Korai puskaforgatásom kimagasló alakja. Most valóban öreg már, kilencedik évtizedét tiporja. De én már akkor, kiskoromban is, Öreg-nek szólítottam. Ott volt már, mikor megszülettem, ma is ott tengődik még valahol, egykori otthonom tájékán, szerencsére gondtalan öregségben.
Apja valamikor nagyapám, négyeskocsisa volt, nagyapja meg a dédapámé. Ö pedig, az Öreg, apám bizalmi inasa, hosszú negyvenöt éven keresztül. S minthogy ráadásul még szenvedélyes vadász is volt, szoros barátság fűzött bennünket egymáshoz.
Ö fabrikálta első parittyámat, a.falusi gyerek életében oly nagy fontosságú szerszámot, melyet legtöbben csúzli néven ismernek, noha mi gumipuskának hívtuk. Bicsak, madzag, üveggolyó, gumipuska! Rendes gyerek zsebéből nem hiányozhattak.
Nemcsak akkor, a kezdet kezdetén, hanem később, még gimnazista éveimben, a flóbert-korszakban is szorgalmas gumipuskás voltam. Olyanféle szerszám az a gyerek szemében, mint néhány felnőttében a revolver. Kéznél legyen mindig, sosem tudni, mikor lehet rá szükség. Ezt az elgondolást bizonyítja az a tény is, hogy akkoriban minden éjjel ágyam mellé készítettem a csúzlit, megfelelő munícióval. Sosem tudni, mikor lehet rá szükség . . .
Pedig eleinte, hej de sokszor meggumipuskáztam a bal hüvelykujjam körmét! Belekerült néhány körmömbe és sok méter gumiba, de csúzlizni megtanultam.
Manapság bizonyára újból csak körmömet tudnám vele eltalálni, hanem akkoriban el-eltalálgattam egyebet is. Verebet néha, a tó kövér békáit gyakrabban, a távíróoszlop porcelánkupakját még gyakrabban. A kertben madarászó kóbor macskát pedig, értelmes lőtávolságon belül, úgyszólván biztosan. Legkedveltebb cél mégis a sürgönypózna porcelánja volt, mert legjobban tűrte a hibázást, meg se mozdult, nyugodt ismétlést engedett. Találat esetén pedig mégis eltört, vagy legalábbis hangosan megpendült.
A konyhaépület pitvarában lógó „levesharang", meg az istállóudvar

deletkongató „lovászharangja", ugyancsak kedvenc gyakorlótémái voltak gumipuskámnak. Azok még szebb pengessél jelezték a találatot, s a rajtuk való napontai edzés nem is járt különösebb kockázattal, mint teszem a távíróporcelánok lelövöldözése.
Említettem imént, hogy soká, még komoly diákkoromban se mondtam le a csúzliról. Akkor azonban már egyébre kellett, jóval komolyabb, nagyobb, viszont sebesen mozgó célra.
Reggelenként ugyanis kocsin jártam be a tíz kilométerre eső székesfehérvári gimnáziumba - kétkerekű kordén! Bizony gyakran megtörtént, hogy egyik-másik leckét ez alatt a félórás kordézás alatt kellett bekapni - különösen, ha felelés balsejtelme gyötört, vagy holmi későre nyúló esti les következtében, előző nap hiányosan készültem. A falusi kuvaszok pedig mérgesek a kordéra, nem győzik ugatni, megzavarják a kordéban szorgalmaskodó diák munkáját. Kénytelen voltam hát fellépni ellenük, erre pedig mi sem alkalmasabb a jó „szelen-cefa"-nyelű, kétrétű gumipuskánál. A duplanullás söréttel vékonyba talált komondornak menten elmegy a kedve a kordécsúfolástól. Lába közé kapja farkát, szűkölve kotródik haza, panaszosan ismételgeti: „favég, favég". Másnap pedig észre se veszi a kordét. Sértődötten elfordul.
