Nem tudok még elszakadni Somogyvártól, rá kell szánnom még egy fejezetet. Említettem már, hogy közös barkácsolásunk gyakori nézeteltérést támasztott köztünk. Ennek elejét veendő, mindegyikünknek külön-külön területrészt utaltak ki, saját pagonyt, melynek határát a kon-kurrens fél nem léphette át.Járt pedig ott akkoriban egy titokzatos, sokat emlegetett őz - a „malomréti bak". Furfangos, hétpróbás, vén huncut, évek óta kifogott az utánajárok eszén. Ha nagynéha csőre kerülhetett volna, váratlan akadály lépett közbe, mindig megmenekült, azt se lehetett megállapítani, valóban ő volt-e hát, a malomréti bak. Hol elhibázták, hol késve vették észre, hol idő előtt ugrott meg, hol a puska mondott csütörtököt. Iskolapéldája volt a közismert mesebaknak, amilyet minden valamirevaló őzesterület vadőrje emleget. Tud róla mindegyik, de biztosan sose látja senki, hol ez véli felismerni, hol amaz, örökös lázban tartja az érdekelteket, terítékre mégsem kerül . . .
Mi ugyan találkoztunk vele egyszer - legalábbis azt hittük, hogy ő volt. Mert csak késő este, „lővilágosság" szűnte után mutatkozott nagynéha, a mocsaras Malomrét bizonytalan ködpárájában.
A kijelöléskor úgy adódott, hogy a Malomrétből mindkettőnknek jutott egy-egy darab, a rétet átszelő Malomárok lett köztünk a határ. Patakon innen enyém lett a vadászat, patakon túl az öcsémé. A titokzatos bak pedig - az erdőőrök bemondása szerint - az egész Malomrétet járta.
Ha járta, ha nem - egyikünk se találkozott vele. Híre homályosodni kezdett.
Valamelyik hajnal ott virradt rám, a Malomrétre nyíló erdőszélen. Szokásos esthajnali köd feküdte meg a rétet, ki se látszott belőle a „határszél", a halkan kortyogó, csak közvetlen közelből hallható Malomárok.
Fürkésző távcsövem sorrajárta a ködből imitt-amott kibontakozó, békés legelésbe merült őzeket. Míg csak - egy felette gyanús alakon, meg nem akadt.
Jól ismertem már akkoriban az „öreg bak" jellegzetességeit. Rövid, vastag nyaka, átlagosnál sötétebb testszíne, tömzsi termete, óvatos, gyanakvó viselkedése, legelő fejét fel-felkapkodó, ideges magatartása, egyre jobban gerjesztette érdeklődésemet.
És megbocsátható, hogy második-harmadik távcsövezésre, mikor nyugtalan fejét felvetve, néhány pillanatig kitartott - taktust tévesztett bennem a szívverés . . .
Csakis ő az, a nevezetes malomréti!
De messze esett ám, lövésről szó sem lehetett. Ráadásul távolodott is, egyre közelítette a határpatakot - lehetőségem korlátját! Agancsát még mindig nem lehetett pontosan megbírálni, csak azt láttam, hogy igen feketén sűrűsödik a füle közt. Bizonytalan volt még a derengés, párásra homályosította távcsövemet a hajnalköd tömjénfüstje.
Gyorsan kellett határoznom - széljárást meg az útbaeső egyéb őzek kikerülését számításba vennem. Hiszen ha valamelyiket megugrasztom, elviszi a nagy bakot is . . .
S mire jókora vargabetűt kanyarítva, lőtávolba sikerült lopakodnom - a bak már átugrotta a Malomárkot, messze bent legelt a tilosban!
Ott azonban látszólag megállapodott. Sőt, olyan alkalmas helyen, hogy becserkészése - aligha járna különösebb nehézséggel . . .
De erről persze szó sem lehetett, hiszen túl volt már a határon, a Malomrétnek öcsém felé eső darabján!
Hát a szomszéd vajon merre jár ilyenkor? Amikor rétje kellős közepén, fényes nappal legelész a malomréti csodabak? . . .
Néztem, néztem.
S minél tovább néztem, annál nagyobb lett a bak, agancsa annál kívánatosabb. Egyre jobban elhatalmasodott rajtam a szenvedély. Veszedelmes narkotikuma rohamosan terjedt. Megrendítette, elkábította a tisztesség, a „nem szabad" számtalanszor belém diktált reguláit. Alkudozni kezdtem magammal.
De egyre gyengébben, egyre kevesebb meggyőződéssel . . .
Végül még a kételkedés hangját is elzsibbasztotta, minden jó érzést elfojtott bennem az ősi ösztön.
Ami ugyanolyan régi, mint a szerelem, mint az éhség . . .
Visszafelé pergett velem az idő, percek alatt - évezredeket!
Prédaleső ragadozóemberré alacsonyodtam - tizenhárom éves orvvadásszá !
S a Malomárok jelezte határral - a vadászbecsület határát is átléptem!
