Ez ismét abban a szép Mileschauban történt, első verebem egykori otthonában, ahol nem ismerik a kánikulát, mert nyárhosszat hűvös, fenyőillatos hegyilevegő jár, és júniustól szeptemberig erdőszerte érik a gyümölcsök gyümölcse - a fenyvesi szamóca! Két év telt el az első veréb óta, nyolcadik nyaramat tiportam.
A naptár pedig szeptember hetedikét mutatta. Végét járta a nyári boldogság, küszöbön állt a hazautazás, Czakó úr, a tankönyv, előttem meg a hosszú tél, melynek hosszúsága - gyermekfejjel - örökkévalóságnak tetszik.
Megfelelő mélabús hangulatban indultam foglyászni a nagybátyámmal.
Mégpedig autón indultunk, vadonatúj, igazi automobilon, ami már egymagában is rendkívül izgalmas eset volt. Hiszen akkortájt tűntek fel az első gépkocsik, s amerre a benzinszagú csodaszekér végigpufogott, kutyák felháborodása, lovak megbokrosodása, emberek szitkozódása kísérte.
Bizony, az akkori, „úttörő" autós aligha volt népszerű! Kevesen csodálták meg, annál többen átkozták. Egyiknek port vert a szeme közé, másikat végigfröcskölte sárral, ennek lovát ugrasztotta meg, amannak csibéjét ütötte el.
Szemközt jövő fogat előtt időben le kellett állni, hogy az ijedten integető-kocsis kivédhesse a közelgő veszedelmet, lovát félrefordíthassa, vagy szemét beköthesse. Legtöbben saját kabátjukat kapták le ijedtükben, azt borították toporzékoló lovuk fejére, A netán hátratekintő autós káromkodó fenyegetődzésnél egyebet nemigen látott - már amennyire a portól láthatott. Gyakran még meg is dobálták - pedig akkoriban nem volt még törhetetlen üveg. Komoly vállalkozás volt ám a hajdani autózás, a magamfajta, vásott gyereknek pedig irtózatos-nagy hecc!
Világosan emlékszem nagybátyám első autójára. „Laurin & Clement" gyártmányú, meggypiros színű, sok sárgaréztől csillogó-villogó, szép piros bőrrel bélelt bárka volt. Kicsinyke kormánykereke vízszintesen állt, s mögötte kihúzott derékkal, kényelmetlen haptákban ült a sofőr, akinek haja tűzpiros volt, neve pedig Poznyicsek.
Mikor utoljára ott jártam - vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt -, még mindig Poznyicsek sofőrösködött. Kocsija meggyorsult, vörös haja fehérre őszült, hanem azt a rég letűnt szeptember hetedikét, annak világrengető eseményét, még ő sem felejtette el!

Elindultunk hát, a pufogva-füstölő, vadonatúj, meggypiros „otomobil"-on. Még arra is emlékszem, hogy nagy terebélyes szalmakalapom volt, amilyet az ottani parasztasszonyok viseltek, szénagyűjtés idején. Gyűlöltem azt a ronda tökfödőt, restelltem, hogy „férfi létemre" vénasszonykalapot kényszerítenek a fejemre. Széles karimáját a két fülemre hajtották, madzaggal lekötötték, nehogy elvigye a szél. Ezzel sem javítottak amúgy is zilált, utolsó vakációnapokat számoló lelkiállapo¬tomon, úgy éreztem, minden hajtógyerek rajtam röhög. Igaz, hogy autószemüveget is adtak, ami viszont tagadhatatlan büszkeséggel töltött el. Hiszen a pápaszem roppant fontos, nélkülözhetetlen kelléke volt az akkori autósnak. Beszállás előtt ki-ki gondosan felcsatolta a légmentes, puhán bélelt ókulát, nehogy az a szédületes, huszonötkilométeres sebesség megártson a szemnek!
Javában állt a foglyászás.
Verőfényes, ökörnyálúsztató időben jártuk a nagy cukorrépatáblákat. Én persze csak hajtósorban baktattam, fejemben a gyűlöletes szalmakalap, egyik kezemben bot, másikban fogolyaggaték. Nyúllövésről még csak nem is álmodoztam. Azt lestem csak, kinek melyik répabokor mellé pottyanik a foglya . . .
Meg persze „Förster Cepnyík" harsány vezényszavait figyeltem!
Cepnyík erdész közismert és közkedvelt alakja volt a mileschau erdészetnek. Aránylag kevés volt a mezőgazdasági terület, kevés az apróvad is, hiszen nagyrészt erdőségből állt a mileschaui birtok. Az ilyen kis délelőtti „konyhafoglyászások" gondja rendszerint Cepnyík vállán nyugodott.
