Józsi barátom vadőr Magyarország egyik legnagyobb erdészetében. Még akkor ismerkedtünk meg, amikor az olasz igazgatóm nyugdíjba ment, és az új főnök, aki a helyébe lépett, mindenkit elbocsátott, aki az elődje embere volt.

Ekkor mondta annak az erdészetnek az igazgatója, akinél Józsi is dolgozott, hogy akkor most majd az asztal másik oldalán fogok ülni, nekik fogok dolgozni! Így is lett, és sok barátot, üzleti kapcsolatot szereztem.

Józsi egy kicsit olyan volt, mint a székelyek: ritkán szólt, de akkor a szavának súlya volt. Sokat vadásztunk együtt, és sok közös élményben volt részünk az elmúlt években. Sosem láttam idegesnek, kapkodósnak. Ezért ért meglepetésként, amikor legutóbbi találkozásunkkor magából kikelve hadarta, hogy elege van. Igen, elege van ebből az egész macska-egér játékból, de legfőképpen a létrából van elege! Látta, hogy értetlenül nézek rá, hát hadonászva mesélte a létrás históriát. Józsi vadászterülete a magyar—szerb határszakasz mellett található. Nem könnyű itt vadőrnek lenni, mert igencsak nagy a forgalom. Szarvasok, vaddisznók járnak át mindennap a határt jelölő szántáson, no meg a pakisztáni menekültek. Nagyon kell figyelni, hogy mikor mire lő vagy lövet az emberfia, a sötétben ugyanis könnyű összekeverni a fűben mászó embert akár a vaddisznóval.

A napokban sem az jött ki a lesre, amit a vadászok vártak, hanem egy négytagú család. Így aztán Józsi új terület után nézett. Csinált egy nehéz akácfa létrát, és egy tölgyhöz támasztva figyelte a közeli dagonyázó helyet. Gondolta, a mocsárba talán nem mennek bele az emberek. Jól gondolta, mert már első este látott vaddisznókat. Másnap kivitte a vendéget vadászni, de szégyenben maradt, mert valaki összedarabolta a létráját, és a darabokat bedobta a mocsárba. Vissza kellett jönniük. Józsi másnap megint fát vágott, fúrt-faragott, készített egy másik létrát, megint odatámasztotta a tölgyfához, bement a vadászházhoz a vendégért, a terepjáróval kivonultak a mocsárhoz, és megint felsült, mert a létrája eltűnt!

Ekkor már az állandóan nyugodt Józsinak kezdett ugrálni az egyik szemöldöke. Sőt, igencsak cifrán fejezte ki véleményét erről a cudar világról! A vendég nem szólt semmit, de többet nem akart ott vadászni, elment máshová. Józsi másnap kivonult terepet tanulmányozni. Meg is találta, hogy hol állhatott előző este az autó, mellyel elvitték a létrát! A barátom biztos volt benne, hogy orvvadászok voltak, ezért este kiment, és fülelt. Hajnalig ült a fa tövében, de nem történt semmi. Másnap is kiült, akkor is eredménytelenül. Csak a vaddisznókat hallotta a mocsárban dagonyázni és kergetőzni. Meg a reggeli rendőrjárőrökkel találkozott.

Érezte, hogy jó helyre talált, így másnap megint készített egy létrát, kivitte a fához, sőt most már oda is szegezte! Estefelé nyugodtan ment ki a biztosra vélt helyéhez, és nem hitt a szemének, amikor azt látta, hogy ez a létra is eltűnt! Józsi akkor hirtelen igencsak szapora szavúvá vált, a szövege nem tűrt nyomdafestéket! Rángatózó szemöldökkel beült a terepjáróba, és meg sem állt a határrendészet épületéig.

Elindult feljelentést tenni, de amikor odaért, igencsak kikerekedett a szeme, mert az ügyeletes járőrcsapat éppen akkor vitte be az udvarra a második létrát, melyről úgy vélték, az embercsempészek megfigyelője támasztotta a nagy tölgyhöz, igen kitartó módon, már harmadszor a héten. Mondták is, hogy ha elkapják, leverik róla a nadrágot.

Már éppen kérdezni akarták a vadőrt, hogy mi járatban van feléjük, amikor is káromkodva visszaült az autójába, és hazahajtott! Ekkor találkoztunk, és ezért volt ideges. Létrabaja volt...


Forrás: Hét Nap