Két hónappal később avattak fácánvadásszá. Véletlen játéka, hogy a vadászat védőszentjének névünnepén, Hubertus napján ért ez a kitüntetés. Való igazság azonban, hogy fácánt lőttem életemben legtöbbet, s hogy a szélhajtotta „toronykakast", ha még módom lenne rá, ma is legkívánatosabb sörétlövésnek tartanám.
Noha hajdan, az a Hubertus-napi „első", nemhogy magassal, még alacsony repüléssel sem dicsekedhetett. Én még kevésbé dicsekedhettem a meglövésével, hiszen sebes ültében durrantottam le éjjelezőfájáról, álmában, vérbeli lesipuskás módjára.
Késő ősz volt, késő őszi alkonyat.
Apámmal kettesben ballagtunk hazafelé, s miközben a sötét kerten végigbotorkáltunk, a lombtalan fatetőkön gubbasztó, éjszakára elült fácánokat számolgattuk. Alig volt akkoriban fa, amit meg ne szálltak volna. Fekete árnyképük jól kiötlött a szürkén borongó égen, sőt, farka hosszáról a kakas is könnyen megismerszett.

Bizonyára igen sóváran nézhettem, félreérthetetlenül méltathattam őket, mert mielőtt az udvarba fordultunk volna, éppen saját szobám ablaka előtt, apám belenyúlt a zsebébe, elővett egy szem töltényt, belecsúsztatta puskája jobb csövébe ...
Aztán kezembe nyomta azt a nagymarha tizenkettes „Purdey"-t, és kiszemelt számomra egy magasan ülő, különösen hosszú farkú kakast.
Miközben céloztam, hátulról fogta két vállamat.
A váratlan durranásra - lámpafényes ablakokban, ijedt arcok jelentek meg. Én pedig örömrivalgás közben emelgettem első fácánomat. Hosszú sarkantyús, vén kakast. Örvösnyakút!
Hogy nem konyhára, hanem a fehérvári kitömőhöz került, azt az eddigiek után felesleges említenem. Ki is tömték, kifogástalanul. Még negyven év múlva, bombahalálának előestéjén sem hullatta tollát!

Most, hogy visszaemlékezem rá, azon tűnődöm, vajon mi lesz a sorsa ennek a másiknak?
Mert szobám falán most is lóg egy fácánkakas kitömött feje. Valami különös véletlen folytán úszta meg az ostromot, javításban volt a kitömőnél, ennek köszönheti életbenmaradását. Kissé megkopott ugyan, a molyok is beleköltöztek, egyik üvegszeme kijár: viharok verte, sokat próbált fácánkakas.
Pedig húsz évvel ezelőtt nagyon is büszke, kivételes rangú madár volt - jubileumi fácán! Csillogózöld feje aranyozott táblácskára került. Mert a táblácskán, a dátum alatt, vastag számok hirdetik, hogy huszonötezredik!
Tán igaz sem volt - morgók most rápillantva -, s ha saját kezű naplóm nem bizonyítaná, valóban kételkednék benne. Pedig negyedszázaddal ezelőtt még szépszámmal voltak, kiknek feljegyzései hasonló, sőt ennél sokkal magasabb számokról is tanúskodtak. Két ma is élő, híres vadászt ismerek, még százezernél is több fácánt lőtt mindenik! Világhírű puskások voltak valamikor, most már nyolcvanöt év körül járnak . ..

Első foglyomat is felette méltatlan módon kerítettem kézre.
Korai hó esett akkor, karácsony hetében már szánon jártunk, felcsengőzött, rókafarkas fogaton!
Szán elé fogott „parádéslónak" kijárt akkoriban a rókafarkdísz. Régi szokás volt, nem tudom, honnét eredő. Egy-egy lobogó, vörös „vitorlát" - a vadásznyelv ennek mondja a rókafarkot - a homlokszíjakba, egyet-egyet meg a hevederek külső oldalára szoktak akasztani. Föléje meg csillogva csilingelő rézcsengőt, amilyen egyébként csak négyesfogatra, szán előtt azonban kettesre is dukált.