Akkoriban nem volt ritkaság a kordé, gyakran lehetett efféle kétkerekű fogattal találkozni. Kordé láttára pedig nemcsak a kutyák ugattak utcahosszat, hanem a falusi gyerekek a következő verset harsogták :
Kétkerekű kordély, Benne ül a borbély, Se keze se lába, Ügy megy a vásárral
Minden valamirevaló parasztgyerek, legkisebbtől a kamasz-legénykéig, kötelességszerűen végigdarálta a hagyományos kordéverset. A kordés utast - legalábbis Fehér megyében - mindig ilyetén ovációval fogadták.
Ott hagytuk el imént, hogy első gumipuskámat az Öregtől kaptam. És később is, mindig nála rendeltem újat.
De nemcsak udvari gumipuskaművesem volt ő, hanem tanítómesterem is, a vadászat sokféle fortélyában. Hej, de sokat jártuk a határt kettesben! Kamaszkoromban mennyit f oglyásztunk, vadgalamboztunk, varjúztunk, hány téli estét végigdideregtünk réce-, vadliba-, róka-, nyest-, vidralesen! Tavaszi olvadáskor mennyi vizet megjártunk az elárasztott Sárréten, hányszor megmerült benne a csizmaszárunk! . . . Májusban pedig, mikor a nagyvíz letakarodott a „rét"-ről, hány száz métert csúsztunk hasmánt, a pöffeszkedve dürgő túzokkakas felé. . . Az Öreg Winchesterrel vadászott, azzal a régidivatú, de kitűnő hordású puskával, melynek bal kézzel való ismétlése a cső alatt elhelyezett fahenger ide-odarángatásával történik. A gyakorlott, kitanult Winchester-lövők némelyike - ilyen tudós volt az Öreg is - nem ismétlés után húzta meg a ravaszt, hanem jobb keze mutatóujjával már. eleve hátrahúzta, s az ismétlőszerkezet megrántásával sütögette el a lövéseket - így gyorsabban tudott ismételni. Vadászat közben mindig pipázott, görbe szárú angolpipát szortyogtatott. A Winchesterrel való sebes ismétlés közben gyakran megesett, hogy nagy igyekezetében ki-repetálta szájából a pipát. Ez igen felbőszítette, mert ilyenkor rendszerint nemcsak a fogoly ment el, hanem a pipa sem került elő egyhamar a gazból. A Winchestert és a pipát ritkán sikerült néki szinkronizálni.
Még házigalambjairól is meg kell emlékeznem.
Az Öreg nem az úgynevezett kastélyban lakott, ami tulajdonképpen nem is volt kastély, csak amolyan földszintes, ismételten átalakított és megtoldott, kényelmes, barátságos udvarház. Az Öreg, mondom, nem ebben lakott, hanem valamivel odább álló melléképületben. Lakása udvarán, magas orgonasűrű közepén, galambdúc állott, ebben pedig szép hófehér pávagalambok tanyáztak. Felfuvalkodott, kidüllesztett begyű, gőgös madarak, alig mertek tipegni a nagy előkelőségtől.
Az Öreg rendkívül vigyázott kényes galambjaira, s főleg azt nem tűrte, hogy valami idegen, tarka tollú rokon keveredjék az ő nemes vérű tubái közé. Bizonyára fehér galambjai még fehérebb erkölcsét féltette a szürke jövevénytől. Az ilyen hívatlan vendéget „egyenes farkúnak" mondtuk, a pompás pávafarkúaktól való megkülönböztetésül. Az egyenes farkút pedig el kellett távolítani, mielptt netán ballépés, holmi „mésalliance" megeshetnék.
Az efféle balkéz-házasság megakadályozására ugyancsak jó hasznát vettem a légpuskámnak. S habár a kérdés eme sikamlós részét még aligha értettem, menten ott termettem, mihelyt meghallottam az Öreg vészkiáltását, ami ebből az egyetlen szóból állott:
- I-ge-nyes-far-kúúú!