Haladt az idő, megértőbbek lettek a felnőttek, serényebb a vadász. Az első nyúl elkönyvelése - noha már réges-régen, három hosszú éve történt - mégis új korszak felvirradását jelzi. A verebek százainak lajtsromozása divatját veszti, korszerű, modern vadásznaplóm nem vesződik többé verébszerű jelentéktelenségekkel. De bizony még vasfejű gáborokkai, a nemrég még ellenállhatatlanul kívánatos „ragadozókkal" sem.
Véglegesen lejárt a hátulgombolós világ.
Kilencéves koromban, mikor a fehérvári gimnáziumba beírattak, már figyelemre méltó vadászmúltra tekinthettem vissza. Öt mezeinyúl, két ürcginyúl, három fácán, öt fogoly, négy vadgerle, hat mókus (köztük egy fekete), tizenegy ürge, kilenc fenyőrigó, sőt még egy császármadár is! - összesen tehát ötvenegy valóságos vad mutatkozik vadásznaplóm akkori rovataiban.
Ennek a jelentékeny zsákmánynak nagy részét az elmúlt nyár folyamán, mileschaui tartózkodásom alatt kerítettem. A fejlődésnek azt az időszakát sikerült elérnem - mégpedig minden felsőbb ellenállás nélkül -, hogy flóbertom helyébe nagybátyám egycsövű huszonnyolcasa, a verebészésébe pedig kinigli- és ürgecserkészés lépett. Persze nem mindennap, hetenként legfeljebb egyszer-kétszer, ha ugyan holmi váratlan büntetés útját nem állta.
Aki pedig vadászember - különösen ha már kilencéves -, meg fogja érteni, hogy a kiniglik és ürgék felajzotta szenvedélynek ócska flóbertverebekkel való enyhítése - kárbaveszett fáradság.
Soha nem felejtem el azt a boldogan-izgalmas kinigli-kort, ma is megdobbantja szívemet, fél évszázad távlatából. Ma is érzem fogását, mais szimatolom szagát annak a finom huszonnyolcasöbű Lefaucheux-puskának - magyarul „lefosé"-nak tisztelték -, látom márványozott rózsadamaszt csövét, a belejáró zöld hüvelyes, sárgaréz-szeges töltényeket, és - felködlik előttem a felejthetetlen Proschek körszakállas, örökké mosolygós, kékszemű ábrázata, azé a kedves mileschaui erdészé, akinek gondjaira bíztak.

Nagyapám személyi vadásza: „Leibjáger"-e volt valamikor, vagy húsz évet töltött mellette. Én már csak jóval később, pagonyerdész korában ismertem, és olyan áhítattal tekintettem rá, akárcsak valami felsőbbrendű lényre. Minden szavát szentírásnak vettem. Érdekes elbeszéléseit pedig - akár lesbenülés közben, akár, rossz idő esetén, az erdészlak futórózsás pitvarában - ítéletnapig elhallgattam volna. Hajdan sokat járt nagyapámmal a tiroli meg a stájer hegyekbe, zergék után. A zergevadászat minden csínját-bínját már akkor, kilencéves koromban igyekeztem kitanulni. Proschektól, ürgelesen! Bizony nem hittem volna, hogy csak nagyon sokkal későbben, huszonegy éves koromban találkozom majd első zergémmel!
Telefonon szoktuk megbeszélni, hogy két szokásos találkozóhelyünk közül melyiknél várakozzék rám: „Bei der Ausspanne" vagy „beim gegeisselten Heiland". Amannál, az úgynevezett „kifogó"-nál, hirtelen kaptatóba kezdett az erdei kocsiút. Faszállító fuvarosok ott szoktak megpihenni, mielőtt előfogat segítségével húzatták fel szekerüket a meredeknek. Emezt pedig útmenti szentkép - „Marterl" - jelezte.

