Első nyulam után két nappal, szeptember kilencedikén költözött be vadásznaplómba, övé a második bejegyzés rovata. Ezen a címen - hogy úgy mondjam „alapítótagságára" és hajdani fontosságára hivatkozva - külön fejezetre tart igényt.
Már-már elutazóban lehettünk Mileschauból, mert tudom, hogy első nyulam kitömendő feje becsomagolva, útrakészen büdöslött szobám ablakában.
Én pedig odalent tartózkodtam abban a pompás öreg parkban, ahol életem legszebb bogarait, legtarkább pillangóit fogtam, ahol első halaimat horgásztam. Ha pedig őzet láttam, sose tudtam, vajon kerti őzzel vagy pedig erdei vendéggel találkoztam-e? Mert az a vadregényes kert olyan fokozatosan, olyan észrevétlenül vedlett át erdővé, hogy senki se tudta, hol köztük a határ!
Aznap is ott tettem-vettem, alkalmasint szokásos reggeli foglalkozásomba, a „gránátkő-gyűjtésbe" merülhettem. A gránátkőnek általában nem sok köze van a mókushoz, de oly szoros tartozéka gyerekkorom Mileschaujának, hogy nem hagyhatom említetlenül.

Valahol a környéken, sosem mondták, merre, holmi gránátkőbánya lehetett, ahol gránáton kívül, szép aprószemű kavics, vagy ahogy mifelénk mondják, „murva" is termett. Onnét, abból a titokzatos bányából szállítottak Mileschauba murvát, ezzel „sóderezték" a kerti utakat. Az apró kavics közé pedig még apróbb, mintegy gombostűfejnyi gránátkövecskék keveredtek.
A parányi gránátoknak kavics közül való kiválogatása mindennapos mulatságunk volt. Húgaimmal, barátaimmal órák hosszat dolgoztunk hasonfekve, négykézláb mászkáltunk az ide-oda kanyargó utakon, keresgéltünk, kutattunk, skatulyába gyűjtöttük a barnapiros gránátszemeket. S amint összegyűlt vagy félmarékra való, kimostuk szép tisztára. Jegesvizű forrás fakadt a kert rejtett szögletében, mohalepte öreg kővályúba csorgott a vize. Kívülről moha, belülről síkos-nyálkás moszat verte ki azt a kopott kőmedencét, a beléje gyülemlő víz mégis oly kristálytiszta maradt, még a legkisebb csibor is meglátszott benne, még a legvékonyabb moszatszál kígyózó vonaglása is . . .

Zsebkendő sarkába kötöttük a kövecskéket, úgy áztattuk-tisztogattuk-dörzsölgettük, mígcsak ki nem fényesedtek, átlátszó borvörössé nem váltak. A tisztára mosott gránátszemeket pedig - váltópénznek használtuk. Teszem ötven kifogástalan szemért esetleg bicsakot, vagy tán még gumipuskát is vásároltunk egymástól.
A gránátgyűjtő szenvedélynek egyébként nemcsak mi, a felnőttek is jó hasznát vették. Ha jelenlétünk valamilyen okból nem volt kívánatos, csak ránk kellett szólni: eredjetek gránátot keresni! - Ez az utasítás ritkán talált ellenkezésre, és feltétlen mentességet biztosított a felnőtteknek. Órák hosszat elhasaltunk a sóderén, csendes munkába merültünk.
Ugyanebbe az emlékkörbe tartoznak a mileschaui park nagy, sötétpiros mogyorófái is. Különleges mogyoró termett azokon, és ilyenkor, szokásos elutazásunk idején, érett. De nem ám hazai kertünk ismert bokrainak barna golyóbisa, hanem hatalmas, bordólevelű, vérbükkszínű fákon, sötétlila tokból kikandikáló, hosszúkás kőgyümölcs. Belső, különöszamatú magja is halványlila, nem barnás, mint a hazai mogyoróé.
Ezt is csak azért említem, mert puska híján bizonyára vagy a gránátokkal, vagy a mogyorókkal foglalkoztam, mikor nagybátyám szeptember kilencedikén arra jött. Puska volt a vállán! Mégpedig az a mesebeli, könnyű, egycsövű huszonnyolcas!
- Gyere - mondta - nézzünk körül, hátha találunk mókust! Ez bizony szívdobogtató beszéd volt. Hiszen erről a reménységről - noha a nyúl természetesen különb a vad mókusnál - már teljesen lemondtam! Pedig mennyit sóvárogtam nyárhosszat, mennyit kunyeráltam egyetlen mókusengedélyért! Hiszen a közeli szomszédságban lakó unokafivérem, pedig csak másfél évvel idősebb nálam, már vagy tíz mókussal büszkélkedik! Minap jártam nála: két gyönyörű, kitömött minta-mókus lóg a szobájában, egyik vörös, másik szürke! Ültükben lógnak a falon, mérgesen néznek egymással szemközt. És most végre, el se merem hinni, talán majd nekem is. . .
Nem sokáig kellett keresgélnünk. A tóhoz vezető út mentén, a hatalmas vén tölgyfák valamelyikén pillantottuk meg. Szép, vörös, zász-lósfarkú mókust! Legfelül, a koronában villogott, ágról ágra lódult, kíváncsian le-letüsszögött. . .

A könnyű kis huszonnyolcast elsütni - a tegnapelőtti tizenkettes nyaklevese után - „gyerekjátéknak" bizonyult. A mókust eltalálni -már kevésbé. Magas volt a fatető, meg-megugrott a mókus, izgalomtól vacogott a vadász foga, vadász kezében a huszonnyolcas puska.
Négy patron ráment, mire szegény mókus megunta a zaklatást, és leesett. Diadalmenetben vittük haza. Sok bolha volt benne.
Az elutazás nagy dilemma elé állított.
Itt tömessük ki? Vagy pakoljuk-e ezt is a nyúlfej mellé, vigyük haza, tömessük ki otthon? De hátha megbüdösödik a vonatban, szőrét elhullatja? Hiszen a nyúlfej is gyanúsan illatozik már. . . Mégiscsak biztosabb lesz itthagyni. . .
Itt azonban soká készül el. Nem lesz, aki a munkát kellőképpen ellenőrizze. S ha majd kitömték és utánam küldik, nem esik-e bántódása útközben? . . .
Mennyi gond, mennyi töprengés!
Mikor huszonöt évvel később, odalent Afrikában esősre fordult az idő, s legszebb oroszlánom bőrét a megpállás, tönkremenés veszélye fenyegette, sokat aggódtam érte. De többet aligha, mint hajdan azért a nyeszlett mókusbőrért!
Nem vittem magammal. Ott tömték ki, s hetek múltán meg is érkezett, bántatlanul. Bakágast ült az ágon, lompos farka szép nagy kérdőjelet kanyarított a háta mögé, mancsai fenyőtobozt szorongattak.
Ami persze nem felelt meg a történelmi valóságnak, hiszen tölgyfa tetejéről lőttem.
Negyedik lövésre . . .