A Balaton s a Fertő után következő legnagyobb tavunk, Székesfehérvár tőszomszédságából, tizenegy kilométeres szalag formájában húzódik Budapest irányába a balatoni országút mentén.
Közel esett mihozzánk, alsó végét mindössze tizenkét kilométer választotta el egykori otthonomtól. A vízivad állandóan jött-ment Sárrét meg Velencei-tó közt, így hát nekem - jobban mondva gyerekkorom húszaspuskájának - igen kézre esett.

Csakhogy az akkori Velencei-tó - nagyon is különböző tó volt a maitól. Alakja, területe nem változott ugyan, hanem partja, környéke, elsősorban pedig dicső múltú vadállománya - annál nagyobbat!

Akkoriban bizony, még valóságos „vadvíz" volt.

Rengeteg vízivadjának szokásos vándorlását, pihenését, költési nyugalmát, nevelkedési idejét - legfeljebb ha róka meg nádihéja zavargatta. Legfeljebb, ha egy-egy ritka vadorzó vagy haltolvaj háborgatta.

Mióta azonban zajos fürdőélet ékteleníti az agárdi meg a gárdonyi partot, mióta tarkatrikós városiak stranddá fejlesztették hajdani szilajgulyák, bivalycsordák ősnyugalmas delelőhelyét, mióta nyaralók temérdek amatőrhorgásza, üdülő „természetbúvárok" számtalan tojásgyűjtője későn-korán zaklatja a békalencsés, csillagsásos, vízipetrezselymes fészkelőhelyek paradicsomi békességét - azóta a Velencei-tó vadászdicsőségének véglegesen befellegzett. Mert hiába - strandcukrászda hangszórója s a szürkelúd gaggantása, élesen-rikácsoló fürdővendég és halkan kvákogó kanalasréce - nem szívelik egymást.

Megszűnt a szárcsák s a „bujarak"* tízezreinek tavaszt jelző érkezése, megfogyatkozott a sok tarkabarka vándorréce, elpártolt a nemeskócsag meg a kanalasgém habfátyolos tündére, még az őszi libajárás is tetemesen megcsappant.

S a sok vaddal együtt, elfogyott, abbamaradt az a régi, híres-nevezetes Velencei-tavi vadászat, melynek utolsóiba még én is belekóstolhattam, hattyúdalának eléneklésében magam is részt vehettem.

Azoknak a nagyhírű puskázásoknak emlékét szeretném az egyre távolodó feledés karmai közül kimenteni, hiszen azok - bármilyen jövőt tartogat is számunkra a legfelsőbb vadászhivatal - visszatérni soha, soha többé nem fognak.

A tó vadászatának akkori jogát a „Velencei Vadásztársaság" bírta, hazánk leghíresebb puskaforgatóiból verbuvált, illusztris gyülekezet. Ebbe a válogatott, féltékenyen exkluzív kompániába, nem egykönynyen lehetett bejutni. Pályázóban, jelöltben sosem volt hiány. Hanem azok a szívós öregek lassan koptak ki, fáklyájukat nehezen adták át a következő stafétásnak. Nékem is csak igen későn, csak meglett koromban sikerült közéjük kerülnöm, amikor a változott körülmények már annyira megritkították a vadat, hogy régi mintájú „tócsatákra" nem futotta többé.

Szerencsére még jóval azelőtt, még az egykori vadbőség idején akadtak jóakaróim, akik egyik-másik nagyvadászatra becsempésztek, így aztán - noha csak gyerekvendégi minőségben - én is részese lehettem, a hajdani híres hadjáratok utolsóinak.

Húsvét tájban, mikor a szomszédos lovasberényi erdőkben elkorrogta magát az első szalonka, és frissen érkezett szárcsahadak „talicskázásától", „kisbujárlégiók"* „viribülésétől" hangoskodtak a Velencei-tó „tisztái" - akkor érkezett el ideje a nevezetes vadászatnak.

Tavaszonként hármat-négyet is szoktak tartani, lehetőleg a nagyböjt utolsó hetében. Olyankor legkelendőbb a vízimadár húsa, hiszen a szárcsát, a bujarat, valamint a récék fekete lábú fajtáit, böjti eledelnek ítéli a kánonjog. A fehérvári káptalan kanonok urai - kik a vadászterület bérbeadói közé tartoztak - természetben, vadhúsban követelték a bérfizetést. A Társaság azért vadászott hát nagyhét legelején, hogy „a fehérvári papoknak kilője a böjtölnivalót"!

Az a nagyvadászat valóban nagyszabású volt. Nemcsak tíz-tizenkét jó puskás, hanem háromszorannyi jó ladik is kellett hozzá, ladikonként pedig egy-egy szakértő ladikos, úgynevezett csáklyafás. A partmenti falvak halászai, tójáró pákászai közül kerültek ki, vezérük pedig a „tóbíró" volt, a környékszerte híres Sarvajc Péter!