A kijelölt vadásznap délutánján kocsiba raktak. Egymagamban ültem a kocsis mögött, komoly vadászmivoltom teljes tudatában. Még a huszonnyolcas „lefosét" is mellém tették, igaz, hogy tokba zárva. A patront pedig a kocsis zsebébe, azzal a szigorú paranccsal, hogy azt csakis az erdész kezébe adhatja.
Így poroszkáltunk kifelé, hegyes-völgyes erdei úton, büszkén, de tehetetlenül, „zum gegeisselten Heiland", „az ostorozott Üdvözítő"-t ábrázoló szentképhez. Közben persze nagyszerű vadászati alkalmak kínálkoztak úton-útfélen: kapitális üreginyúl - magyarul „kinigli" -üldögélt az erdei rét szélén, mátyásmadár rikácsolt, mókus lódult felettünk a fatetőn. De mi haszna, mikor a lezárt puskatok kulcsa Proschek zsebében, a töltények pedig a kocsiséban voltak!
Régi vadászszokás szerint, „Weidmannsheil"-lel köszöntöttük egymást Proschekkal. Erdészek-vadászok nemcsak Mileschauban, Ausztria-szerte így köszöntik egymást. És kizárólag így köszöntöttük őket mi is. Erdésznek jó napot, jó estét, vagy hasonló jókat kívánni, kínos visszatetszést szülő ballépés lett volna. Proschek legottan kilakatolta tokjából a huszonnyolcast, majd a zöld hüvelyes patronokat szám szerint vette át a kocsistól. Aztán nekiindultunk az erdőnek.

Ürgevadászattal szoktuk kezdeni.
Az „ürge-pagony" - das „Krietschl-Revier" - elég távol esett. Öreg, homályos lucfenyő-szálasban, tűleveles, mohapárnás, gomba-szagú ösvényen ballagtunk, közben feszült figyelemmel hallgattam
Proschek halkszavú, de mindig érdekes magyarázatát. Fűről-fáról beszélt, virágról-gombáról, pilléről-bogárról, kígyóról-békáról. A fenyveserdők madarait, pillangóit, gombáit ma sem ismerem jobban, vagy tán még annyira sem, mint ahogy akkor, Proschek tanításából megismertem . . .
Addig-addig mentünk abban a csendes, sötét fenyveserdőben, mígcsak a szokott tájéktól teljesen elütő, homokos hegyoldalhoz nem értünk. Csenevész, ritkás fenyőfiatalos éktelenítette azt a száraz oldalt és - rengeteg ürgelyuk. Azóta sem emlékszem hasonló „erdei ürgékre", hiszen ez a haszontalan féreg csak kopár mezőségen, nyílt legelőterületen szeret tanyázni. Mileschauban sem volt belőle egyebütt, csakis abban a különös oldalban.
A délutánt ott töltöttük el.
Amelyik lyukba ürgét láttunk besurranni, annak közelében lesbe ültünk, fenyőbokor tövébe húzódtunk, merev tekintettel figyeltük a lyuk száját. A puska sárkányát azonban csak akkor volt szabad felhúznom, amikor az ürge kémlelő feje felötlött a lyukból. Ezzel a rendszabállyal nyilván türelemre szándékozott Proschek tanítani. A sárkánynak hangtalanul való felajzásával akkor már tisztában voltam, sokat gyakoroltuk az erdészház pitvarában, a púposra rakott szamócás-tányér mellett. Mihelyt tehát a cipőgombszemű, vékonyat füttyentő ürgefej megjelent, hüvelykujjam óvatosan húzta fel a kakast, egyúttal azonban mutatóujjam a ravaszt húzta, s csak akkor engedte el, mikor a kakas már végsőig feszült. Így aztán némán, a legkisebb kattanás nélkül történt a felajzás. Valamikor, a kakasos fegyverek boldogabb világában, igen fontos volt - nevezetesen golyós puska esetében -a kakas hangtalan, kettyenésmentes felhúzása.
