Ezt a fejezetet nehéz lesz megírni. Nehezebb az előzőknél. Kiváltságos, ünnepi fejezet, szeretném ha különb lehetne a többinél. Ennek következtében majdnem bizonyos, hogy - gyengébb lesz. Hiszen bárcsak egykori, helyszínen készült feljegyzésem maradt volna meg, az élmény frissenmaradásának biztosítéka, hitelességének bizonyítéka!

Igaz, hogy az előző fejezetek sem hivatkozhatnak egyébre a lelkembe vésett benyomások tanúságánál, azokat is csak emlékezetem könyvéből írtam ki.

Emlékezetemből meg vadásznaplóm szűkszavú bejegyzéseiből.

Ámde az emlék, különösen az ilyen nagyszakállú, csaknem félszázados emlék - bármily kemény acél véste is lelkünkbe - mégsem kelti a szavahihetőségnek azt a fokát, aminőt a melegében papírra vetett, „helyszíni közvetítés".

Negyven-ötven esztendő nagy idő - különösen ez a legutóbbi. Az író emlékezetéből - bármilyen kedves is szívének a téma - ki-kieshet a leírandó eseménynek egy-egy láncszeme. S ha netán kiesett, tapogatódzva kutat utána. A tapogatódzás azonban - az önbizalom kerékkötőjévé válik. Ez a kerékkötő - jelen esetben inkább tollkötőnek mondhatnók - némileg fékezi, előnytelenül befolyásolja az író tollát. Hallja a fékezés zavaró zörejét, érzi hogy tollából írásába, írásán keresztül az olvasó lelkébe vezet.

Igyekszem hát, tőlem telhetőleg kiküszöbölni a zavaró zörejt, mégpedig úgy, hogy az emlékezetemből netán kiesett láncszem pótlását -ösztönömre bízom. Ismerem ugyanis a lélekbúvárok megállapítását, tudom, hogy az ösztön megnyilvánulásai mindig öntudatlanok - ösz tönszerűek. Ami pedig ösztönös, az állítólag nem tévedhet. Bizonyta lanságot, habozást, tétovázást - csak a tudatosan cselekvő ember is mer. Az ösztönszerűség világában - akárcsak az öntudatlanságéban ismeretlen a kétely, a bizonytalanság!

No, de pszichológiával aligha lőjük meg az első szarvast.

Ahhoz puska is kell!

Ismételten említettem, hogy apám már eleve, már kisgyerekkoromban áperte kimondotta: szarvast csak érettségi után! - Fellebbezhe-tetlen szentencia volt ez, megtámad hatatlan, meglágyíthatatlan. Ebbe csakis - belenyugodni lehetett. Ami nem volt könnyű, sőt a suhanc-évek múlásával, egyre nehezebb.

Pedig - így van ám ez rendjén! Hálás vagyok érte apámnak, köszönöm, hogy ragaszkodott a családi elvhez, mely őt is csak férfikorban juttatta első szarvasához.

Mert a szarvasbika - ugyancsak beláttam azóta - nem gyerekvadász puskája elé való. Erdeink koronás fejedelmét különleges tisztelet, rendkívüli nagyrabecsülés illeti. Ezzel pedig nem egyeztethető össze, hogy szarvasbikára éretlen gyerekkéz emeljen fegyvert!

Ezt a talán regényesnek tetsző felfogást a nem vadászoknak nehéz magukévá tenni. De — tán még a vadászok mindegyikének se könynyű. Hiszen - mondják hűvös józansággal - szegény szarvasnak ugyancsak egyremegy, gyerek- vagy meglett-vadász kezéből szalad-e oldalába a halálos golyó. Neki legfeljebb az lehet csak fontos, jóhelyre szalad-e - ha már nem szaladhat melléje.

Csakhogy mi nem úgynevezett józan ésszel, hanem a rajongó szarvasvadász speciális, vadtisztelő, vadkímélő, romantikus eszével gondolkozunk. Ami persze merő paradoxon - hangoztatják ilyenkor, teljes joggal, a nem vadászok. Mi azonban, akik buzgó rajongással űzzük-vadásszuk, kíméljük-tíszteljük a szarvast, nagyon is jól ismerjük ezt a fából vaskarikát. Mégis érezzük - legalábbis éreznünk kéne - a szarvasbikának kijáró, kivételes, mondhatnám áhítatos nagyrabecsülést.

