Egy szép napon levelet hozott a posta Felvidékről. Egyik kedves komám írta, akinek hatalmas kiterjedésű erdőbirtokai vannak arrafelé. Özbakra invitált. Barátom megrögzött agglegény, híres vadász, aki ott élt a hegyek közt gyönyörűséges kastélyban, s valóságos főúri udvartartás vette körül. Dúsgazdag ember volt, aki az élet minden örömét a vadászatban lelte. Már máskor is, többször is hívott, de eddig még sohasem tudtam magamnak időt szakítani, hogy meglátogassam. A színház műsora most úgy alakult, hogy néhány napra elutazhattam.
Örömmel csomagoltam össze a többnapos vadászathoz szükséges holmimat, boldogan akasztottam le öreg, kipróbált Mauseremet.
Este volt, amikor megérkeztem. Barátom nagy örömmel várt már az állomáson, kocsival hajtattunk a kastélyba, ahol pompás vacsora fogadott. Csak ketten voltunk, nem volt kívülem senki vendég, nyugodtan elbeszélgethettünk a magunk dolgairól. Későre járt már az idő, amikor barátom így szólt hozzám:
— Itt az ideje, hogy lefeküdj, pajtás. Kora hajnalra rendeltem ide Sós Mihályt, a vadőrömet. Igen megbízható ember. Vele mégy majd ki cserkészni. Nekem egy kis dolgom akadt itt a gazdaságban, holnap egyedül hagylak passziózni.. .
. . .Gyönyörű, koratavaszi hajnalban indultam neki az útnak Sós Mihállyal, a purzicsánszínű, hosszúbajszú vadőrrel. A füveken, a vadvirágokon és a fák levelein a harmat csillogott a félénk, hajnali napsugár fényében. Az erdő madarai akkor ébredeztek. Pihézkedtek, tollászkodtak. Csipogtak, pötyögtek, hangoltak, mint a cigánybanda, amely nagy koncertre készül. . .

Sós Mihály vadőr előttem rótta a kövér éjszakai harmattól nedves cserkész-utakat.
Amint így mentünk, Sós Mihály hangosan diskurált, de azt is észrevettem, hogy csizmájának patkós sarkával — mintha csak szándékosan tette volna — rugdosta a köveket. Hiába intettem csendre, mondva, őzbakot így sohasem lövünk, rám se hallgatott, megint csak hangosan kezdett el beszélni, s ha kő akadt az útjába, nagyot rúgott bele a csizmája sarkával. ..
Sehogyan sem tetszett nekem a dolog.
Tisztában voltam vele, hogy őzbakot én itt nem lövök. Szörnyű gyanú ébredt bennem: ez a Sós Mihály hangos beszédével, vigyázatlan járásával, szándékosan rontja el a vadászatom!
Vajon miért teszi ezt? Miért nem akarja Sós Mihály, hogy meglőjem azt az őzbakot, amit vendéglátó gazdám oly jó szívvel ajánlott fel?
Nekem lett igazam. A nap már magasan járt fenn az égen, lenn a völgyben, a kis templomban délre harangoztak s én őzbakot nemcsak hogy nem lőttem, de még nyomát se láttam.
Kis erdei tisztáson pihentünk meg. Itt költöttük el az ebédünket. Nekem a vendéglátó komám gazdasszonya csomagolt mindenféle finom falatot, Mihály tarisznyázott, de persze megkínáltam őt is a magaméból. A pompás ebéd után elővettem zsebemből tarajos tajtékpipámat, amit hosszú esztendők alatt magam szívtam ki meggyszínűre.
Sós Mihálynak megakadt a szeme a pipámon.
— De szép pipa... — mondta.
— Szép — válaszoltam. — Szép is, meg jó is.
— A nagyságos úr szívta ki?
-Én magam. Több mint tíz esztendeje hordom az agyaram közt, így vadászatokon.
Sós Mihály nem tudta levenni szürke, vizenyős szemeit a pipáról. Én pedig elővettem a jobbik eszemet s azt mondtam neki:
— Idehallgasson, öreg. Ha lövök egy bakot, ez a pipa a magáé!
Felderült az arca. Mintha nem akarta volna elhinni, amit mondtam
neki, újból megkérdezte:
— Nekem tetszik adni?
— Igen. Ha rávezet egy szép bakra.
Látszott az öreg Mihály arcán, hogy gondolkozik valamin. Tépelődött magában. Majd kis szünet után ráállt az üzletre.
— Hát nem bánom, nagyságos uram — mondta —, lövetek én magával egy szép bakot, csak az a kikötésem, el ne mondja a gazdámnak, hogy a Kökényes alatt lőttük, mert akkor kikerget még a határból is. Azt kell neki mondani, hogy lent a meszes gödörnél volt a bak. Az, tetszik tudni, olyan hely, hogy ott még a világ születése óta nem járt őzbak.
— Rendben van — válaszoltam neki. — De most már mondja meg, miért csinálta eddig ezt a komédiát? Hiszen maga mindent elkövetett, hogy én nehogy egy őzbakra találjak! Az öreg Mihály restellte, hogy rajtacsíptem.
— Ha már így rám tetszett pirítani — mondta —, hát tessék megtudni az igazságot. Az én gazdám a legjobb, legderekabb ember, a főd kerekségén nem lehet nála különbet találni. Szereti a vendégeit, tejbe-vajba
füröszti őket, még pénzt is ad nekik, ha kérnek, de azt nem tudja egészségesen elviselni, hogy rajta kívül valaki más is lőjön itt ezen a területen bakot! Ha ilyesmi meg is történik nagy ritkán, bizony két hétre elmegy az étvágya! Én tudom ezt róla, azért aztán vigyázok is, nehogy a vendégnek sikerüljön valamit a puska csövére venni...