Ürgeleső huszonnyolcasomnak vállhoz emelését pedig - aminek szintén a legnagyobb vigyázattal, centiméterenként kellett történnie -csak akkor kezdhettem meg, ha az ürge már teljesen előbújt. Kikíváncsiskodó fejét úgyis hiába találtam volna el! Visszacsúszik lakása meredek tömlőjén, haszontalanul odavész .. .
Ilyen szigorú ürgeregulára fogott engem Proschek.
Néha egész délutánunk ráment, mire sikerült egyetlen ürgeészen túljárnunk. Hányszor becsapódtunk, türelemjátékunkat hányszor kellett újra kezdenünk! Pillanat alatt körülnéz ám az a fényes kis ürgeszem - egy szisszenés, egy perdülés - már el is nyelte a lyuk szája.
Az ilyet legjobb otthagyni, másikat keresni. Ezt már hiába lesnők, ez már legfeljebb búbját mutatná ki, majd végtelen, szívdobogtató, izzadságfakasztó másodpercek múltán, ismét csak visszabukna vára biztonságába.
Proschektól tanultam meg az ürgetőrözés (csapdázás) különféle fortélyát is. Szakszerűen, bonyodalmas furfanggal irtotta az ürgét, hiszen lődíj járt az ürgeorrért, konvenciós járandóság, akárcsak a menyét, görény vagy egyéb káros vad orráért. A mifelénk szokásos, különösen kolompárcigányok közt divatozó „ürgeöntés" kegyetlen mulatságát Proschek nyilván nem tartotta sportszerű vadfogásnak.
Mielőtt lesbeültünk, két-három ürgecsapdát is meg szoktunk vetni, s bevallom, ezek eredményesebben működtek a magam huszonnyolcasánál. Erős, hajlékony fűzfavesszőt szúrtunk le, mintegy méternyire a lakott ürgelyuk szájától. A vessző felső végébe madzagot kötöttünk, a madzagból hurkot vetettünk, majd a vesszőt ív alakúra visszahajlítva, hurkos végét közvetlen a lyuk mellé tűztük, de csak gyengén, nem olyan mélyre, mint amaz végét. A nyitott hurkot pedig óvatosan a lyuk szájára terítettük.
A napvilágra igyekvő ürgének nyakára szorul a madzag, ijedtében földből rántja a vessző hurkos végét: a rugalmas fűzfa egyenesre pattan, szegény ürge pedig a levegőben kalimpál, Önmagát akasztotta bitóra!

Az ürgeöntésnél ez tán kíméletesebb, mégis elég kegyetlen módja a pusztításnak, de hát - hol az a kelepce, amelyik nem kegyetlen? A vadászok - főleg pedig a „nem vadászok" - kezében világszerte használatos csapdák, fogóvasak, farkasvermek, hurkok, lépesvesszők és egyéb alattomos fogószerkezetek közt aligha akad emberséges szerszám.
Az ürgezsákmányt - ha kézre került - újságpapírba takargatta, hátizsákjába pakolta Proschek: „Wienerschnitzl für meinen Uhu" -mondta ilyenkor.
Odahaza Pentelén nekem is volt ám később vadász-buhum - külön fejezetben fogom bemutatni -, annak azonban sosem került ürgeszelet. Azért nem, mert volt nálunk egy vén, ínyenc gulyás, bizonyos Irtó bácsi nevezetű, az még a szalonnánál is többre becsülte az „ürgepörkűttet". „Nincs is annál finomgyabb - bizonygatta nyelvcsettintve -, legföllebb, ha a vargyúleves!"
Az ürge azonban korai lefekvő, alkonyatkor nem jön elő többé. Otthagytuk hát olyankor az ürgepagonyt, esti üreginyúl-cserkészésre indultunk - ,,auf die Karnicklpürsch"!
