A nyúl e sorok írójának vadászéletében mint tömegcikk nem szerepel. A legtöbb erdélyi Nimród a tapsifülest egyéniségnek tekinti, melyhez néha nevezetes vadászati események emléke fűződik. Azért a szíves olvasót, aki ily viszonylatban csak sablonos tömegmészárlásokra gondol, arra kérem, hogy az itt leírtak elolvasásához szükséges türelmet és érdeklődést előlegezze.

Nyúlnyomozás

Bármennyire paradoxnak is látszik, de azért bátran merem állítani, hogy a nyúl életét, szokásait és intimitásait tulajdonképpeni hazájában, az Alföldön, a körvadászatok és más tömeges apróvad-öldöklések színhelyén a legtapasztaltabb vadászok sem ismerik annyira, mint az erdélyi havasok és havasalji területek Nimródjai. A tömegmészárlásokra alkalmas síkságon, hol a vadász egy többé-kevésbé jól megszervezett üzem keretén belül főleg mint lövő érvényesül, a nyúl egyéni tulajdonságai az érdeklődés körén kívül esnek. Szokásai, érzékszerveinek élessége, gyorsasága, szóval a létért való küzdelemben érvényesülő összes tehetségei, megmenekülésének szempontjából minden jelentőségüket elvesztették. Hisz a körbe zárt ravasz róka életben maradásának esélyei alig nagyobbak, mint a nyúlé és csupán abban állanak, hogy a véletlen a kitörési kísérletnél jó avagy kevésbé jó lövő puskacsöve elé hozza. De a nyúlbő területeken más módszerek szerint vadászó ember sem bírja esélyeit, a lövési ügyességtől eltekintve, másnemű tapasztalatok avagy képességek latbavetésével növelni.

Egész másképp áll a dolog ott, ahol a vadász elindul, hogy a Nyulat lője meg. Azt a bizonyos nyulat, mely a nyom tanúsága szerint a múlt este a falutól pár kilométernyi távolságban levő mogyorósból jött és virradat előtt megint oda visszament. A-nak gyümölcsösében megrágta az oltványokat, B-nek a földjén kikaparta a káposztatorzsákat, a pap bekerített sarjúboglyájából lakmározott, még egypár szomszéd kertjébe ellátogatott és végre, a jövetelét eláruló nyomával párhuzamosan, attól alig 10 lépésnyi távolságban visszabaktatott a mogyorósba.
Annak a nyúlnak, melyet az ember őszi zergecserkészéskor, kisarjadzott rét szélén, esti lesen ejt el, külön fejezet jut.
Emlékezetes marad az a tapsifüles, melyet az ember sikeres téli vaddisznóüldözés után golyóval terít le, amidőn a nyomát követő vadász elől egy fatörzs tövében levő vackából felkelve, óvatosan odébb akar somfordálni.
Ezeknek a nyulaknak külön történetük van. Nem szerepelnek csupán, mint vadászati hekatombák kevés jelentőséggel bíró, élettelen számai.
Mivel azonban a friss havon való nyomászás legszebb emlékeim közé tartozik, azért fejtegetéseimet ennek a sportnak leírásával akarom kezdeni.

Este havazott, de tíz óra felé kiderült. Másnap verőfényes hideg reggelre ébred a természet. Az érintetlen puha hófelület mindenről számot ad, ami az éj folyamán erdőn-mezőn történt. A pici nyomocska még az egérkének, egy fától a másikig való, kalandozását is elárulja.
Ketten indulunk. Vadőröm, aki mint hajtó, jobban mondva vadterelő szerepel, a golyós fegyvert hozza. Ahol az ember a farkassal való találkozásra mindennap el lehet készülve, ott az esetleg igen jó szolgálatokat tehet. De igen gyakran előfordul, hogy a másik hegyoldalon nyugodtan sütkérező rókára oly távolságból tehettem lövést, mely a sörétesfegyver használatát teljesen kizárta.
A nyúlnyomot a gyümölcsösben találom meg. Miután azonban a fákat nyúlrágás ellen védelmet nyújtó kenőccsel kenték be, a tapsifüles itt nem soká tartózkodott, hanem a veteményeskertre nyíló résen átmászott, hogy ott a havat félrekaparva káposztatorzsákat keressen. Itt sok jövés-menéssel annyi nyomot taposott, hogy az öreg béres reggel egy egész nyúlcsordát emlegetett, mely a havat úgy összejárta, mintha juhok lettek volna.
De azért egészen biztosan tudom, hogy csak egy volt, mert a kertbe egy nyom vezetett be, egy pedig ki.
Mikor még fiatal, tapasztalatlan kezdő voltam, a nyomot következetesen bogoztam ki. Később azonban pár kilométernyi nyomozási munkát megtakarítottam azzal, hogy a falu végéig menve, megkerestem a reggeli nyomot, mely a régebbi, ez alkalommal meglehetősen behavazott, esti nyommal párhuzamosan haladva vezetett oda-vissza, ahol a nappali órákat, rendesen verőfényes helyen, fa vagy bokor tövében szundikálva, szokta eltölteni.
De a nyúlnak a mogyorócserjékkel benőtt hegyoldal alján elterülő réten valami kellemetlen kalandja lehetett. Hihetetlenül hosszú ugrásai elárulják, hogy erejének teljes megfeszítésével menekült. Valamely falusi kuvasz rövid távolságon meghajkurászta, de mivel az üldözés kilátástalanságáról rövidesen meggyőződött, poroszkálva kullogott vissza.
Üldözését azonban a nyúl sem vette túl komolyan. Az eszeveszett menekülést abbahagyva, újból csak baktatva haladt odébb. Már a mogyoróbokrok között vagyunk és egyelőre a nyom további követését abbahagyom, nehogy a sűrűben botorkálva túl sok időt vesztegessek. Azért elhatározom, hogy a vadőrrel két oldalról fogjuk a cserjést körüljárni és a dombtetőn találkozunk. Ha a nyomot nem keresztezzük, mindjárt helytállva maradok és a vadőr azt felveszi ott, ahol elhagytuk, hogy a nyulat ilyenformán felugrassa és puskacsövem elé terelje. Ha ellenben kiment, akkor azt kénytelenek leszünk tovább követni.