Ezzel az eredeti öreg halász-madarásszal, ezzel a tagbaszakadt, nagybajszú mesealakkal, valamint nemkevésbé szépemlékű Lajos fiával, még gyakran fog találkozni az olvasó,

A velencei csónakos tudalevően nem evezővel hajtja ladikját, nem is rögzített hajtólapáttal, mint olasz-velencei névrokona a gondolát, hanem hosszú taszítórúddal - csáklyafával.

A csáklyafázás, különösen szeles, viharos időben, nem könnyű mesterség. Megfelelő testi erőn és szuflán kívül sok ügyesség, kiváló egyensúlyérzék, főleg pedig évek gyakorlata kell hozzá. Többször próbálgattam magam is, de bizony nem sokra mentem vele. Ma pedig, még szélcsendes időben se vállalkoznék többé a velencei vadászladik elhajtására.

Vadászat reggelén, szokás szerint kilenc órára gyülekeztünk a dinynyési parton, a tónak Fehérvár felé eső, alsó végében. Egyre-másra érkeztek a környék híres puskásai, még külföldi vendégek is, ki kettes-, ki pedig - a távolabb lakók - csilingelő négyesfogaton. Autó akkoriban nemigen mutatkozott. Legtöbben a közeli Lovasberényből jöttek, ahol olyankor, tavaszi szalonkázás idején, nagy vendégség járta. Az ottani szalonkázók egyben velencei vadásztársak is voltak.

A vízparton, orral kifelé, félig szárazon hasalt, készenlétben sorakozott a „hajóraj", a vadász- és hajtóladikok tekintélyes flottája.

A vadászladik csak annyiban különbözött a többitől, hogy közepén támlás ülődeszka és alkalmasan kézreeső tölténytár szolgálta a benne-ülő puskás kényelmét. Meg kétoldalt, a ladik belső oldalára szerelt, egy-egy fegyvertartó.

Sokan, kiváltképpen a régi törzstagok, saját névbetűjükkel ékesített, különös gonddal készült privátladikot tartottak - ki-ki másmilyen színűt -, könnyebb felismerés céljából. Persze nem holmi rikítót, hanem a nádas-kákás környezetnek megfelelőt. Zöldeset, sárgásat, szürkéset, az idő azonban előbb-utóbb egyformára koptatta valamennyit. Csak egyetlenegy ütközött ki színével és nagyságával: egy sötétbarna, a többinél tágasabb, de lomhább csónak. Tulajdonosa azonban, a „vörös báró", igen nagyra tartotta, váltig bizonyítgatta, hogy „nincs különb hajó az én májszínű ladikomnál"!

Ott hasalt hát egymás mellett a zöldesszürke csónaksor, csak a nagy máj színű rítt ki közülük. Ott várakozott Sarvajc Péter vezérlete alatt a sok hajtó- és „puskáshurculó" ladikos, kiknek nagy része az öreg „tóbíró" atyafisága közül került ki. Készségesen sereglettek a berobogó fogatok köré, segítették a különféle cókmóknak - puskák, töltényes-ládák, elemózsiástarisznyák, köpönyegek halmazának - kocsiból ladikba való átköltöztetését.

Hiszen a vadászat reggel kilenctől délután három-négyig eltartott, s ezalatt egy-egy puskás négy-ötszáz töltényt, néha még többet is ellö-völdözött! Két puskát mindenki hozott, de volt aki három, sőt a Winchesterek közt - netáni üzemzavar esetére -, aki négy fegyverrel hurcolkodott be ladikjába. A szükséges patronmennyiségen kívül, napi élelmét is ki-ki magával vitte, sőt volt a puskások közt néhány amatőr muzsikus is, aki lőszerszámán kívül hangszerszámát - harmonikáját, furulyáját - se felejtette otthon!

A tizenegy kilométer hosszú, de csak harmadfél kilométer széles tavat, alsóvégétől a felsőig, vagyis Dinnyéspusztától Velencéig, végesvégig hajtották. Akárcsak jól rendezett nyúlstráf rajvonala, olyan egyenesre igazodva haladt a ladiksor, végigpásztázta a hosszú tótükröt. Az egyes puskások mintegy százötven-kétszáz lépésnyi távolságot tartottak egymástól, a köztük levő résben hajtóladik járt. Mindegyik puskás mögött is haladt egy-egy csónak, ez szedte össze a vadász nyomában a lelőtt vadat. Harminc-harmincöt „egységből" álló ladikflotta szerepelt az efféle „húsvéti víziütközetben".

Mihelyt a berakodással járó jövés-menés megszűnt, mindegyik puskás elhelyezkedett, kényelmesen ladikjába fészkelődött - megkezdődött a felsorakozás.

Ez úgy történt, hogy a dinnyési partról kiindulva, száz-száz lépésnyi közöket tartva, hosszú libasorban indították a ladikokat, mégpedig váltakozva: hol egy puskást, hol egy hajtót. Egyelőre azonban még nem a hajtás tulajdonképpeni, tóhosszanti irányába, hanem keresztben, a szemközt fekvő, pákozdi part felé. Elsőnek tehát, a leendő balszélső ladikja indult. Mihelyt ez elérte a túlsó, vagyis pákozdi partot, s az immár kifejlődött ladiksor átfogta a tó teljes szélességét, a főrendező sárgaréz-szócsövéből felhangzott a komandó:

- Be-fe-lééééé! . . .