Valamelyik csendes erdei rét szélén, alkalmas megfigyelésre kínálkozó lesállványra - Hochstandra - kapaszkodtunk, onnét messzelátóztuk végig a rét peremét, onnét lestük az esti legelőre előbakókáló „kinigli"-ket.
Csakhogy olyankor, napnyugta tájban, nemcsak üreginyulak, hanem mezei-, helyesebben „erdei"-nyulak, sőt őzek is bújtak elő a harmatosán zamatos-zöld mezőre. Nekem azonban csakis az „üregin" járt az eszem, hiszen egyedül arra emelhettem puskát. A legkiválóbb őzbak se dobbantotta meg szívemet annyira, mint az a kis szürkén guruló, villogó fenekű kinigli! Mert az őzbak - legfeljebb bajt okozhatott. Hiszen akárhányszor megesett, hogy a már előzőleg szemrevett, könynyű belopásra kínálkozó kinigli közelében, valamelyik, Proschek által nagyon is számon tartott, erős őzbak lépett ki vacsoralegelőre. Ilyenkor még a felmászásnál is óvatosabban kellett lecsúsznunk a lesállványról, csalódottan lemondanunk a csábítón gyanútlankodó kinigliről, s a cserkészúton nem az óhajtott zsákmány felé, hanem éppen ellenkező irányba kellett ellopakodnunk. Mégpedig minél messzebb, lehetőleg másik rétre, nehogy esetleges lövésünkkel az öreg bakot megriasszuk.

De amikor minden összevágott, mikor a Hochstandról kiszemelt „Kuh-Has" - ahogy Proschek az üregit becézte - észrevétlen várta be a négykézláb, majd végül hasmánt közeledő vadászt, s ahelyett hogy gyanút fogva, villogó „bokrétával" kereket oldott volna, egyszerűen eltűnt az odagyújtott lövés füstjében -, s csak a mögöttem lapuló Proschek „hat ihn schon!"-ja tisztázta előttem a valóságot - akkor bizony nagy volt az öröm!
Ilyenkor persze „Bruch"-ot is tűzött Proschek „kopott vadászkalapom" mellé, kinigli-véres fenyőgallyat, amit egyik-másik hazai írónk - hej, szegény magyar vadásznyelv! - „töret"-nek, sőt - horribile dictu - „örömzöld"-nek, de bizony még „sikerág"-nak is tisztel!
Volt rá eset, hogy a huszonnyolcas rózsadamaszt csövének - vagy talán csak zöld hüvelyes, „lefosé" töltényének - nem volt elég „Brant"-ja, s a rosszul talált üreginyúl elvisította magát. A kinigli tudvalevőleg nem úgy makog, ahogy a bajbanlevő mezeinyúl, hanem éles, csaknem fütyülő hangon veszékel.
Nyúlmákogást sem szeretek hallani, hanem az üreginyúl sipítozó jaj szava még manapság is megborzongat. Felszisszenek tőle, akárcsak a késtől, mikor megsikamló éle csikorogva karistolja á tányért. . .
Többszőrönként megtörtént, hogy személyes kitüntetésképpen, egy-egy „konyhanyulat" is rendelt nálam a nagybátyám. Az effajta különleges megbízatásnak is a Proschek-féle kinigli-cserkészésen tettem eleget. Az alkonyatkor kiváltó őzek és üregik közt, imitt-amott egy-egy „igazi nyúl" is kibaktatott a rétre. Az ilyen jól megtermett, erdei füles igen kívánatos zsákmány lehetett, noha sejtem, hogy a megbízatás inkább gyenge húsú süldő-nyúlra szólhatott. De ha már nyúl - gondoltam -, legyen minél nagyobb, nehogy utóbb még kiniglinek nézzék a konyhán! Igyekeztem hát a lehető legerősebb, tapasztalt vén kannyulat puskavégre fogni, akit minél nehezebb cipelni!
