Most látom csak, hogy az előző fejezet végén könnyelműen kibeszéltem a nagy titkot, a Velencei-tó iszapjában felejtett, kimeríthetetlen sörétkészlet rejtekhelyét.
S ha már benne vagyok a tapintatlan fecsegésben, kincskeresők örömére akár azt is elárulhatom, hogy söréten kívül - egyéb is maradt a tó fenekén. Három elsőrendű, angol vadászfegyver!

Lehet, hogy több is - a magam részéről mindössze háromról tudok.

Az elsőnek gazdáját nem ismertem - az régebb keletű eset. A másik kettőét annál jobban, gyakran vadásztam vele. S habár szemtanúja nem voltam, a kárvallott saját szájából hallottam, hogy a velencei tavi-sellők miképpen rabolták el tőle, két Westley-Richards-féle, kiváló ikerpuskáját.

Tavaszi nagyvadászat volt akkor is. Erős „böjti szél" alkalmatlankodott, harmonikázásra most egyik résztvevő se gondolt, csónakjába kapaszkodott valamennyi. Kint járt már a ladiksor, nyílt vizén, a „Lángi tiszta" kellős közepén.

Említettem az előző fejezetben azt is, hogy a velencei vadászladik ülőpadkájának sarkába, jobbról balra egy-egy puskatartó villát szereltek. Ezekbe helyezte fegyvereit a vadász, hogy alkalmasan keze ügyébe essenek.

Dobálta a szél a ladikot, vad nemigen jött, barátom klepetusába burkolódzott, két jó puskája pedig a kétoldali tartókban nyugodott. Jött egy goromba hullám, félrebillentette a csónakot. Egyik puska ki mozdult helyéből, mire azonban gazdája elkaphatta volna - átpenderedett a hajó peremén, belefordult a vízbe. Barátom hirtelen utána kapó mozdulata csaknem feldöntötte az amúgy is ingadozó lélekvesztőt. Visszarántva kezét, most már mindkettővel a szélhimbálta ladikba fogódzkodott, az pedig - visszabillentében - kiborította a másik puskát is!

Azt a két kitűnő fegyvert sosem adták vissza a vízitündérek, ma is ott ázik a tó fenekén, a Lángi-tiszta közepe táján. Pedig gazdája milyen soká kerestette, még búvárokkal is kutattatta . . .

Régen meghalt, a jó puskákat évtizedek óta nem keresi senki. Aki megtalálja, bízvást hazaviheti. Az én felelősségemre.

És kicsibe múlott, hogy negyedik áldozatnak nem az én puskám következett!

Az előzővel csaknem azonos eset. Húsvéti nagyvadászat közben történt, goromba böjti szélben, a nagy síkvíz közepén. Az volt a szerencsém, hogy kitűnő ladikosom Sarvajc Lajos - az öreg Péter púpos fia - bámulatos lélekjelenléttel észbe kapva, csáklyafáját azon sebtiben szúrta le a tófenékbe! Így jelölte meg, puskám vízbeesésének pontos színhelyét - amit az egyébként jeltelen síkvízen, soha senki meg nem talált volna.

A következő pillanatban - már utaztunk is. Vitte a hullám, kedvére sodorta tehetetlen ladikunkat - üres kézzel sehogy se irányíthattuk. Hanem a cégérnek letaszított csáklyafa helyben maradt ám! Délcegen meredt ki a vízből, keményen állta a hullámverést - tóba fulladt puskám magányos fejfája!

Segítségünkre sietett a szomszédpuskás, vontatóba vette gyámoltalan csónakunkat. Nekem pedig, aznapra elegem volt a Velencei-tóból, pórul járt fegyveremre bízvást keresztet vethettem. Azt már a hableányok táncoltatták. Nemcsak a víz nyelte el, hanem a tófenék sűrű iszapja is. Az eddigi példákon okulva, édeskeveset reménykedhettem viszontlátásában.

Ámbár a derék Lajos nagyon bízott a csáklyafájában:

- Csak a hullám ki ne tekergye - akkor nyomra visz bennünket!