Alkalmasan kínálkozó égerfiatalos takarásban, hasmánt csúsztam a bak felé.
Kétségtelenül megállapíthattam, hogy teljesen ismeretlen, kiváló -sőt ráadásul rendellenes agancsú, vén őzbak van előttem. Nem álom immár, nem káprázat - ő az, a mondaszeru, malomréti nagy bak!
És minden habozás, a lelkifurdalásnak leghalványabb szúrása nélkül - oldalbalőttem.
Hanem a puska - jaj, de nagyot csattant!
Sokkal élesebbet a szokottnál, áruló hangosat, messze földre eldör-dülőt! Hiszen sejtettem, hogy ciborám se rest, ő is kint jár valamerre - talán éppen a titokzatos malomréti bakot lesi. . .
De még ha távolabb jár, a lövést akkor is meghallhatta. Mit mondok majd, hogyan nézek a szemébe? . . .
Az elejtett bak vastag, sötétbarna, páratlan nyolcas agancsában gyönyörködni - nem értem rá. De kedvem se volt hozzá annyi, amenynyit az a vén bakok bakja, s fején az a rücskös gyöngyű, hétágú korona megérdemelt volna.
Elkaptam, lihegve vonszoltam a harmat áztatta rétből kifelé, gyorsan kifelé, a biztonságot ígérő határ, a Malomárok védelmébe.
Láttatlanul, látszólag baj nélkül értem el a patakpartot. Vize keskeny volt, nem is mély. A bakot nagy nehezen átrángattam a magam oldalára, sűrű bozót alá rejtettem - pedig ott már jogosan mutogathattam volna. A testi-lelki megpróbáltatástól lucsokká izzadva, magam is takarásba húzódtam. Ott szorongtam, füleltem, leselkedtem, jó darabig.
Csillapodni mégse tudtam.
Mert az ilyenkor szokásos diadalmámort - kínos lelkifurdalás fojtogatta. Megszűnt a kábulat. Eltűnt a ragadozó ősember - begyulladt, fogvacogó ficsúr maradt helyette. Remegő keze szorongva távcsövezte a Malomrétet, vagyis annak túloldali, „idegen" felét. Nem mutatko-zik-e valami gyanús mozgás? A puskalövés valóban nem csalta volna elő a szomszédot? . . .
Mozgást ugyan nem észleltem, de láttam egyebet, ami ugyancsak nem könnyítette bűntudatomat. A rétharmat ezüstjében, hosszú, sötétzöld csapás éktelenkedett - az elorzott őzbak vonszolásának nyoma, a tolvajvadász útjának árulója!
Mi lesz vajon, ha öcsémet vagy valamelyik vadőrt még harmatszikkadás előtt idehozza az ördög? . . . De még később, felszáradás után is kisülhet minden, hiszen a vonszolás feltűnően lenyomta, elfektette a sarjúfüvet. A friss vérnyom is végigkenődött rajta . . . Az öreg Balikó pedig finom orrú vizslájával, éppen ezt a pagonyt kerülgeti. . .
Hát most már - lesz ami lesz!
Elballagtam a legközelebbi vadőrlakás felé, segítségért.
Egyre inkább szurkolva, egyre többet tépelődve.
De nem lett semmi baj. Legalábbis egyelőre.
Öcsém megjött, lövésemet hallotta ugyan, de nem gyanakodott. A bakot méltán megbámulták, s ahogy ilyenkor történni szokott, mindenki rá is ismert: „Hát persze hogy ez a malomréti bak! Mindig mondtam, hogy legalább nyolcas!" Öcsém is örült neki, noha közben leplezetlenül szidta „hagyományos" szerencsémet.
Engem pedig másnap hazaszólított az iskola.
Elutaztam, kezemben a szép agancs, de gyomromban az a szüntelen sajgás, amit csak a lelkifurdalás macerálása, emészthetetlen falatja eredményez.
Minthogy pedig a hazug embert még a sánta kutyánál is könnyebb utolérni, én se voltam kivétel. Valaki mégis rátalált a vérnyomra, kitudódott az egész disznóság.
Sajnálom, hogy szegény öcsém akkori levele elveszelődött, különben most idézhetném a lényegesét. Többek közt azt is írta, hogy feljelent a lengyeltóti szolgabíróságon vadorzásért, és utánam küldi a somogyvári csendőröket.
De két-három hét múlva már a régi barátságban vadásztunk, a malomréti nagy bak keserű ízű története feledésbe merült.
Későbbi években pedig, mikor legénysorba serdülve, mindkettőnk agyalágya benövőfélben volt, gyakran nézegettük a lakásom falán egyre sűrűsödő őzbakagancsokat - különösen egy kiváló, díjnyertes nyolcasét.
Öcsém ezen mindig rajtafelejtette szemét. Jóindulattal babrálgatta a homlokcsonton fityegő érmet, hümmögve állapította meg, hogy ez bizony - jó bak. De végül ezt szokta mondani:
- Hát mit gondolsz, én tán nem szöktem volna át érte? . . .