Főleg arról volt híres, hogy vadászat közben pillanatig be nem állt a szája. Nyelve szüntelenül pergett, megszakítás nélkül. Dirigálta, pirongatta a hajtógyérékeket, „tirózott" a felkelő foglyokra, hol dicsérte, hol szidta, hol megverte Lord nevű, haszontalan és töksüket vizsláját, kitörő ovációval üdvözölt minden felrebbenő csapatot, hangosan számolta a lelőtt foglyokat, méltatta a sikerült lövéseket - mindezt egybefolyó szóáradatban, furcsa, csehes németséggel. Cepnyík mondhatnám akrobatikus nyelvmunkáját nehéz írásban visszaadni, de apámtól - aki élethűen tudta utánozni - annyiszor hallottam, hogy végül már én is megtanultam, sőt ma is emlékszem rá:
- Alsó aloweitr-scháán - such-scháán Lord - such-schaán verlo-ren . . . Heerum! Gehst rein, Karnaliá-Hundsviech! - Tiro-tiro - pra-vo-pravo - abort Lord, abort, gehst rein! - Pomali-pomali Bűbe mit tlcm Körbe! - Vurwarts am rechten Fliegl! - Tiro-tiro - abr ta sain ja tamische Ketten! - Abort, abort! - Ta sain ja Hihnr wi Schwaináá! - Na tiro-tiro! - Aber gehst rein Lord, verflixte Sauhund! Karnaliá! Tiro-tiro! - Pravo, dass war faine Schuss! - Abort Lord! - Pomali am linken Fliegl...
Ilyenformán mondta, indulástól hazatérésig, szinte lélegzetvétel nélkül.
Nagybátyám azonban - váratlanul megállítja a hajtósort. Odaint magához. Előre mutat, halkan kérdi, látom-e azt a barna foltot, ott a répabokor tövében? . . . No, és oda mernék-e lőni, az ő puskájával? ...
Még Cepnyík szavát is, mintha elvágták volna . . .

Aligha haboztam sokáig.
Csak azt tudom, hogy remegő kezem valahogy „rálinérozta" a nehéz puskát a barna foltra - szememet behunytam, és - elhúztam a ravaszt -
A durranás fenekemre ültetett, a puskát estemben kapták ki kezemből. De ottmaradt ám a nyúl is! A közeli lövés kihenterítette vackából, még csak meg se rúgta magát!
egyetlen lépést se vittem tovább a foglyokat. Mámoros fejjel akasztottam botomra az átlábazott nyulat, vállamra vetettem, azt hurcoltam hazáig, világért se adtam volna ki kezemből! Csöpögő vére szép pirosra áztatta ingemet meg nadrágom ülepét. Bele is izzadtam a cipelélbe - nehéz baknyúl volt, „tavalyi"! A félképem is jól kikékült - tizenkettes puskával vadászott a nagybátyám.
Azon frissiben avattak nyúlvadásszá, még másnap is tapogattam a helyét. Hanem az a mennybéli boldogság, ami bennem ujjongott, mik az olyan nyolcéves gyerekszívbe fér bele. Lévén az tágasabb a felnőttekénél.
Fejét kitömették, tölgyfalombos táblácskára szerelték, ugyanolyanin, minta felnőttek őzagancsait. Egyik elsőlábát ezüstkupakba foglaltatta a nagybátyám. De nem valami jól, mert szőrét hamarosan elhullatta. A „Bruch"-ot pedig - mert Cepnyík azt is tűzött ám a nagyfene szalmakalap mellé - szépen berámáztatták.
Azokat is elvitte a bomba, a már erősen molyosodó nyúlfejet, a szőrtelenre kopott nyúllábat meg a berámázott töretét. Helyettük most itt örökítem meg első nyulam halványuló, mégis életre szóló emlékét.
Az a néhai füles egyébként arról is nevezetes, hogy majdan gazdag vadásznaplómnak első, bekezdő tétele. Azelőtt, a verebek és gáborszarkák korában is vezettem pontos vadásznaplót, de mivel az csak „gyereknapló" volt, első nyulam elejtése után - sajnos! - megsemmisítettem. Az első nyúllal megkezdettbe azonban pontosan feljegyeztem minden vadászeredményemet, egészen a mai napig. Ez a szívemhez nőtt, vastag album kivételesen még nem pusztult el, minden elejtett vadamról megbízható számot ad - fél évszázad zsákmányát hiánytalanul sorolja fel.