Szájról szájra, ladikról ladikra szállt a vezényszó.

Az egész sor kilencvenfokos „jobbra-át" fordulatot végzett, s immár orral Velence felé, megkezdte tizenegy kilométeres előnyomulását.

Itt is fontos volt - akárcsak nyúlpászta közben hogy a hajtás egyenes vonalba igazodva haladjon. A ladiksorból le-lemaradozó puskás ugyanolyan népszerűtlen volt, amilyen a nyúlstráfban zsákoló. Hiszen az arcvonalból kihomorodó megtörésbe a vízivad éppúgy beleözönlik, mint nyúl a „zsák"-ba.

Legjobban a középtájon haladó puskások mulattak, nekik ment

felkapott, égnek csavarodott, s kegyetlen magasságban törekedett a legtöbb vad, középen voltak a „dísz-standok". A kétoldali szárnyak felé egyre gyengültek az eredmények, legkevesebb a part közelében vonuló, szélső puskásoknak jutott.

Eleinte csaknem nesztelenül nyomakodott előre a ladiksor.

Alig hallatszott néhány lövés. A vad nem várta be a közelgő ellenséget, jó időben szárnyra-kapott, szökött a ladikok elől, fel, Velence felé. Az első egy-két órában nem sok dolguk akadt hát a puskásoknak. Kényelmesen pipázgattak, falatoztak, olvasgattak hajójukban. Ha arravaló idő járt, ingre vetkőzve napoztak, kedvükre nyújtózkodtak-lustálkodtak a koratavaszi verőfényben.

Ilyenkor szoktak előkerülni a hangszerek. Valaki rákezdte, elharmonikázott egy-egy jó nótát, s ha abbahagyta, másik ladikból flótavagy furulyaszó folytatta. A többiek meg fütyültek, daloltak hozzá, muzsikás jókedvre hangolták egymást.

Nemsokára azonban mozgolódni kezdett az előrezavart, egyre inkább szoruló vad. Eddig csaknem láthatatlanul, de tömegesen és szüntelenül gyülekezett a tónak még távoli, biztonságosnak tetsző felső végében. Most aztán a neszesebbje - főként a sokféle réce - onnét is visszafelé, neki a veszedelmes ladiksornak. S akinek ép bőrrel sikerült túljutnia, az kiállta a tűzpróbát, az mozdulatlanra feszítette szárnyát, megkönnyebbülten bocsátkozott vissza az immár levadászott, ismét biztos menedéket nyújtó tóságra.

Legtöbb puskás távcsövet is hozott. Ezzel jól meg lehetett figyelni a távol Velence alatt „csuportozó", egyre sűrűsödő, majd csapatonként újból „fellázongó" vadsokaságot.

Eleinte - mondom - főleg csak récék szivárogtak visszafelé. Mindenesetre elhallgattatták a harmonikát, meg-megszólaltatták a puskát. De bizony, a felhőjáró kacsák közül, csak nagy imitt-amott kalimpált lefelé egyik-másik, szédítő magasból.

Különös szépsége volt ennek a mindenképpen gyönyörű vadászatnak, hogy véges-végig látszott a puskássor. Ki-ki figyelhette a másikát, kedvére gyönyörködhetett a többiek munkájában.

Gyönyörködnivalóban pedig ugyancsak nem volt hiány.

Mert amit klasszikus sörétlövésben egyáltalán produkálni lehetett, azt a velencei mesterek bemutatták. Nemcsak példátlan jól tudtak lőni, hanem ráadásul a világ legkülönb puskáit, legkiválóbb munícióját használták. Ha valami újféle patron, távolabb hordó fegyver tűnt fel a világpiacon, legelőször a velencei nagyvadászaton lehetett vele találkozni. Olyan elképesztő magasságból gombócra lőtt csörgőrécéken, olyan tisztán megtörő „toronyszárcsákon" lehetett ott lelkesedni, az ember valósággal felujjongott örömében.

Egy-egy különösen szemrevaló mesterlövést az egész ladiksor tetszésnyilvánítása fogadta, hiszen messzelátóval azt is meg lehetett állapítani, kinek kezéből történt. Eleinte, mikor még csak szórványosan jött a vad, egy-egy kiválóan magas, szinte elérhetetlen toronymadár közeledtére, az egész arcvonalon végigszaladt a figyelmeztető:

- Parááá-dééés!

S a szemek, a látcsövek arra a puskásra irányozódtak, akinek kezében lövésre csillant a fegyver. Ha jól végezte dolgát, a többiek elismerése - ha nem, a sikerte-len próbálkozó méltatlan-kodása hallatszott.

Az öreg Sarvajc Péter, akinek száját dicsérőszó csak vajmi ritkán hagyta el, egy-egy kivételesen „parádés" lövést legfeljebb így méltányolt:

folytatjuk...