Tudtam, hogy csak vigasztalni akart. Látta, hogy igen bántam azt a jó belga puskát, a namuri „Lajot-Jonlet"-nál „építtetett" ikerpuskám egyikét. Azt is tudtam, hogy Velencei-tó fenekéről még soha nem került vissza puska!

Vadászat végeztével a közeli Lovasberénybe készültem, több napi N/alonkázásra. Egyelőre amúgy is kilátástalan lett volna bármilyen puskamentő kísérlet, változatlan erővel dühöngött a szél. Majd holnap, ha az idő közben megjavulna, talán tehetünk valamilyen próbát. Ámbár az úgyis csak - veszett fejsze nyele lesz!

Másnap délben pedig - azt hittem, a szemem káprázik - ott áll Sarvajc Lajos a berényi kastély udvarán -, kezében a puskám!

Az a kitűnő, utolérhetetlen, felbecsülhetetlen Sarvajc Lajos!
- Még meg izs van tőtvel - újságolta büszkén.

És valóban, benne volt még a két jó „Mullerit"-t.öltény! Nemcsak benne volt, hanem - el is sült, kifogástalanul. Ott dupláztam fel a levegőbe, az egész háznép jogos ijedelmére. Miután tizenhat óra hoszszat ázott a Velencei-tóban! Az a két kénsárga patron se hitte volna, hogy szárcsalövés helyett - örömlövésre töltötték valamikor, a liége-i tölténygyárban!

Lajosék következőképpen találták meg a puskát:

Estére elült a szél, megtisztult az idő, kisütött a hold. Nekiindultak hát Lajos vezetésével négyen, ki-ki a maga ladikján. Néhány tartalék csáklyafán kívül, hosszú szárú, négyágú halászszigonyt is vitt mindegyik.

Lajos letűzött csáklyafáját szerencsére nem tekerte ki a hullám, hamarosan megtalálták. Tudták hát, hogy körülbelül hol süllyedt el a puska. Mindenekelőtt a lekeresendő területet kellett megszabni, határát pontosan kijelölni. Négyzet alakú, jókora szobányi darabot mértek ki, olyanformán, hogy Lajos tegnapi csáklyafája a közepére kerüljön. Aztán a négy sarkába is böktek le egy-egy cégért.

Következett a kipécézett terület rendszeres végigkutatása. A hosz-szúszárú szigonyok vasvillái tapogatva böködték a sáros tófeneket -fokról fokra, centiről centire . . .

- Másfél órája böködhettük mán - beszélte Lajos amikor a Gyuri sógor cigonnya kemínre tanát!

Két-három méter közt ingadott a vízmélység.

A többi már könnyen ment - mondták. Egyikük nekivetkőzött, beugrott, lebukott, és napvilágra - helyesebben holdvilágra - emelte tóba ugrott puskámat.

Így elmesélve, valóban könnyű dolognak látszott.

Pedig, aligha lehetett az.

A szigonnyal való ügyes puhatolódzáson kívül, a koratavaszi jég hideg vízben való bukdácsolás se mindennapi, ugyancsak elismerésre méltó teljesítmény volt. Nem győztem hálálkodni Lajosnak.

És utána még évekig vadásztam azzal a sellő látta puskával, mii sem ártott neki a hosszú, hideg fürdő. Csak fényes diófaagyában maradt néhány éles szúrásnak nyoma - „a Gyuri sógor cigonnyának foga hele . . ."

Valahányszor pedig tekintetem az apró szúráslyukakra tévedt, emlékem tükrében megjelent az a viharos tavi vadászat. Meg a derék Lajos büszkeségtől sugárzó képe, ott a lovasberényi udvaron. A púpos Sarvajc Lajosé, a felejthetetlen velencei vadászladikosé - akinek szomorú vesztéről majd később, jelen munkám második kötetében akarok megemlékezni . . .

Még két furcsa esetre is emlékszem, amikor a velencei ladik ugyancsak kipellengérezte a benneülő vadászt.

Az is meghalt mind a kettő, bizonyára egyik se bánja, ha egykori kudarcát most kíméletlenül kifecsegem.

Egyikük az a bizonyos találékony természetű, önmagát ezermesternek tartó, szerinte mindig a legcélszerűbb megoldást választó mindentudó volt, barátai „kisokos"-nak becézték. Okulva az említett puskák közismert tóbaveszésén, Kisokos - hasonló veszély kivédésére - célszerű óvintézkedést eszelt ki.