S mire az est éjszakába hajlott, visszaballagtunk az „Ausspanne"-hoz. A fenyvesbe beköltözött már a sötétség, a nedves rétekre pedig szürke ködök ereszkedtek. Proschek sértetlenül adott át a kocsisnak. Kiniglistül, patronostul, tokba zárt huszonnyolcas puskástul. Hűvösre fordult. Lehet, hogy valami nehéz nyúl cipelésébe ki is izzadtunk. Takaróba bugyolálódtam. Proschek segített begyűrni a takarót - nehogy megfázzam.
- Waidmannsdank, Proschek!
- Waidmannsheil!
S mialatt a kétoldali fenyőrengeteg fekete fala közt, fáradtan álmodozva kocsiztam hazafelé, egy-egy őz riasztása, macskabagoly rikoltó kacagása hallatszott. A kocsirúd végére szerelt acetilénlámpa fényében pedig, meg-meglibbent az éjszaka márványszárnyú fecskéje: szellem-röptű lappantyú . . .
Hazaérve, első dolgom volt a zsákmányt - ha ugyan akadt - vadásznaplómba részletesen bejegyezni. A ,,Bruch"-ot pedig az ágyam felett lógó képráma szélébe tűztem. Hiszen a ,,töret"-et - mindnyájan tudjuk - másnap már nem illik kalap mellett hordani, az csak az elejtés napján érvényes.
Nyár végével a kereszt alakú fenyőgallyacskák egész sora díszítette ágyam felett a képet. A régebbieknek már javában hullározott a levele, bele-belepottyant az ágyba, ami - különösen tűlevélnek - nem éppen legalkalmasabb hely.


Abba a régi kinigliző-ürgésző esztendőbe esik - csodálatosképpen -egy sokkal ritkább és nemesebb vadnak, első császármadaramnak elejtése is!
Ugyancsak a mileschaui erdőben, annak ,,Brezina"-nevű pagonyában lőttem, kilencéves koromban. Ugyanazzal a zöld patronú huszonnyolcassal, a felnőttek valamilyen hajtóvadászata alkalmával. Nagybátyám mellett tartózkodtam, magas fenyőfa tövében vártuk a szembeközelgő hajtósort. Velünk volt Proschek is a huszonnyolcassal, ha netán számomra is kínálkoznék valami alkalmi gyereklövés.
És valóban, kínálkozott is. Ismeretlen, fogolyforma madár rebbent ki a hajtásból, mégpedig egyenest fejünk fölé szállt, a fenyőfa tetejébe. Kezembe nyomták a huszonnyolcast, fellőttem - a madár lepottyant.
Szépen kitömettük. Dürgőhelyzetben. Mert kakas volt, császárkakas !
Mileschauban elég ritkán mutatkozott ez a kedves törpefajd, hiszen a lombbal kevert vegyes erdőt sokkal inkább kedveli a tiszta fenyvesnél; nemhiába hívják Erdélyben „mogyoróstyúknak"!
Első császármadaramat, lám elég korán zsákmányoltam. Azóta azonban nem sok dolgom akadt ezzel a kitűnő húsú, érdekes vadmadárral. Az első világháború alatt, a Kárpátokban lőttem néhányat, később pedig erdélyi bérterületemen, csalsíppal szórakoztam velük. Flóbertgolyóval szoktam meglőni, szarvasbőgés idején. Páratlanul finom falat volt, kalibai háztartásom ünnepi pecsenyéje. Tollastul szoktuk megsütni, agyagburokban. A tollazat a feltört burokban marad, a pirosra sült madár pedig tisztán, ropogósán, mégis, zaftosán kerül a tányérra.
Nem csodálom, hogy már az öreg Lucullus is annyira megbecsülte a császármadár pecsenyéjét, hogy - az írás szerint - tízezer sestertius-t fizetett darabjáért. Nem tudom, forintban mit jelent tízezer sestertius, de Lucullus helyében én is megadtam volna.
Meg én. Szemrebbenés nélkül.