Nagy gyönyörűség ám az, finom szánút idején, jóvérű, sebes járású lovakkal! A puha lódobogást elnyeli a havas süketség, csaknem hangtalanul siklik a szántalp, szinte repül kétoldalt a cukrosán csillogó táj. Csak a lovak serénykedő horkanása hallatszik meg az a kristálytiszta csilingelés az oldalukon . . . Ma már, úgyszólván, ismeretlen látvány.
Havas idő járta, mondom, szaladt a szán, gőzöltek a hányaveti „jukkerek" és csilingeltek. Apám hajtott. Nyakig érő lábzsákban kucorogtam mellette, fogtam a puskáját, és bizonyára szaporán pislogattam, amint a gyors lábú csikók szemem közé vagdalták a porhót. Nem tudom, mi járatban lehettünk, a puskát csak szokásból vihettük, nehogy éppen akkor hiányozzék, amikor legjobban kéne. Teszem, ha kóbor kutyával, szarkával vagy „tikhordó kányával" találkoznánk. Ennek hívták nálunk a gatyásölyvet. Minden télen meg szokott jönni, komoly kárt tett az apróvadban, ártalmatlan rokonával, az egerészölyvvel ellentétben. Még akkoriban megtanultam, hogy „téli vendég a gatyásölyv, mégis egyszál gatyában jár". Képzelem, milyen büszke lehettem erre a vadászbiológiai szakmondásra. Az erdőből kiértünk a földekre.
A tájra terülő szűzfehér hólepedőn különféle makulák mutatkoztak, rendszertelenül szerteszórt, apró feketeségek. Kisebbek, nagyobbak, mozgók és mozdulatlanok: vacokban alvó, fázósan gunnyasztó, ide-odabaklászó, meg-megágaskodó nyulak. Egy-egy csapat őz: heverők, álldigálók, vetést a hó alól kikaparok. Tanyájuktól messze portyázó fácánkakasok. Vadőrök szégyenfoltja: rekedt szavú szűrdolmányos varjú. Na, és imitt-amott egy-egy sűrűbb pontcsoport, apró fekete gombócok társasága: hóba hasaló fogolycsapat!
Fasor közti dűlőn haladva, valamelyiknek közelébe jutottunk.

- Kifelé a lábzsákból - hangzott a parancs -, fogd ezt a puskát, húzódj oda a fa mögé, aztán hegyibe annak a balszélső, patkós mellű kakasnak!
Mindegyik csőbe csúsztatott apám patront.

Kimásztam a szánból, megmarkoltam a nagy nehéz puskát, odalopództam a fához. Apám a szánkóból biztatott.
Ezúttal csúnyán megcsúfolt a goromba Purdey. Izgalmamban mindkét csövét egyszerre találtam elhúzni. Le is ültetett, akárcsak előző nyáron az a nyúllövő, cseh mordály. Ültem a hóban, a szánból meg jóízű hahota hallatszott. De mit bántam én mindezt, mikor a felrebbent csapat helyében nem is egy, hanem két fogoly verdeste a havat!
Olyanformán járhattam, mint akinek váratlanul ikrei születnek: hamarjában nemigen tudja eldönteni, melyik az idősebb. Én sem tudtam, hogy két foglyom közül melyik hát az első?
Melyiket is kéne kitömetni?
Ezzel még nem fejeződött ám be ez a vörös betűs vadásznap. Apám ugyanis kijelentette, hogy ez egyszer csak jó volt így, de hóban ülő foglyot többé bizony nem lövünk. Soha többé! Ezt ígérd meg. Fűzfapuskásnak, vadorzónak, vagy legfeljebb tán kisgyereknek való dolog!
Megígértem. S ha jól emlékszem, be is tartottam. Amit nem minden ígéretről mondhat el az ember. De valóban nem emlékszem, hogy hóba húzódott fogolycsapatra valaha is rápuskáztam volna.

Visszabújtam a lábzsákba, odahajtottunk a következő csukorathoz. Újból kikászálódtam - nem olyan egyszerű ám abból a bundazsákból kibontakozni -, s a kapott utasításnak megfelelően türelmeskedtem. Csak amikor szárnyra kaptak, csak akkor gyújtottam utánuk: dirr-durr - mind a két csövet!
Ezúttal sikerült megállni a lábamon.
Hanem a foglyok bizony, kutyába se vették, vígan csirikkelve szálltak. Sajgó vállal néztem utánuk, mígcsak el nem nyelődtek a hóköd-ben.
- Annyi baj legyen - hallatszott a szánról -, gyerünk tovább!
És harmadszori próbálkozásomra - alig bírtam már megemelni azt a fene puskát - egy-szem fogoly valóban lemaradt. Igaz, hogy csak szárnyszegetten. S most szaporán igyekezett ellábalni. Puskát vissza a szánra, aztán vesd el magad - utána! . . .
Soká kergettem, ismételten belehasaltam a hóba, mire végre sikerült elkapnom a nyakát.

Képemet feldagasztotta, vállamat kikékítette az a rugós lőszerszám. De foglyot lőttem, kérem szépen, nem is egyet, hanem hármat, nemcsak ülőt, hanem „virtigli" repülőt is!
Olyan szépen tán sosem csilingelt az a szánkó, mint aznap, abban a hóbadermedt, véres égaljú alkonyatban. Hiszen ráadásul még karácsony is küszöbön állt - merő boldogság volt a világ!