Olyan fáradt a Nap, úgy szeretne már lenyugodni szegény! Beteg. Szédelegve áll sárgás leheletének párájában. Didereg. Bágyadt arcát a láz színesíti. Öreg, erőtlen téli Nap. Próbál, próbál: de a napsütésre nem nyílik más, csak jégvirág. Felhőtlen az ég, de keletnek, a síkság felé, mintha sűrű, csúnya füst gomolyodna az alján. Abban női, hízik, készülődik már az éjszaka. Pedig a Nap jó magasan jár még.
Lesüt a Nap, s mégis árnyékban az üres határ. Hideg van. Belekékült a hó mezítelen háta. Csak szekérnyom, nyúlcsapás fehérednek ragyogóbban, mint nyáron a kiteregetett tiszta ruha.
Csend van, halálos. Még a szél is megfagyott. Nem mozdul, nem moccan, még csak nem is lélegzik semmi.
De jobbra a szőlőhegyben megelevenedik egy vékonyka, rózsaszínű füstszalag. Láthatatlan szálon a mennybe húzzák angyalok. Mögötte kéken, ködösen sötétedik az erdő.
Száll, száll a rózsaszínű füst egyenesen felfelé, s mikor már éppen felér az opálos égig, a semmiből hirtelenül a hómezőre ugrik egy bozontos nyúl.
Baktat hármat s megül. Gondolkozik. Miképpen is lehetne hát megérni a holnapot?
Körös-körül kétségbeejtő nyomorúság. Megremeg a nyúl. Fázik. Jó volna aludni. Melegen takargatta a hó, akárcsak az őszi vetést. Nyugodtan lehetett. Fagyos a hó, nincs az a halkan settenkedő veszedelem, amelyet már messziről el nem árulna a ropogása.
Néz vissza a nyúl a vacka felé. Pedig menni kell ám a mindennapi kenyér után. Hosszú ugyan az éjszaka, de a kenyérkét ilyenkor keservesen apró morzsákra tördeli a fagy, s nagy messzeségekben szórja szét. Hajnalig, ha egy fél karéjkát össze tud szedegetni.
Ül a nyúl a havon, hosszú az árnyéka. Néz a szőlőhegy felé. Pirosra festi a szőrét a Nap. Megindul. Szalad.

Valami fekete szálak merednek ki a hóból, arra kanyarodik. Bogáncs-szárak. Törötten lóg a fejük, s alattuk kevéske piszkok, amelyet a tengelicek vertek ki belőle. Semmi.
Csak nyomok körülötte, csalódott nyulak csapása. Talán az övé is köztük. Olyan régen leesett a hó!
Szomorúan gubbaszt a nyúl. A füle sem látszik, a nyaka sem. Mintha nem is eleven állat volna. Valami szögletes határkő. Valami bugyorba kötött rongyok, amelyet még a cigányok is elhánytak.
Ahol ül, ott árok volt a nyáron. Az árkon túl lóhere. És odébb bab, sok virágzó bokorral s a virágok között zsenge zöld babhüvelyek.
Elmúlt. Most más a világ. Ezentúl fázni kell s éhezni. Szenvedni. Így van. Megy tovább, dolgára a nyúl. Se reménykedés benne, se lázadozás. Márciusban jött a világra. Ez az első tél, amelyet megért.
Hogy a tél is mulandó, nem tudja. Az eljövendő tavaszt sem. Csak a havat s csak a fagyot. A jelent.
És a közös, nagy, szent Parancsot: élni kell! Ha kínban, ha télben, de élni.
Megy a nyúl engedelmesen, mert szót kell fogadni a Parancsnak.
A szőlőhegy körül árok van, s az árokban hófúvás. Olyan kemény, hogy nyom sem látszik rajta. Az árok partján bokorsövény. Itt hosszan motoz, babrál, keresgél a nyúl. Tempósan, nyugodtan. Mint valami öreg, lehiggadt díjnok, aki az akták közt kutat. Ohó, Uram! Mindennek megvan a maga sora, rendje, módja. Szigorú főnök a tél: nem tűr szeleskedést, könnyelműséget.
