— A szilosi remete. . . tegnap este elhibáztam... a zivataros sötét éjszakában messzire elcsavargott és valahol a mezőn megkésett, hogy olyan sürgős most a dolga... hazasiet a Szilosba! — kergetőztek fejemben a gondolatok.
A disznó nekem tartva, lekanyarodott a dombhátról. Ilyenkor ugyan célszerűbb a puskáról a távcsövet lekapcsolni, de erre nem értem rá és azzal vesződtem, hogy a bokrok között gyorsan mozgó sötétszürke alakot a távcsőbe kapjam. Vagy 70 lépésnyire volt tőlem, amikor a célzókereszt végre egy pillanatra a válllapján állt és megérintettem a ravaszt. De ugyanakkor egy gyors mozdulattal irányt változtatott és éreztem, hogy kissé elkésve, csak bordái mögött lövöm meg. A disznó visszafordult és arrafelé menekült, amerről jött — közben gyorsan ismételtem, kapásból lőttem, de második golyóm célt tévesztett —, aztán a domboldalt borító magas cserjék között eltűnt.
Az érdekes, izgalmas jelenet csak néhány másodpercig tartott; hirtelen következett be és egyszerre szakadt vége. Előtte és utána semmi sem zavarta a madárszótól hangos reggel békés hangulatát. Nem tehettem egyebet, tovább várakoztam, noha a kétkedés nyugtalanító érzése keresni, nyomozni hajtott volna. Nemsokára megjelent a vadőr. Meghallotta lövéseimet és mindjárt megkérdezett: — Megint lőtt valamit a nagyságos úr?
— A szilosi nagy kanra lőttem, tegnap is, most is. Tegnap este nagyon bíztam lövésemben; nem értem, hogy ma reggel megint találkoztam vele — feleltem a kérdésre.
Elsőbben az esti rálövés helyét vizsgáltuk meg. A csülöknyomok a puha talajban ugyan jól látszottak, de a sebzésnek semmi jelét sem leltük. Noha az éjjeli nagy eső mindent elmosott, könnyebb volt a csapát követni, mint gondoltam, mert a legázolt fűszálak és megtört gallyacskák még jól mutatták a disznó törtetésének irányát. Körülbelül 80 lépésnyire rátaláltunk a dermedt, koromfekete derék agyarasra. Mellette állva, örültem a jó vadászsikernek, de csodálkoztam reggeli élményemen.

— Ügy látszik, a Szilos nem egy, hanem két remete búvóhelye volt! — szóltam a vadőrhöz. — Hiszen az imént ugyanekkora kanra lőttem és az is arra tartott.
— Az bizony lehetséges! — felelt a vadőr. — Azért láttuk olyan gyakran, mert hol vele, hol hasonmásával találkoztunk. Külön jártak, azért egynek gondoltuk őket.
Kissé hátul kapta a golyót, tüdejének csak a csúcsát érte és a máját roncsolta meg. Siettünk kizsigerelni, hiszen máris aggályos Volt, hogy belei estétől reggelig benne maradtak.
Aztán megkerestük a reggeli rálövés helyét és elég bőven találtunk rajta vért. De csak rövid darabon követtük a csapat; a sötét, szennyes vér nem jó sebzésre vallott. — Ez a disznó még él — mondtam a vadőrnek —, még néhány órát nem szabad zavarni.
Hogy a várakozás idejét takarékosan kihasználjuk, a vadőr lement a faluba szekérért. Amíg odajárt, kiderült az idő, melegen sütött a nap, s a fűben heverészve, sütkéreztem és türelmetlenül vártam, hogy nekiláthassak a másik disznó keresésének is.
Délelőtt 9 óra lett, mire a vadőr a szekérrel megjött és hozzáfoghattunk a munkához. Lövésre kész puskával a kezemben, az alacsony, ritka csalitosban követtem a vércsapát, míg csak a rálövés helyétől körülbelül 200 lépésnyire olyan magasabb fiatalosba nem értem, amelyben négy-öt lépésen túl nem lehetett látni. Noha nem kételkedtem, hogy a kan elfeküdt benne, attól tartottam, hogy még életben van és elzavarjuk. A csapáján talált májvérből és béltartalomból olyan sebzésre következtettem, amely talán még nem okozta kimúlását.
Hogy az esetleg sebágyából felugratott, menekülő disznót még lövésre kapjam, a keresés folytatását a vadőrre bíztam, kikerültem a vágásból és a lejtő alján, a szekérúton, tudott forgója mellett elálltam az útját. Helyemről ráláttam a domboldalra, ahol a vadőr az embernél magasabb cserjék között látatlanul bujkált. Meghagytam neki, serétes puskáját töltse golyóra, hogy a netán támadó kan ellen védekezni tudjon.