Találmányát - bár ismételten ismertette - nem volt még módjában bemutatni. Mígcsak újból szeles időre nem virradt a velencei nagyvadászat napja.

Kisokos rendkívül bonyodalmas, apró csigasoron járó, hosszú zsinórokból összeállított szerkezettel vonult be ladikjába - és öntudatos fölényének magabiztos tekintetével.

Az elbizakodottságra egyébként - kiváló puskás létére - minden oka megvolt.

Fegyvereibe, valamint a ladikjára szerelt karikákba, gondosan belefűzte a hosszú zsinórokat, elmagyarázta, hogy immár gondtalanul vadászhatja végig a viharos tavat, puskái soha ki nem eshetnek. Mégis könnyen kezelhetők, kényelmes, akadálytalan lövöldözést engednek bármilyen helyzetben.

Volt, aki megcsodálta az elmés patentet, volt, aki leszólta, volt, aki kommentár nélkül, fejét csóválgatta.

Az eredmény pedig az lett, hogy a komoly puskázás beálltakor, Kisokos úgy gúzsba kötötte, annyira összevissza fűzte önmagát, hogy tehetetlen helyzetéből csak ladikosának bicskája menthette ki, mikor a puskabiztosító kötelékeket gazdájáról levagdalta.

A másik áldozat alacsony termetű, hosszú, lobogó szakállú emberke volt, mesebeli törpére emlékeztető. De rendkívül szenvedélyes, kitűnő puskás.

Vele pedig az a kellemetlen eset történt, hogy a legmelegebb lövöldözés hevében, puskájának bekattanó závárjába csíptette - Mózes-szakállának becsületben megőszült fürtjét!

Szorosan záró puskáját kinyitni nem tudta, gondosan kezelt szakálla megtépdesését fájdította is - sajnálta is -, a szárcsák pedig egyre sűrűbben jöttek!

Nem maradt egyéb hátra, neki is a ladikos bicskáját kellett segítségül hívni!
A Velencei Vadásztársaságot, nevezetesen azt a jelenetet, amikor vadászat végeztével, Velence alatt partra szállnak a résztvevők, Glatz Oszkár neves festőművészünk meg is örökítette, a század legelején. A jókora, mintegy három-négy méter hosszú olajfestményen, az akkori vadászcimborák jól felismerhetők. Ott áll köztük öreg Sarvajc Péter is, valami szép tarka récét mutogat a körülötte érdeklődő puskásoknak. A többiek csoportokban beszélgetnek, fegyvereiket pakolgatják el, tesznek-vesznek a tóparton. A ladikosok nagy fűzfavékákban hordják ki az elejtett vadat. . .

Ez a hatalmas kép, melynek befogadására a tulajdonos Meszlenyek velencei kúriájában nem kínálkozott megfelelő férőhely, kölcsönképpen a közeli Lovasberénybe került, ahol sorok írójának gyakran nyílott alkalma a kastély nagytermében elhelyezett festmény megtekintésére. Sajnálattal hallottam, hogy a háború fergetege ezt az érdekes vadásztörténeti emléket is elsöpörte.

Tulajdonomban véletlenül megmaradt annak a szép nagy képnek apró kis fényképe. Kezembe is került minap, miközben ezeket az emléksorokat írtam. Huszonnégy vadászt ábrázol a festmény, az akkori törzstagokat meg néhány külföldi vendéget. Büszke vagyok arra, hogy valamikor, kisgyerekkoromban, ismertem mind a huszonnégyet, sőt nagyobb részükkel később még vadászhattam is néhányszor. Jól felismerhetők még ezen a kis fényképen is - azt is meg tudnám még mondani, kik voltak köztük a legkülönb lövők . . .

Megállapítottam, hogy a huszonnégy közül már csak kettő tartózkodik az élők sorában. Két egykor délceg, velencei vadász. Mindketten túlhaladták a kilencven évet.

Elsőrendű - sőt bízvást állíthatom -, világhírű lövők voltak valamikor.

A régi Velencei Vadásztársaság két legutolsó mohikánja.