Valahányszor Mileschauból hazatértem, egy-egy fokot hátráltam a fejlődés létráján, ahelyett hogy feljebb kapaszkodtam volna. Hiszen tavaly ilyenkor, erdőmester flóbertjéről légpuskámra, most meg komolyan durranó, „rózsadamaszt" huszonnyolcasomról, alig csettenő flóbertomra kellett visszakoznom.
Ami azonban a vad minőségét illeti, tőlem telhetőleg ragaszkodtam a nyári vakáció alatt elért színvonalhoz. A verebészést tüntetően elhanyagoltam, és gondoskodó figyelmemet csakis a téli tartózkodásra gyülekező kerti vadra fordítottam. Közben kitartóan hangoztattam eddigi eredményeimet, ami végül meg is hozta rég óhajtott vágyam teljesülését:
Rám bízták a konyhának vaddal való ellátását.

Anélkül azonban, hogy eddigi fegyverzetemen bármit is javítottak volna. A megfeneklett flóberthelyzet változatlan maradt, ami érthető fejtörésre adott okot.
Háztartásunk ugyanis elég számottevő, a vendégjárás is sűrűbb volt akkoriban: néhány nyúl, fácán állandóan kellett a konyhán. Nagyanyám - említettem már - külön házban lakott, ő sem vetette meg a vadhúst. Na meg a plébános úr, a mester úr, a tiszttartó úr is szívesen vette, ha a téli disznótorok közé egy-egy vadpecsenye keveredett. Nem is szólva a fehérvári postahivatalról, na meg gimnáziumi osztályfőnökömről, akinél - legalábbis azt reméltem - némileg tán mégis latba esik egy-egy engesztelő fácánpecsenye!
Nagy gond ám ez, az önmagára és árva flóbertpuskájára utalt élelmezési vadásznak! Bármennyit szállítson is, sosem szállít eleget, mindig akad gazdája.
Noha meglehetős bőven volt nálunk apróvad, a hetenként szükséges mennyiséget mégse volt egyszerű előkerítenem. Hiszen - nem győzöm ismételni - még mindig csak az a kis gömbgolyós, szerényen csettenő.flóbert volt az egyetlen lőszerszámom! Vadászidőm pedig - a második osztály bővített tananyagára való hivatkozással - még az eddiginél is kevesebb! Egyetlen szem flóbertgolyóval, erősen korlátozott időn belül, ennyi éhes népet jóllakatni - bezzeg nem volt gyerekjáték.
Dicsekvés nélkül állíthatom, sokkal több kitartásra, több ügyeskedésre volt szükségem, mint később, amikor már felszabadultam, és sörétes fegyverrel dolgozhattam.
Nyulat persze csakis lesen, cserkészve vagy vackában belopva lehetett elejteni. Ehhez pedig közelébe kellett ám férkőzni, tíz-tizenkét lépésre ! Hiszen csakis fejbe vagy fültövön volt szabad találnom, különben világgá viszi azt a vacak kis golyót!

Ettől pedig - isten ments! A vadnak megpiszkolásáról, beteggé puskázásáról szó sem lehetett. A bizonytalan, kockázatos lövéstől való tartózkodást, a sebágyában sínylődő vadállat elrettentő képét oly mélyen vésték belém, hogy bizony inkább otthagytam a bár nehezen belopott, biztos fejlövést mégsem kínáló nyulat, mintsem oktalan sebesítését kockáztassam. Hiszen volt nálunk nyúl elég, ekörül nem esett hiba. De mi haszna penderedtek ki egymás után a gazból, azzal a borsónyi golyócskával nem lőhettem őket fültövön!
A „konyhakakasokat" pedig - minthogy fa tetőről, vagy etető mellől fácánt lőnöm szigorúan tilos volt - csakis „speciális hajtásban" lehetett kézre keríteni.
Valamelyik vadőr - Flórián különösen értette ezt a tapintatos mesterséget - egy-két hajtógyerek segítségével, szép csendesen, zajtalanul szorította felém az erre alkalmas erdőrészt. Én persze nem kint a lénián vagy egyéb tisztáson, hanem fa mögé húzódva, bent a hajtásban leselkedtem, holmi cseplyésebb, ritkásabb helyen, ahonnét megfelelő belátás esett.
A hajtók teljesen nesztelenül ide-oda bóklászva közeledtek - úgy járjatok, gyerekek, mintha gombásznátok - szólt ilyenkor az utasítás. Hiszen nem az volt a cél, hogy a fácánokat felreptessék, hanem hacsak lehet, gyalog mozgassák előre. Az efféle nevelt fácán amúgy se valami lelkes repülő. Ha nem szorítják, nem burran fel, szívesebben ellábal a hajtó elől.
Takarásban álltam hát, vastag fatörzs mögött, s a körülöttem szaladgáló, meg-megálló, figyelgető kakasok közül igyekeztem konyhára valót szedni.
Ilyenkor persze ismét csak fejlövés kerülhetett szóba, Azt a csillogózöld, kalárisnyakú fácánfejet, azt az alig verébnagyságú, nyugtalan cell kellett a kis golyóval telibe találni. Na persze csak álltában és korlátolt távolságra. Az iyen lövés kárt nemigen tehetett. Vagy elszaladt a kakasfej mellett, ilyenkor sértetlenül menekült a gazdája, vagy eltalálta a célt, akkor pedig ottmaradt a kakas, egyhelyben dobálódzott, mint nyaka metszett csirke. Nem kínlódott, hamarosan kimúlt.