Megértjük tehát azt is, hogy a szarvaslövés magas kitüntetésére, a szarvasvadásszá való avatás ünnepére kellőképpen el kell készülnünk. S hogy ezt a készülődést, főképpen a készülődés lelkigyakorlatát, nem lehet máról holnapra felfújni. Ehhez kitartó türelem, évekig húzódó útcgyengetés szükséges. Az első szarvas eljövetelét - bármennyire kívánatos a fiatalvadász szemében - nem lehet, nem szabad siettetni.

Hanem lassan múló, fokozatosan erősödő csodavárással, vadászbecsülettel eltöltött ádventtel kell kiérdemelni.

S habár valamikor irigykedve néztem, ma bezzeg már őszintén sajnálom a szarvaslövő gyerekvadászt. Ugyanúgy sajnálom, mint a manapság divatos ,,újnimródot", aki szarvaslövéssel kezdi vadászpályáját. Mert megrövidül, becsapódik, gyanútlanul éri veszteség. Hiszen kellő felkészültség nélkül, értékelési készség híján szakad rá a nagy esemény. A Zsoltárok szavát juttatja eszembe: „Szemeik vágynák, de nem látnak; füleik vágynák, de nem hallanak . . ."

A koraérett, gyerekfejjel szabadjára eresztett vadászból válik később az elkapatott, a blazírt, a túlzott igényű puskás, aki nem tudja már megbecsülni a vadászkrajcárt - a szerényen mért vadászáldást. Aki pedig a krajcárt nem becsüli, a forintot nem érdemli.

Nehogy ellentmondásba keveredjem:

Bekezdőleg ajánlottam, hogy a vadászat iskolájába minél korábban, lehetőleg zsenge gyerekkorban iratkozzunk be. Aki ezt - sorsa jóvoltából - megteheti, annak azonban óvatosan, apránként adagol-tassék a malaszt, mert a túlzott, hirtelen dózis - még malasztból is megárt.

Aki szarvassal kezdi, az nyilván lemarad a verebészés értékes, gyakran életreszóló öröméről. Nemcsak a verebészésről, hanem mindarról a sok-sok, édesnél édesebb gyümölcsről, ami a vadászélet lassan érő fáján, rügyfakadástól az első szarvasbőgés szeptemberéig megterem.

Lehet, hogy tévedek, vagy legalábbis túlzott fontosságot tulajdonítok annak a fentleírt szarvas-ádventnek. Ha azonban számot vetek magammal, kétségtelenül érzem, hogy soha nem élveztem, soha nem értékelhettem volna a vadászatot ennyire, soha nem gyarapodhatott volna életem bálványává, ha fokozatos megismerésének hosszú útját nem tiporhattam volna végig.

Mondottam, hogy jóllehet szarvasengedélyem biztosítva volt, gyakorlati végrehajtása a bizonytalanság sűrű ködében késett. Saját szarvasos területünk nem volt, azaz lett volna Somogy megyében, de évek óta bérbe lévén adva, számításba ezúttal nem jöhetett.

(Háború után, mikor az a somogyi erdő ismét saját kezelésünkbe került, legénykorom négy szépemlékű esztendejét töltöttem ott gazdálkodással - főképpen vadgazdálkodással. Lőttem is néhány jó bikát - találkozunk még velük a II. kötetben.)

De akkoriban, az érettségi meg a bevonulás közé eső időben, azt a somogyi területet még nem ismertem.

Most már csak azon fordult minden, vajon harctéren időző apámnap sikerül-e időben megkapnia esedékes szabadságát? Ha még szeptemberben hazajöhetne, bizonyára fellátogatna bakonyi barátjához, ahova évek óta hivatalos szarvasbőgésre. Ha pedig fellátogathatna -talán számomra is ki tudná járni a meghívást. . .

Talán!

A nyárhosszat húzódó reménykedésnek, szorongó bizonytalanságnak visszaidézésével nem fárasztom magam - ezt az olvasóra bízom. Megelégszem annak megállapításával, hogy - nem drukkoltam hiába.

Apám idejében megjött, látszólag legjobb hangulatban. Rendkívül lelkes katona volt. Sokkal lelkesebb, mint én. S velem merő ellentétben - megingathatatlan derűlátó. De most úgy láttam, mintha valamicskét engedett volna lelkesedéséből. És talán - derűlátásából is . . .

A sorsdöntő meghívást mindenesetre megszerezte.

Ha nem is a bőgés legelejére - a második felére. Ö már jó időben, Kisasszony napján elindult - amikor a fecskék Afrikába, a szarvas-vadászok meg erdei tanyájukba költöznek . . .

Szeptember nyolcadika. Kisasszony napja!

