A trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórésze a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke.

Ezután visszatértem a görgetegre. Almásán pedig elillant! Az ő vállalkozási kedve és találékonysága túltette magát minden balsikeren. Kézmozdulataiból éppen csak annyit értettem meg, hogy megkerüli a „fund"-ot és rám fogja terelni (!) a szarvasokat. Erre azonban már nem volt szükség!...
Alig helyezkedtem el a görgetegen — alattam, az erdő szélén motoszkálni kezdett a vad. Egyszerre csak kilépett az elhibázott bika! Orrával a földön szimatolt. Veszedelmesen közelgett ahhoz a helyhez, ahol az imént még mi jártunk.
Hirtelen válllapon lőttem!
A meglőtt bika kitűnően jelzett. Megrogyott mind a négy lábára. Egy pillanatra rázuhant a kövekre. — Mindjárt azonban újra felállt és vad iramban futott át a görgetegen, annak túlsó oldalára. Hátravetette hatalmas agancsát, úgyhogy az agancs mindenütt takarta az oldalát. Én pedig, mivel féltettem ezt a fejedelmi ékességet, másodszor már nem lőttem.
Annyit azonban észrevettem, hogy csak nehézkesen tudta átugrani egy kidőlt, hatalmas fenyő törzsét!. . .
Almásán, aki közben tudja Isten, merre járt, néhány perc múlva már mellettem térdelt. Vele mentem oda, ahol a bika átugrotta a kidőlt törzset. Ott is maradtunk: a környezet mindenütt friss tüdővérrel volt befecskendezve!. . .
Nem állítom, hogy Almásán terelte rám a bikát. Inkább az volt a benyomásom, hogy a bika saját jószántából tért vissza. A riválisát kereste! Hiszen a köveket szaglászva lépett ki a görgetegre!. . . Ezután azok a két szippantással elfüstölt, de elmaradhatatlan „türelmi cigaretták" jöttek. Közben suttogva egymást licitáltuk túl az agancs várhat méreteit illetőleg és vártuk, hogy elteljen az „obligát" várakozási idő. A. licitálásban természetesen Almásán kerekedett felül. Pedig ő még nem is látta közelről a bikát, csak az én elmondásomból ismerte annak óriási agancsát. Sajnos, közben lassan esteledni is kezdett!... Almasánt most már hiába kínálgattam a „türelmi cigarettákkal". Noszogattam, szívjon talán egy jó magyar szivart! Nem kellett neki!.. . A legnagyobb erélyre volt szükség, hogy vissza tudjam tartani a vérnyom követésétől. Itt ui. nem egyeztek meg az én elveimmel az ő kétségtelenül nagyobb tapasztalatai! Előtte ismeretlen fogalom volt a lövés utáni várakozás. „Miért várni, különösen, ha a bika tüdősebével megfekszik, hiszen ezáltal csak a vérzése csillapodik! — monda kísérőm. El kellett ismernem, hogy orvosi szempontból fején találta a szeget!
Én azonban tovább várakoztam. Pedig a közelgő sötétség mind jobban ijesztgetett.
Fegyelmezetlen vadőröm látva konokságomat, most már mindent elkövetett, hogy a nyom követését megengedjem. Arra hivatkozott: ő úgy látta a háborúban, hogy a mellbelőtt huszárt minél előbb lefektették és vérköpése ettől a pihenéstől szűnt meg. „A bika tehát vagy megdöglött. . . már — monda — vagy ha még él, úgy előbb fog elesni, ha megzavarjuk!"
Végre engedtem. Különben is bíztam a lövésemben a láthatólag jó jelzés után. Másrészt bíztam Almásán nyomozó képességében is, és mindezeken kívül siettetett a gyorsan közelgő este.
Megindultunk tehát a nyomon, melyet annyi vitatkozás után vettünk fel, s melyben már kezdetben bő sebvér és tüdővér feküdt.
Alig haladtunk azonban száz lépést, midőn máris bekövetkezett az, amitől féltem: nagy robajjal megugrott előttünk a bika! Itt volt az első sebágy, körülbelül egy kalapra való véralvadékkal! Ezután nem volt megállás többé.' Ment tovább a hajsza!
Amikor a második sebágyból is felzavartuk a bikát, alig vánszorgott már. Egy darabon végigcsúszott a lejtőn! Majd gurult szegény állat lefelé a meredeken, ahogy mindezt a nyomokból kivehettük. Jól hallottuk a vergődését is az ezzel járó nagy zajból. Türelmetlenségünk legnagyobb büntetése azonban csak most következett. — A zavart bika nem feküdt meg többé! Vérét már csak cseppekben hullatta, és egy utolsó erőfeszítéssel a pataknak vette útját.
Ekkorra már ránk sötétedett.

Mit tehettünk volna mást, leheveredtünk a vérnyom közelében. Aztán tüzet raktunk, és — mint egyetlen reménységünket — bóbiskolva őriztük a vérnyomot.
Egy fa alatt töltöttük el ezt az éjszakát. Ez volt életem leggondterhesebb éjszakája! Nem is törődtem a hideggel, még a nyirkos mohával sem, amelyen feküdtem, hiszen úgysem jött a szememre álom. Egyedül csak azért imádkoztam: eső ne jöjjön, mely a vért elmoshatná!
Képzelhető, mily nagy volt ijedelmünk, midőn napkelte előtt mégis cseperegni kezdett. Szerencsére azonban az ólmos esőcseppek csak egy fél percig kopogtak. Aztán elállt a pásztázó eső, amilyent a hegyekben annyiszor láthatunk még derült időben is.
Hosszú, kínos és új álmatlan éjszaka után üdvözöltük a hajnalt. Melegére és fényére talán még sohasem vágyott annyira vadász, mint ahogy mi ketten vágytunk.
Derengeni kezdett. Almásán megpiszkálta a tüzet. Látva gondterhes arcomat, mosolyogva rakta elém a mohára reggelimet, készletünknek utolsó maradványait: egy doboz szardíniát és a vöröshagymát! Megfeleztük. Aztán ittunk rá egy fél kalap friss patakvizet! Dehát az ilyen kárpáti vadász gyomra sok mindent kibír. Ahogy teljesen kivilágosodott, megjelöltük a helyet, ahol a bika tegnap este a patakba lépett.
A sebzett vad kétségtelenül ivással kívánta enyhíteni nagy vérveszteségét. Bizonyára meg is fürdött a friss vízben, hogy erejét visszanyerje. A helyet azonban, ahol a patakmederből kilépett volna, sehol sem leltük meg.
Ki tudja már, hányadszor nyomoztuk le jó darabon a partot, midőn Almásán egyszerre csak rám füttyentett!...