Az első történet több mint 20 évvel ezelőtt történt, kezdő vadőr koromban. Az esti rókalesre indultam a Szentes határában lévő halastavakhoz, a halastó gátja mellett lévő, vékony gyékény csíkban húzódtam meg. Előttem kb. 20-25 méter szélességű, zúzmarával borított jég terült el, ami mögött újból nagy, összefüggő gyékényes következett. Naplemente után ebből a gyékényesből ugatva indult egy róka, szélnek szemben az ellenkező irányba (ekkor még nem ismertem a rossz széllel „elébe állás” módszerét). Az ugatás egyre távolodott, és nem reagált az én nyúlsírást utánzó csalogatásomra sem. Amikor egészen beszürkült, és már csak a zúzmarával borított jégen lehetett jól látni, egyszer csak bal felől egy rókaszerű árny közeledett. „Mégis visszajöttél” – gondoltam. Nem sokáig nézegettem, a puskát óvatosan, de gyorsan vállhoz emelve, már oda is lőttem a jobb csővel. Abban a pillanatban éles nyúlsírás hasított bele a csendbe, és legnagyobb rémületemre megállapítottam, hogy ez a róka bizony nyúl. Felálltam leshelyemről, és a puskát ösztönösen megtörve a hónom alá csapva, bosszúsan kiléptem a gyékény takarásából, elöntött az önvád: „Miért lőttél, ha nem ismerted fel?” Ám nem sok időm maradt a tépelődésre, mert egyszer csak bal felől egy újabb, róka formájú árnyalak közeledett, a közben elcsendesedett nyúltól kb. 5 méterre megállt, és izgalmában lompost farkát merőlegesen az égnek tartotta. „Úristen! – villant át az agyamon – Hogyan lőjek? A puskám a hónom alatt megtörve, és teljesen szabadon állok…” További tétovázás helyett kikaptam a puskát, és villámgyorsan összecsukva, anélkül, hogy vállhoz támasztottam volna, csak úgy szabadkézből a róka felé tartva elsütöttem a bal csövet. Ekkor ért a második meglepetés, a róka rögtön helyben maradt.

Forrás: Élményvadász Magazin / Gálfi István