Egy raj cinege száll a sövényre. Tornásznak, libbennek, rebbennek, idehajlanak, odakukkantanak, lázasan igyekeznek, tenger a dolguk: jön az éjszaka, jön a titok, jön a halál, sietni kell a robottal, tatarozni kell, foldozni, építgetni pehelynyi életüket, hogy kitartson reggelig, hogy világosodással megint lehessen tatarozni, sietni, foldani. Sürögnek, forognak a cinkék. Egy szót sem érnek rá szólni.
A nyúl éppen rágicsál valamit. Rájuk sem tekint. Bölcs nyugalommal felemeli a bal fülét s visszaejti megint a hátára. Ö hallgatag volt mindig. Lám ezeknek is a torkukra fagyott most az örökös fecsegés!
Nyugaton egy tűz az egész égboltozat. Elátkozott tűz ez is, semmi melege nincsen. Mégis belepirulnak a dombok. A völgyekben ibolyaszínű árnyékok ébredeznek, nyújtózkodnak: a hó alatt tavaszról álmodhatnak az ibolyák.
Szállnak hazafelé azok a varjak, amelyeket még a fákról le nem ütött a fagy.
Ballag a nyúl a szőlőben a bakhátak között. A szőlő lábában gyümölcsfák. Ezeket kerülgeti, vizsgálja. A fiatalját. De a gazdák náddal kötöztek be almafát, körtefát. Nézi a nyúl ezt a csúnya munkát. Hozzápiszkál a nádhoz.
Gyalázatosan jól bekötözték. Nem férhet a héjukhoz.
Szerencsére azonban némelyik öreg fának a földre borul a koronája. Fehérek ugyan már azok a gallyak, amelyeket kényelmesen elérhetne. Kevés a szerencse és sok az éhes gyomor. Lerágták. De ha ügyesen ágaskodik, nyúlkál, egy-egy harapáshoz még hozzájuthat.
Ezzel bajlódik, vesződik. Mint valami béna koldus, úgy vonszolja magát. Meggörnyed, mint egy töpörödött, púpos vénasszony. De olyan, mint egy karcsú levente, mikor néha-néha felegyenesedik.
Halálos sápadtság az égen, lila csüggedés a földön.
Azután kék éjszaka. Fellobban néhány nagy csillag, égnek fényes lángolással, akár a gyertyák. Az erdőszélen hangosan vihogva összekacag két fülesbagoly.
Megroppan a hó. A zaj felé billenti két fülét a nyúl.
Lépések.
Átvacog rajta a rémület. Menekülésre vonaglanak meg az izmok. Éppen ugrana már, mikor marad mégis. Kinyújtózik. Fülel. Lazábban ül, mint ágon az őszi levél: egy fuvallat csak, s odább lebben.
Ropog a hó, jönnek a szarvasok. Megállnak. Figyelnek. Roppan az almafa ága, amint harapják. Nekik könnyű. Elérik.
Kettő odalépeget a szőlőházhoz. Látják jól a nyulat, de nem bánják. Az meg néz rájuk kíváncsian. A szőlőház falán sok évtizedes borostyán lombja. Csak nem azt akarják?
Pedig igen. Beletépnek és legelik, falják ezt a rettentő keserűséget, amíg csak tart benne. A többi is odajön. Azok is falják. Nagyon éhesek lehetnek.
Gondol egyet a nyúl és elbaktat a szőlőbe vissza. Ott kis barackfák nőnek. Keserűmandulába szemezték őket tavaly s ezért be sem kötözték. Mert azt úgysem bántja a nyúl.
Hát nem is, csakugyan, ha volna más. Mert istentelenül keserű a héja. De mit tegyen? Élni kell!
Kóstolja az első barackcsemetét, a másikat, a harmadikat. Kettőt-hármat harap csak mindegyiken, mert nagyon nem jók. Végigpróbálja mindet, hogy hátha mégis? Hiába erőlteti, egyik sem jó.
Elkedvetlenedik. Gondolkozik összegubbadva. Keserű a szája. Most mi legyen? Múlik az idő, de tanácsot nem ad.
Hangosat csikordul az ajtó, öblös szavak kurjongatnak. Valaki megbotlik a küszöbön. Káromkodik cifrán.
Méltatlankodva zúg, visszhangzik az erdő.