A megbeszélt helyre előbb érkezem. A nyúl nyomát nem láttam, ellenben a róka csapáját kereszteztem, amely azt mutatja, hogy a vörös rabló a havazás megállása után ment be a mogyorósba. Így felette csekély a kilátás arra nézve, hogy a nyúl a körülnyomozott területen belül maradt volna. A vadőr különben ebben a pillanatban megjelent a tisztás túlsó szélén. Tőle mindent megtudok.
Azt jelenti, hogy a nyúl tőlem hatvan lépésnyire a körülnyomozott körből kiváltott és egy behavazott marhacsapást, mely a dombgerinc élén nyugati irányban vezet, követett.
A nyúl kiment, ellenben a rókát bekerítettük. Próbáljunk szerencsét. Az ismert rókaváltón, a sűrű bozóttal benőtt helyen állok fel, míg a vadőr a nyomot követi.
Egy ideig hiába várok. Azután a vadőr jelenti, hogy a róka az ő nyomát keresztezve a körből kitört, mielőtt a hajtást megkezdhettük volna. Menjünk most inkább újra a nyúl után.
A dombéi tetején a marhacsapás mentén vezető nyúlnyomot egy ideig követjük. De az hirtelen megszűnik. Mintha a tapsifüles a levegőbe emelkedett volna. De a nyúl szokásos csalafintaságával nem tud rászedni. Cseppet sem lepődöm meg, hanem balra kanyarodva egy nagyobb kört írok le mindaddig, míg a saját nyomomba vissza nem tértem. Ezzel meggyőződtem arról, hogy a nyúl ebben az irányban semmi esetre sem távozhatott el. Most azután fokozott figyelemmel mindig jobbra nézve újra az eredeti nyomot követtem, melyet jövetelem alkalmával, régi nyomozószabályt követve, egy lépéssel sem tapostam össze. A bal oldallal egyáltalában nem törődöm, mivel már meggyőződtem, hogy a nyúl arra nem ugrott el. Egyszerre csak azt veszem észre, hogy előttem dupla nyúlnyom van. Jövet ez figyelmemet elkerülte. Most azonban látom, hogy itt van a hely, ahol félre kellett ugrania. Még erőltetettebb figyelemmel nézek jobbra, de azért egy pillanatig sem állok meg. A helyzet azt kívánja, hogy ne haladjak előre. Azért helyben taposom a havat. A tapasztalat megtanított arra, hogy a cselvetéstől nem messze fekvő nyúl abban a pillanatban ugrik fel, amikor az ember megáll.

Végre a kiugrás helyét fel bírom fedezni. Legalább hatméternyi távolságra vetette magát jobbra éspedig egy bokor tövéig, miért is nyomát alig bírom felfedezni. A folytatást nem is láthatom, mivel a következő ugrással a sűrűséget már elérte.
Mindazon olvasóimnak, akik a nyúllal csak mint tömegvaddal foglalkoztak, tartozom annak leírásával, hogy hogyan keresi fel vackát. Ezt az Alföldön, ahol a havat sok nyúl tapossa össze, nem is lehet megállapítani. Aki azonban vadszegény vidéken a nyúl nyomát friss havon követte, az mindig azt tapasztalhatta, hogy hirtelen megfordulva 50—60 lépést a saját nyomán jön vissza. Aztán lehető nagy ugrással jobbra vagy balra veti magát, miáltal üldözőjét meg akarja téveszteni. Ez után a csel után már nem megy messze, hanem alkalmas helyen lefekszik.
Amennyire tapasztalatom terjed, minden nyúl ehhez a cselhez folyamodik.
A cselugrás felfedezése után folyton menve igyekszem eltávozni, hogy a nyúl idő előtti felzavarását elkerüljem.
A vadőrrel a további tervet csak most tudom megbeszélni. Magam a domb tetején levő tisztást állom el, a vadőr pedig a nyomot addig követi, míg a nyulat fel nem ugrasztja és puskám csöve elé kényszeríti.
A nyúl hazájában egy rendes, eredményes nyomászás körülbelül így folyik le.
Néha azonban hiába vártam a nyulat. A vadőr jött és azt jelentette, hogy a vackában fekvő nyulat meglátta és anélkül, hogy felugrasztotta volna, értem jött, hogy odavezessen.