Hányszor végig kellett szenvednem a bőgésre-indulás szívfájdalmát! Puskáknak, távcsöveknek, bőgőkürtnek, sok egyéb vadászgöncnek kocsirapakolását!

És mindahányszor itthon kellett maradnom. Nemcsak itthonmaradnom, hanem ráadásul tanuláshoz fognom.

Ezúttal is itthon hagytak. De már nem ám a régi, nyomorult diák-sorban ! Vége a rabéletnek, szabad szarvasvadász vagyok - igaz, hogy katonaköteles . . .

De majd csak októberben.

Most pedig szeptember van, szeptemberi szarvasbőgés! Készülődöm én is, megyek apám után, megyek a Bakonyba - bőgnek a szarvasok!

De egyelőre - még nem nekem.

Számomra csak huszadika után üresedik hely a bakonyi vadászházban. Tizenkét napig folytathatom még az egyre tarthatatlanabb, egyre kimerítőbb türtőztetést. S a kételyeket, az aggodalmakat! Hátha idén korábban zajlik le a bőgés? Hátha lekésem? Hátha akkorára elfogynak a lelövésre szánt bikák? . . .

Idegcsillapító helyett fogtam hát puskámat, első szarvasom leteríté-sével megbízott golyósfegyveremet, céltáblát támasztottam a „lődöző-fa" rücskös törzsének, azt kezdtem lyuggatni.

Szorgalmasan treníroztam puskámat, még futó célt, domboldalból leguruló üveget is lövettem vele, nehogy megint elfelejtse, mit várnak tőle, mint annak idején, az első őzbak elejtésének alkalmával. Ezúttal persze, már nem azt a régi vastag töltényű, füstösét dörrentő expresszt szorongattam, hanem karcsú muníciójú, éleset csattanó, messzehordó „kilométerpuskát" - hatmilliméteres Mannlicher-Schönauert!

A célbalövöldözés azonban vajmi lassan fogyasztotta a várakozás napjait.

Még egy-egy konyhafoglyászás se sokat enyhített rajtuk.

Lovaskocsin keltem útra ismét, akárcsak négy évvel azelőtt, amikor első őzbakomra indultam. Ismerős volt a többórás út - Szentmihály, Sárkeszi, Nádasladány, Öskű, Kádárta - de sokszor megjártam azóta!

S amint a fátyolosan verőfényes délutánban, repeső szívvel kocsiztam távoli célom felé, bezzeg nem sejtettem, hogy ezzel a látogatással a vadászünnepeknek hosszú, szebbnél szebb emlékű sorozatát kezdem meg.

Említettem már, hogy apám régi vendége volt annak a bakonyi vadászháznak, bizalmas barátság fűzte, az akkor sajnos már elhalt házigazdához. Nemcsak gyerekkori cimboraság, későbbi iskolapajtásság, hanem végül még szomszédi egyetértés is. Hiszen Nádasladány csak mintegy harangbúgásnyira esett mitőlünk . . .

A két család közti baráti viszony változatlanul folytatódott. Nemcsak folytatódott, hanem a vadászáldásnak bőséges forrását fakasztotta számomra: tizenöt esztendő szarvasbőgését, disznóhajtását, őz-bakcserkészését. . .

Besötétedett már, mire a bakonynánai erdő szélét elértem.

Ott várakozott rám az alsóperei vadász-szekér, meg Prém, a mellém rendelt öreg vadőr. Átrakodtunk az erdei fogatra, puskát-távcsövet azonban tokjába hagytunk - ma már úgysem lesz rá szükség. Meglehetős nyaktörő az erdei út, rázós a szekér - nehogy a sötétben baja essék valamelyik szerszámomnak, ki ne vegyük a tokjából!

A magam kocsija pedig visszafordult, hazafelé.

- Aztán csak nagyot ám!

Ezzel búcsúztatott az öreg Rideg, pitykés dolmányú, túzoktollas kocsisunk. Rideg nagy vadász volt, nagy vadászkocsis. Barkácsolás közben igen értett az őzbak megkerítéséhez, szeme akár a sólyomé, mindig elsőnek látta meg a vadat. . .

Vagy tíz percig kitartottunk még az erdő alatti, hirtelen hűvösödő, őszi kikiriccsel díszlő rét szélén - hallgatódzni. A szomszédban feketéllő királyszállási hegy mögül bátortalanul szivárgott fel a bújva kelő hold fénye.

Mozdulatlan csend volt.

Csak az őszi tücskök mélabús citerája.

Folytatjuk.....