S odabent a konyhán is jobb szerették a fejbe lőtt, tiszta húsú fácánt, mint a sörétlövéssel megroncsoltat. Aki pedig végül - a sok igénylő közül elfogyasztotta, annak se kellett tartania attól, hogy ebéd közben sörétre harap, kitöreti fogából az amalgámot!
Sokféle előnnyel járt az a hajdani, flóbertos fácánvadászat!
No, de mennyi fáradsággal!
Valamelyik nap, mikor az ilyen „speciális hajtás" gyenge eredménynyel zárult, csalódottan említettem Flóriánnak, hogy nemrég az Öreggel sokkal jobban jártam, kétszer ennyi konyhafácánt sikerült kerítenem. Mire a mindig választékos beszédű Flórián megjegyezte:
- Pedig máma minden igényes rezulát végigbogarásztunk, ától céig! Mehetünk is haza. De azért én bármikor állom a revancsot!
Abban az időben divatozott nálunk, télvíz idején, a fenyőrigózás is.
Ez az északi madárnép tudvalevően csak kemény hidegben látogat le hozzánk, akkor is főként a kertben mutatkozott, az öreg Sophora-fák bogyóin lakmározott. Nővérem szobája ablakából igen alkalmas rálátás esett néhány vén Sophorára.

A fenyőrigó húsa pedig rendkívül finom csemege. Hazánkban nem valami népszerű ugyan, hanem másfelé, különösen a párizsi piacon árusított „grive"-ért még a fogolynál is többet kérnek. Miután pedig magam is kedveltem a húsát, gyakran előfordult, hogy a fent említett ablakból szóló csettenés egy-egy kövér madarat buktatott le a Sophora-tetőről.
A megszálló vagy szárnyrakapó fenyőrigók szava, az a jellegzetesen csettegő „sá-sá-sák", annyira belém idegződött akkor, ma is felfigyelek még, ha néhanapján megüti fülemet. Szemem elé ugranak a régi gyerektelek, látom a puha hóba pottyant „Krammetz"* sárgatarka bögyét, gesztenyeszín hátát, hamuszürke fejét. . .
Megfelelő mennyiséget azonban ritkán sikerült összeszednem, mindnyájunk asztalára nemigen futotta. Azt a néhányat többnyire csak nekem sütötték meg. Ilyenkor önellátó, különvacsorát ettem, s bizonyára holmi kanadai prémvadászhoz hasonlítottam magam, amint a „blizzard"-os vadonságból, fáradtan hazatérve, jóízűen fogyasztja nehezen kerített zsákmányát.
A finom húsú fenyőrigók ellentéteképpen, meg kell emlékeznem az „Adria" nevű kerti tó „gombócbujarairól"* is, mielőtt a flóbertos konyhaellátás szépemlékű idejétől búcsút vennék.
A „gombócbujár" ugyanis - irgalmatlan sok flóbertmuníciómat felemésztette. Bent bukdácsoltak a tó közepén, mindig izegtek-mozogtak, alig hogy felszínre ötlöttek, már vissza is buktak. Hacsak véletlenül fejbe nem találtam valamelyiket, hiába vesződtem velük. S amikor nagy nehezen egyet-kettőt behoztam - a konyhán nem kellettek. Elfogyasztásukra ritkán akadt vállalkozó. Pedig hát az üzemköltség ...
No, de hagyjuk az anyagiakat.