Amikor ezt meghallottam, jót mulattam.
Az én komám talpig úriember, a legjobb barát, a legkedvesebb vendéglátó házigazda, de — irigy vadász!...
Erről az oldaláról eddig nem ismertem.
Szép csendesen elsétáltunk a Kökényeshez. Beszélgettünk, pipázgattunk, így vártuk be biztos rejtekhelyünkön az esteli szürkületet, amely halványkék opálos fátyollal vonta be az erdőt, a kövérfüvű, illatos tisztást, az egész vidéket.
Egyszerre csak Mihály megtapogatta a vállam, előre mutatott.
Odanéztem.
A lombsátoron keresztül — amely minket takart —, jól láthattam a várva várt őzbakot, amint a tisztás szélén legelészett...
Gyönyörű példány volt.
Mihály szinte csak lehelte a fülembe:
— Ez nekünk való! Most tessék lőni!
Nem maradt sok időm habozni, felemeltem az öreg Mausert, céloztam, s egy szerencsés lövéssel helyben marasztottam. Szép bak volt!
Érdemes volt érte az öreg Mihályt megvesztegetni... Sötét este érkeztünk vissza a kastélyba.
Mihály néhány lépéssel mögöttem jött, nyakában az őzbakkal. Házigazdám már a tornác lépcsőjéről kiabálta felém:
— Megjöttél? Na, mi az eredmény?
— Lőttem egy bakot — mondtam neki a világ legtermészetesebb hangján.
— Csak nem?! Hol? — kérdezte szinte megütődve. — Mihály, hol volt ez a bak?
Mihály lehajtott fejjel, szinte szomorúan válaszolta: —- A meszes gödörnél. . . (De jó színész ez a Mihály!)
— A meszes gödörnél?! — kérdezte megrökönyödve a barátom.
— Igen, nagyságos uram.
Kényszeredett, keserű mosollyal szemlélte az őzbakot a Mihály nyakában. ..
Azután leültünk a vacsorához.
Szép, enyhe, koratavaszi este volt, a gazdasszony kint a teraszon terített meg. A házigazdám kissé nyomott hangulatban ült le az asztalhoz. Fájt neki az őzbak, mintha valami kedves rokonát vesztette volna el. Annál jobbkedvű voltam én. A jó borocska megoldotta a nyelvem, régi vadászmeséket, színházi anekdotákat mondtam el neki, végül ő is megenyhült és most már látszott rajta, hogy magában megbocsátotta az őzet.

Folytatjuk...