni, ami azonban sehogy sem sikerült. Láttam ugyan még a hatalmas fekete tömböt, mely kísérteties nesztelenséggel mozgott, járt' kelt alattam s úgy kezelte a lódögöt, mintha annak semmi súlya se volna, de megcélozni már nem tudtam. Csak úgy kapásból, érzés után, némi tálalási valószínűséggel ugyan lőhettem volna, és a szenvedély, az óhaj, hogy kihasználjam az oly ritka alkalmat, majdnem rá is vitt, hogy rásüssem puskámat a medvére, de azután mégis győzött bennem a komoly vadász és lemondtam arról, hogy bizonytalan lövést tegyek.