Ugrik egyet a nyúl s arrafelé ügyel. Mert közelednek a borivók. Botorkálnak, dalolnak, el-elbuknak.
Hogy van jó dolguk! Fülel a szegény nyúl, azután levágja a fejét, kirúgja a két hátulsó lábát és elinal. Sokáig szalad. Kocog a nyulak kitaposott útján. A faluba készül ő is. A kazlak alá.
Itt nem lakhatni jól, hiába. Pedig a falu rossz hely. Tőrök vannak ott és kutyák és emberek.
Mindegy az ilyenkor. Ilyenkor vállalni kell a kockázatot. A gyomrot meg kell tölteni minden áron. Szalad a nyúl, de hirtelen megáll. Mered a füle, mozog az orra. Mi ez a furcsa sötétség ott a bozótban?
Meredek partnak vinne most fel a nyulak útja. A parton nő a bozót. És épp az úton áll az a valami. Vajon mi lehet. Nem mozdul.
Ugrik feléje kettőt. Megint hosszan nézi. Közeledni is fél, elszaladni is. Mi lehet? Másik nyúl?
Az. Alighanem. Nyúl. De mit csinál vajon? Mozdulni sem mozdul, s mintha lógna a bokron. Ugyan mi dolga lehet ott?
Megremeg a nyúl. Ez nem rendes dolog. Annak a másiknak a fehér hasa látszik.
Itt valami titok lappang. Rejtelem. Veszély. Valami baj.
Megcsapja az irtózatok irtózatának sejtelme. Belenyilallik: halál!
Vágtat előle eszeveszetten. Neki az éjszakának. Szalad, míg csak az ijedtséget magából ki nem futotta.
Egy széles hómezőn bizalmatlanul leül.
Kél a csorba Hold. Vékony ködpára a réten. Valahol igen messze zörög, sípol a vonat. Eszmél a nyúl. Körülnéz eledel után.
Egy kóbor katángkóró félig behavazott csontváza. Más semmi nincs a pusztaságon. Egy szál holtra fagyott fű sem.
Dermesztő, magányos árvaság.
Bután, csüggedten ül a nyúl. Mintha bóbiskolna. De most felkapja a fülét.
Pedig olyan kicsinyke zörgés hallatszik csak, mint a szú percegése. Egér surran a havon. Nézi a nyúl. Hát ez miből él most? S lám, él - még cincog is hozzá.
Halkabban a ködnél suhan egy árnyék, lecsap a földre, súrolja a havat - még egy éles, rémült cincogás s már viszi is a bagoly zsákmányát.
Megugrik a nyúl is, mert ügyelni jó. Sok a baj, sok a veszedelem. Hangos tőlük a nappal, nyüzsög tőlük az éjjel. Lapulnak a csendben, suhannak a köddel, vijjognak a széllel. Örülni nem szabad, mert megbosszulják. Az életre kell vigyázni. Mindig csak arra, másra nincs idő. Egy gondtalan hang, egy gondtalan mozdulat elég lehet: kinyújtja a kezét a sóvár Halál és elragadja.
Ül a nyúl a bokrok tövében. Eszi a rügyeket. Bölcsőstül falja a tavaszra váró virágcsecsemőket.
Odább róka körme kaparja a fagyot. A havon apró, sűrű nyomocskák, fekete vakond csúszott a fehér havon, most ásta be magát, érzi a szagon: pillangók hernyóit vadássza a vakond. A vakondot akarja kiásni a róka.
Élettel él az élet. Vigyázni kell rá mindenkinek. Engedelmeskedni a közös, nagy Parancsnak, amelyet egyazon kemény szigorúsággal adott ki mindenkinek a titokzatos kétarcú hatalom.
Aki eszik, annak: Élet. Akit esznek, annak: Halál.
A falu alján, a szérűskertben felvágja fejét a nyúl. Harangszó csendül. Pirkad az ég.
Egyet harap még a szalmán és megindul a havas mezők felé, amelyeken szürkén, homályosan dereng már az új nap.
Baktat a nyúl, keresi vackának a helyét. Töpreng, válogat. Gondolkodik. Miképpen is lehetne hát megérni az estét?
Most még aligcsak hogy reggeledik.