Kedves vadászok, olvasók!

Bizonyára sokaknak van ilyen vagy olyan érdekes élménye, története a vaddisznó vadászatával kapcsolatban, amit nagyon szívesen leközlünk, amennyiben megosztják velünk és a többi olvasóval.
Most azonban engedjék meg, hogy pár nagyon régi, de igaz és érdekes történetet mutassak be, amibe a "Mire vadászunk? -Célkeresztben a vaddisznó" anyagának összeállítása során találkoztam.
A hű férj

Hogy a sertés a hű férj szerepét milyen komolyan veszi és hogy mily meghatóan tud ragaszkodni párjához, arra érdekes esetet mondott el Schultheisz Gyula fejérmegyei nagybérlő. Az uradalom egyik szélén közvetlenül határos a gróf Cziráky-féle erdővel, honnét 1927 őszén nagy csapatokban jöttek ki a vaddisznók egy 50 holdas kukoricatáblába, hol alapos pusztítást vittek véghez. A szárat ledöntötték és a féligérett csöveket lerángatták és félig lerágva újakat kezdtek ki. A föld tele volt elszórt kukoricaszemekkel. Csöndes holdvilágos éjjeleken csámcsogásuk, röfögésük és a kukoricaszárak ropogása messziről elhallatszott. A tetemes kártételnek véget vetendő, a bérlő – nem lévén vadász – két ispánját küldötte ki éjjeli lesre, kik több vasvillával fölfegyverkezett bérest vittek magukkal, míg ők nullással töltött puskákkal álltak készen. Este 10 óra felé ismét hallják a kukoricapusztítás zaját a sűrűből. Az egyik ispán a tábla szélén arrafelé lopódzik és mikor egy sötét, nagy tömeget lát és a „fújásokat” hallja, odagyújt az öreg leveskeverővel, mire a csapat nagy robajjal menekül. A lövésre futva jön oda a másik ispán és mivel a fekete tömeget tovább is fújni, szuszogni hallják, ő is odalő abba az irányba postával és vasszögekkel töltött mordályával. Egyszerre azonban a sötét kukoricatábla szélén megjelenik fogait csattogtatva és nagyokat fújva egy másik sötét tömeg, mire az ispánok a vasvillás béresekkel együtt – ahogy bírták – elinaltak és meg se álltak a major házakig. Seidl ispánt azonban nem hagyta a vadászláz nyugodni. Nekiöltözködött és egy vasvillás béressel újra kiment az erdőszél felé, hogy megfigyelje a reggeli pirkadáskor, hogy mi lett az ő disznójával, mert tudta, hogy a meglőtt disznó ott maradt a kukoricában. A domb tetején gubbasztottak egy árokban az éj sötétjében; nyíltott fülekkel figyelve minden neszre. Nagy szuszogásokat és fújásokat és röfögéseket hallottak és izgatottan várták a reggelt. Óvatosan a hangok irányába csúszva a hajnali szürkületben azt látták, hogy az egyik lövéssel keresztcsonton meglőtt, bénává vált nagy koca a másik lövést tüdejébe kaphatta, mert kivonszolta magát a kukoricásból az erdőhatár tisztása felé, de ott már lassan kiszenvedett. A hatalmas kan döfödte őt orrával és tovább hengergette az erdő lejtője felé. Közben nagyokat fújva körülnézett, mintegy keresve, hogy kin tölthetné ki bosszúját. Miután a kan tovább is ott maradt élettelen társánál, az ispán és a vasvillás ember jobbnak látták hasoncsúszva az erdő árkában a biztos hazafelé jutást választani. Délelőtt azután új majorbeli puskásokkal fölszerelve, kocsival közelítették meg az elhullott nagy 130 kilós vaddisznót, melyet már társa akkor otthagyott, de nem hagyták el a döglegyek, úgyhogy csak bőrét lehetett megmenteni, mely most a pázmándi lakás férfiszobájának egyik díszét képezi.

A bősz állat

A vaddisznót nem hiába hívják „bősz állat”-nak, az alábbi történet ezt a jelzőt kellően igazolja. Nadler Herbert ismert vadász-író „Cserkészeten és lesen Nagymagyarországban” című kitünő könyvében egy érdekes vadászesetet ír le. Olyan erdőben volt lesen, hol a fenyőerdőt úgy vágták le a derék zólyommegyei tótok, hogy 50–70 cm. magas tuskókat hagytak a meredek hegyoldalon. A tuskók már pár évesek voltak, de azért keményen álltak helyükön, mert még nem voltak teljesen elkorhadva. Nadler a kora reggeli szürkületben észreveszi, hogy a tuskók között egy hatalmas vadkan áll. „A Mauser vastag durranását olyan jelenet követi, amit hamarjában meg sem értek” – írja. „Egy ruganyos nagy labda benyomását kelti a hatalmas fekete alak, mely csodálatos fürgeséggel nekiugrik egy fatuskónak, visszapattan róla, ismét nekiugrik, megint lepattan, de a harmadik nekiugrással a korhadt tuskót kidönti a helyéből. Rögtön ismételtem, mire a disznó megfordul és nekiugrik egy mögötte álló második tuskónak, mire az kitör a helyéből. Ekkor éri a harmadik golyóm, mely ismét megperdíti. Most nekiront a harmadik, tőlem vagy 30 lépésnyi távolságban, fölöttem álló magas tuskónak, ez is recsegve-ropogva fordul ki helyéből már az első lökésre. A disznó abban a pillanatban, mikor a negyedik golyót szánom neki, leugrik a tuskóról egyenesen felém, de a golyó célt tévesztve elment fölötte. Pár pillanat mulva a disznó öt lépésre volt a hegyoldalon fölöttem, nyugodtan álltam helyemen és csak ösztönszerűleg cselekedtem. Csak akkor mozdultam el helyemről, mikor a disznó fejének irányított ötödik lövésem után a nekem guruló disznó elől félre kellett lépnem. A disznó tehát a tuskókban ellenséget gyanítva, bosszús haragjában döntötte ki azokat, míg azután mint negyedik tuskó én kerültem volna sorra” – írja Nadler.

A sebzett vaddisznó

Hogy a sebzett vaddisznó megközelítése mily veszélyes dolog, arra nézve a magyar történelemből ismeretes a magyar főúr, Zrinyi Miklós horvát bán, híres hadvezér (l. Montecuccoli harcok, vasvári béke) és az ismert magyar költő (a híres szigetvári törökverő hősnek unokája) gyászos esete. Ő 1664 nov. 18-án Csáktornyán tartott vadászat alkalmával egy golyóval megsebzett vadkant keresett föl a nádasban és két eredménytelen lövés után vadászkésével támadt reá a kanra, mire az nekirohant és mellkasát fölhasítva, pár perc alatt végzett támadójával.

Forrás: MEK