A Tahi-erdőben, nem messze volt vadászkunyhóm alatt, fordul ki a magasabb hegyek meredek oldalai közül a keletnek lejtő dombok közé az a sziklás szakadék, amelyet a helybeliek Szilosnak mondnak. Ez a csaknem áthatolhatatlan sűrűségű bozóttal borított, árnyékos, mély árok volt annak idején a „szilosi remete", egy magában járó vadkan kedvelt búvóhelye. Egyszer nyáron, rákászás közben birokra keltem benne az ember ruháját szaggató, bőrét hasító, lábát ficamító, elképzelhetetlen akadályokkal és végigtornásztam az árkon. Akkor láttam csak, milyen jó helye van ott a vadnak. A meredek, magas árokpartok közé szorult szűk szakadék alján embermagasságú növényzet burjánzik. Tövises indák és tüskés bokrok között, hatalmas sziklatömbök tövében rejtett, csendes, hűvös búvóhelyek és iszapos dagonyák vannak. A rákászásban azonban a disznók megelőztek; a patak medrét végig össze-vissza túrták, a megmozdítható köveket felforgatták és alig néhány használható nagyságú rákot hagytak meg nekünk, a javát megették.
Az öreg kant akkoriban, amikor tudtunk róla, két esztendő során már mindenki látta, de nekem még nem volt hozzá szerencséin. Aki a Tahi-erdőben megfordult, akinek ott valami dolga akadt - nemcsak vadász és vadőr, hanem akár gomba- és szederszedő, akár más okból erdei csavargó -, mind ismerte. Már egyik-másik vadászvendégem is látta, csak én nem akadtam még össze vele.
Abban az esztendőben, amelyben június elején balszerencséje egyszer mégis elém terelte, február havában két barátomnak meghajtattam a Szilost, de az egyik puskás nem maradt kijelölt helyén és a hajtásból észrevétlenül kiszökött kant csak akkor látta meg, amikor tőle vagy 300 lépésnyire, vadászkunyhóm fölött, a magas, meredek hegyoldal ritkás vágásában kapaszkodott fölfelé. Az utána eresztett öt Mannlicher-golyó nem tett benne kárt.
Április elején szalonkára vadásztunk, és hogy kihasználjam a tíz ügyes hajtó és csupa olyan kedves vendégem jelenlétét, akinek a kan elejtését kívántam, azzal kezdtük a dolgot, hogy a Szilost hajtattam meg. De szerencséje akkor sem hagyta cserben. A hajtásban senki sem látta; meghúzódott a bozótban és elmaradt a hajtók között - amiben nagy mester volt -, vagy talán aznap éppen máshol tanyázott.

A vadőrnek csaknem hetenként volt valami újabb jelenteni valója róla. Körülbelül egy hónappal azelőtt, hogy velem gyűlt meg a baja, május elején, a vadőr egyszer hajnalban a Szilos fölött, a dombos tisztáson üldögélt és engem várt, mialatt őzbakra cserkeltem. Onnan az erdőterület mélyebben fekvő részeire, a hol sűrűbb, hol ritkább vágásokba, tisztásokra, árkokba és kopasz dombtetőkre, messzire el lehet látni. A kan odajött hozzá vagy 30 lépésnyire, megállt előtte és néhány másodpercig nyugodtan nézte.
Előtte való esztendőben, szarvasbőgés idején a postámat és elemózsiámat hozó küldöncöm egyszer fényes nappal, délután 5 órakor ijedt meg tőle, amint az ösvényen vele szembekerült.
Csak a véletlen szeszélye okozta, hogy két évig nem volt szerencsém vele megismerkedni, miképpen mások csak véletlenül találkoztak vele. Nem is erőltettem a dolgot, külön vele nem foglalkoztam, jobban érdekelt akkor a Tahi-erdő néhány őzbakja, főképpen a nevezetes „vöröskői bak". Pedig a vadőr nemegyszer biztatott: - Tessék már egy-két napot a szilosi remetének szánni, mert majd még másé lesz az agyara!
Ez a disznó az idősebb kanok szokása szerint mindig egyedül járt, remete módjára élt, s mivel nála nagyobbat a vidéken nem tudtunk, a „nagy" kannak mondtuk, noha nem volt éppen a legnagyobbak közül való.
1926. június 3-ára, Úrnapjára virradó éjjel nagy eső esett. Csuromvíz volt a vágás. Hajnalban ketten — egy kedves barátom és jómagam — két irányban indultunk cserkelni. A vadőr vendégemet kísérte. Amikor eredménytelen reggeli cserkészetem után, 8 óra felé visszatértem a kunyhóhoz, ajtaja előtt egy 30—35 kilós süldő feküdt. Barátom első disznaját a vadőr hozta volt a kunyhóhoz, elejtője még nem ért oda. Mire aztán nemsokára megjött, öröme mintha már elpárolgott volna. Bosszúsan mesélte: — Ha figyelmesebb vagyok, meglőhettem volna a nagy kant. Néhány perccel ezelőtt tíz lépésről láttam! A Szilos alsó szélén, a vágásban, egy kis tisztáson hevert és bizonyára nagyon vizes csuháját szárogatva, sütkérezett a napon. Csak akkor pillantottam meg, amikor már észrevett, csülökre kapott és egy ugrással eltűnt a bozótban. De nagy szerencséje van annak a kannak!