Még csak 50 lépésnyire hatolt a bozótba, egyszerre néhány rövid, kemény röffentést, majd zörgést hallottam, kövek gurultak, egy helyen megrázkódtak a cserjék, majd a vadőr kiáltását hallottam: — Megy ám vissza, lefelé!
Csak a dombháton át mehetett ki látatlanul a sűrűségből. De fölfelé nem ment, lefelé sem jött, csörtetésének zaja hamarosan megszűnt, tehát valahol üldözője közelében állhatott meg.
Nemsokára láttam, hogy a vadőr felkapaszkodik a dombtetőre, legmagasabb pontján megáll és lenéz felém. Magamhoz intettem. Amikor hozzám ért, azt mondja: — Nagyon dühös, goromba állat! Nem merek még egyszer bemenni hozzá; nekem rontott, a puska kétszer csütörtököt mondott, s ha nem ütöm orron a fegyvercsővel, bizony csúffá tesz.

Puskám agya eltört, de a kan elszédült és félretért. Most már az úrnak kell bemenni hozzá.
Attól tartottam, a kemény orronkoppintáson okulva, nem ismétli meg támadását, hanem menekül előlem. Már pedig ha a fiatalosnak abból a részéből kizavarom, olyan messzire mehet, hogy sohasem kerül kézre. De nem volt célja a habozásnak; vérebet vagy kopót avagy még egy puskást hamarjában előkeríteni nem tudtunk, az este elejtett disznót a meleg időben a legyektől és a megromlástól féltettem, ezért minden perc késedelmet kerülni akartam. Meg kellett kísérelnem, hogy magam bánjak el a sűrűségben rejtőző, sebzett kannal.
Felmentem a domboldalra és Schoenaueremet lövésre készen tartva, lassan követtem az elég jól látható, helyenként vér jelezte csapat. Kísérőm csak hűséges igyekezetével és nagy kampósbotjával felfegyverkezve, ballagott utánam; eltört puskáját félretette volt.
Vagy 50 lépésnyire attól a helytől, ahol a vadőr vele összekoccant, egyszerre alig hét-nyolc lépésről megláttam a disznót. Ágaktól, gallyaktól, levelektől takartan, fektéből felugrott és menekült. Kapásból utána lőttem, de elhibáztam; talán ágak térítették el a golyót. Hirtelen eltűnt, de csörtetése csakhamar megszűnt. Nem mehetett messzire, valahol előttem kellett lennie. Rögtön folytattam üldözését.
A nap olyan melegen tűzött, hogy a vágásban rekkenő hőség volt. Ezenfelül a mászkálás, bujkálás és a nagy igyekezet is hevített, pedig kabátomat is levetettem volt, hogy könnyebben, szabadabban mozoghassak.
Lassan, óvatosan lopakodtam vagy 50 lépéssel tovább és megint hirtelen láttam meg a disznót. Sebágyából felugrott és rögtön velem szembefordult, de csak egyet léphetett, csak egy arasznyit jöhetett felém, puskám golyója szeme között homlokon érte és lerogyott. Mögöttem a vadőr csendesen megszólalt: — Most könnyen bajba kerülhettünk volna!
A derék kan dermedten feküdt előttünk. Csaknem sajnáltam, hogy olyan gyorsan kellett lőnöm és a villogó szemű, dühös, támadó agyarast csak egy pillanatig láthattam ilyen közelről, szemtől-szembe.
Ez is akkora volt, mint előttevaló este elejtett társa, de valamivel hosszabb agyara volt. A golyó máját és gyomrát tépte meg. Kizsigerelése közben, a hasüregben a belek közét kitöltő vér, gyomor- és béltartalom kásaszerű keverékét látva, csodálkoztunk, hogy hatodfélórával a sebzés után még ennyire fürgén mozgott és olyan dühösen támadt.
A két kant feltettük a szekérre, majd lekocogtunk velük Tahira." Elejtésük hírét a faluban nagy örömmel fogadták, mert a disznók akkoriban éjjelenként az erdőből kilátogattak a szántóföldekre és a szőlőkben, gyümölcsösökben és epreskertekben sok kárt tettek.
Esetem a szilosi remetével tehát nagyon rövid volt, csak estétől reggelig tartott, és váratlanul jól sikerült, noha öt golyóba és egy puskaagyba került.