A vackából általam ugrasztott nyúl elejtése nekem mindig nagyobb örömet okozott, mintha azt más hajtotta. Az ember ilyenkor majdnem az összes, a nagyvad becserkészésével járó, érdekfeszítő momentumokat élvezi végig.
De a nyúl nem kerül mindig az első bekerítés és ugratás után terítékre. Bármennyire is ismeri a vadász a váltót, a vadnak azon való átváltására mégis csak a valószínűségnek egy bizonyos fokával számíthat. Ha a nyúl másutt tör ki, azért ugyanaz napon való elejtésének reményét még nem kell feladni. Az ember azért legokosabban cselekszik, ha a kitört nyúl nyomát csak egy óra múlva követi. Ugyanis ilyenkor nem fekszik le azonnal, hanem többé-kevésbé gyors iramban azt az árkot vagy bozótos hegyoldalát keresi fel, ahol nappali pihenését folytatni akarja. Itt azután egy ideig ébren figyel, hogy üldözője nincs-e nyomában, egy darabig visszaszalad és azután abból nagy oldalugrással eltávozva felkeresi vackát. Az ember ilyenkor megint ugyanazon esélyekkel ismételheti a bekerítést, mintha a nyulat még egyáltalában nem ugratta volna.
A másodszor felzavart nyúl rendesen nem fekszik le. Hosszabb kóborlás után valamely bozótba húzódik és a rövid téli nap hátralevő részét ott ébren tölti el. Azért nyomon való további üldözése mégsem mondható reménytelen vállalkozásnak. Ügyességgel és kitartással még mindig be lehet keríteni és egy váltóra kihajtani, ahol azután a jól megérdemelt lövést megkaphatja. Általában azt tapasztaltam, hogy a nyulat minél többször hajtják fel, annál kisebb távolságra menekül, mielőtt újra valamely rejtekhelyen megállapodna. Rendesen egy nagyobb kör befutása után első szöktetésének a helyére tér vissza. Ilyenformán egy nyúl néha reggeltől estig tartó sportélvezetet nyújthat, melynek folyamán a vadásznak nagy és fárasztó utakat kell megtennie és a nyomozás és vadászati leleményesség terén oly tevékenységet fejthet ki, mely a nagyvadászat által kívánt teljesítmények mögött alig marad el.

Egy külön fejezet a sebzett nyúlnak vérnyomon történő üldözése. Olyan rókadús vidéken, mint amilyenek az erdélyi területek, a vörös rablónak a legszemérmetlenebb módon való beavatkozására lehet számítani. Igen gyakori eset, hogy a sebzett nyúlnak a nyomába egyszerűen a rókanyom lép. Csak a havon látható., vércseppekkel tarkított, sáv mutatja azt, hogy a róka a beteg, illetve kiszenvedett zsákmányát szájában hurcolta. Egyszer olyan szerencsés voltam, hogy egy golyólövéssel a rablót és zsákmányát egyszerre szereztem meg.
Őszi vadászexpedíciók alkalmával a havastetőkön nagy előszeretettel mentem ki az esti nyúllesre. Az elhagyatott marhakarám mellett sarjadzó zöld fűpásztára a nyúl a sötétség beállta előtt ki szokott jönni, hogy ott legeljen. A havasi nyulat kevésbé óvatosnak találtam, mint a falu közelében élőt.
A havastetőkön, melyekről a legelő háziállatok már elvonultak, a legmélyebb és legünnepélyesebb csend uralkodik. Szélcsendes időben minden rovar fészkelődését, az egérke megmozdulását, egy késői madárka repülése okozta zúgást meg lehet hallani. A mélyen alattam sötéten elterülő fenyvesből egy fekete harkály riadószerű sipítása élesen hangzik fel hozzám. Magasan felettem egy, az éjjeli szállás felé igyekvő holló károgása rövid, kemény staccatója hasogatja a levegőt. Azután tökéletes csend és mozdulatlanság. Az őszi est hidegében az összes apró állatok mozgolódása megszűnik.
Magam is kővé meredve ülök egy szikladomb tövében. A teljes mozdulatlanság minden egyéb fedezéket feleslegessé tesz. A környezet színének megfelelő ruhába öltözött ember abba teljesen beleolvad és láthatatlan.
A nap leáldozott.
A kezdődő szürkületben a közeledő nyúl sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen a valóságban. Ha a nesztelenül, szőrös talpakon közeledő tapsifülest jellegzetes mozdulatai el nem árulnák, az ember majdnem őznek nézhetné. Ilyen körülmények között a golyólövésnek lehetőségei minimummá zsugorodnak össze.
De annál nagyobb az öröm, ha a nyúl mégis helytmarad.
A nyúl elejtése nekem mindig és minden körülmények között nagy örömet okozott. Nem adnám oda a hajtó- avagy körvadászatokon elejtett nyulak hekatombáiért.