Sokat emlegetett szerencséjének véget kellene már vetni! — gondoltam magamban.
Aznap délután, tetszésére bízva a választást, megkérdeztem vendégemtől, a terület melyik részén kíván cserkelni. Ehhez igazodva, akartam estére a magam dolgát megtervezni. Megpendítettem az eszmét, hogy egyikünknek az öreg kant kellene lesnie.
— Azzal ma nem érdemes törődni! — vélekedett társam. — Reggel nagyon megijesztettem! Olyan robajjal ment neki a bozótnak, talán meg sem állt benne. Isten tudja, merre jár ma este!
— Nem hiszem, hogy nem maradt meg napközben szokott helyén; megkísérlem a dolgot és estére elállóm az útját — feleltem.
Délután 7 órakor a Szilos keleti oldalán, vagy 150 lépésnyire attól a helytől, ahol reggel megugrott, az alacsony, hézagos vágásban lesbe ültem.
fél 8-kor egy derék őzbak lépett ki a sűrűségből. Lapultam, hogy észre ne vegyen és riasztásával el ne árulja jelenlétemet az erdő többi lakójának; egyébként is másnak tartogattam volt a járását rendesen betartó, könnyen elejthető, jólismert bakot.
A szél észak felől fújt s mivel a disznó este 8 óráig nem mutatkozott, úgy vélekedtem, bizonyára egyenesen szél ellen vonulva, hagyta el nappali búvóhelyét, tehát a bozót északi oldala felé kellene kerülnöm. Sietnem kellett; már javában alkonyodott. Elindultam leshelyemről és a magasabb bozótot kelet felől félkörben övező csepőtében lopakodtam arrafelé, amerre a disznót gyanítottam. De még alig haladtam néhány lépést, egy magasabb cserje mellett valami gyanús, sötét dolgot vettem észre. Az esti homályban vagy 60 lépésről szabadszemmel nem tudtam hamarjában, mit látok. A sarjhajtásos vágásban, egyes régi, korhadt tuskók álltak. Byenkor bizony megesik az emberrel, hogy a tuskót disznónak vagy a disznót tuskónak nézi.
A messzelátóval vizsgálódva, nézegettem azt a gyanús feketeséget és úgy rémlett, hogy mozog. Még nem tudtam, hányadán vagyok vele, még haboztam, lőjek-e, de egyszerre csak megváltozott az alakja. Tehát mozog, nem tuskó, hanem disznó! Hogy mekkora s hogy mennyit látok belőle, nem tudhattam biztosan, mert alulról nagyrészt a magas fű, elejét pedig bokor takarta. De láttam, hogy keresztbe áll és jobb oldalát mutatja. Úgy gondoltam, szorosan a bokor mellett, elég jó helyen lőhetem oldalba. Ráillesztettem sötét alakjára a hat és feles Schoenauer célzótávcsövének nála is feketébb hajszálkeresztjét és megérintettem a rögtönzött ravaszt.

A puska durrant, a disznó megperdült és száguldva menekült a Szilos felé, a bozótba. Csörtetése még néhány másodpercig hallatszott, aztán csend lett. Keresésről, nyomozásról este, a sötétben természetesen szó sem lehetett.
A kunyhóban magamra maradtam, mert a vadőr vendégemet lekísérte a Dunához, a hajóállomásra. Nyugtalan, lármás éjszakám volt. Tombolt az égiháború, egymást érte a mennydörgés és villámcsapás, és a zápor úgy dörömbölt a kunyhó fazsindelyes tetején, hogy nem lehetett aludni. Álmatlanul azon töprengtem, hogyan követem majd reggel a vércsapát, hiszen az eső minden nyomot elmos.
Hajnali 3 órára elállt az eső. Kimentem esti találkozásom színhelyére, hogy megvárjam a keresés céljából 5 órára odarendelt vadőrt és közben figyeljem körülöttem a vágást. A területnek azt a részét, amelyen onnan jól végigláttam, észak felől a Szilosból kivezető Nyulaspatak mély árka szeli ketté, délről pedig a Hosszúmezőtetőnek mondott puszta dombhát határolja.
Későn virradt, mert sötét felhők takarták az eget és még esőre állt az idő. Az erdő minden sarkából szünet nélkül szólt a szokása szerint korán ébredt kakukk; dallamos hangja és a borús, nedves derengés egykori zólyomi cserkészeteimet juttatta eszembe. Legnagyobb disznómat, egy hatalmas vadkant, Zólyomban ilyen sötéten borús és kakukkszótól hangos hajnalon lőttem. Azután, hogy megvirradt és a felhők mögött látatlanul a nap is felkelt, a gerlék gurrogása és a perlekedő rigók csirregése vegyült a sok kakukkszó közé.
fél 5-re járt az idő. A Hosszúmezőtetőn, rézsút fölöttem egy nyúl jött nagy sietve felém, majd ugyanabból az irányból jövet rigók röpködtek ijedten bokorról-bokorra. — Ugyan mi lehet az oka ennek a nagy ijedtségnek és általános menekülésnek? — gondoltam magamban, de mindjárt meg is láttam a riadalom okozóját. A tetőn hosszat, ugyancsak fürgén mozogva, mintha kergetnék, iparkodott felém egy jókora kan. A puszta dombélen futó fekete, bozontos alak háttere a felhős égbolt volt; a vadász szívét megdobogtató, nagyszerű kép.