A napokban Adán jártam, Attila barátom (aki egyébként József, de mindenki Attilának ismeri) cégében, és irigykedve néztem az irodája falán sorakozó trófeákat. Mindegyiknek megvan a maga története, melyet Attila csillogó szemmel mesél el — már amikor éppen nem rohan, és van rá ideje.
Már a fél világot bejárta vadászként meg üzletemberként. Sokan tanulhatnának tőle cégvezetést is, vadászatot is, hiszen mindkettőt magas színvonalon műveli. Tőle hallottam a kétszer lőtt vaddisznóról, és gondoltam, megéri közreadni a történetet, okulásképpen, azért, hogy lássák, nem kell feladni. Amelyik trófeát nekünk szánta a sors, az úgyis a miénk lesz.
Attila vadászik, de időnként vadásztat is. Egy ilyen vadásztatás alkalmával egyik vendége megsebesített egy jókora kant. Bosszantó dolog, de bárkivel megeshet. Ha ez hajnalban történik, annyival könnyebb a helyzet, hogy a keresés, a nyomolvasás nappal folyik. Ha viszont délutáni vadászaton lőjük meg az állatot, akkor bonyolultabb a dolog, mert sötétben keresni a sebesült disznót nem kis kockázattal jár. Barátomnak viszont van egy nagyszerű segítőtársa, egy szálkás szőrű vadásztacskó!
Akkor is hazament az ebért, és elindultak a friss vérnyomon. A kitűnő orrú kutya állhatatosan követte a sebesült vadat, a két vadász meg fegyverrel a kezében, feszült idegállapotban, méteres lépésekkel nyargalt utána. Terepet figyelni persze nem volt idejük, mert nem tudhatták, mikor és hol ugrik majd fel a kan. Több kilométert gyalogoltak éberen figyelve, minden gyanús jelre vállhoz rántva a fegyverüket. Aki már volt hasonló helyzetben, az tudja, ilyenkor nagyon fokozódik a vadászat élménye. Így történhetett meg, hogy a hosszúra nyúlt nyomkövetés közben nem ügyeltek rá, merre mentek. Csak a szomszédos vadászterületet jelző táblánál torpantak meg. Oda már nem követték a sebesült jószágot. A vérzés intenzitása is már alig volt észrevehető, ezért szinte biztosra lehetett venni, hogy a lövés nem volt végzetes. Ez megnyugtatta a két lelkiismeretes vadászt, viszont hogy merre kell visszamenni a terepjáróhoz és a leshez, ahol megsebesítették az állatot, azt egyikük sem tudta felidézni a hirtelen beállt alkonyatban. Ekkor támadt a nagy ötlet! Attila a hóna alá vette a tacskót, és beállította abba a csapásba, amelyet eddig követtek, az eszes kis jószág pedig szépen visszavezette őket oda, ahonnan elindultak. A vendég nem győzött álmélkodni. Kevés ilyen kutya van!
Elmúlt néhány hét, a vendég már régen hazautazott, Attila pedig ismét szakított magának időt a vadászatra, megint kiült arra a magaslesre, ahol korábban megsebezték a jószágot. Erősen bízott az ösztönében, mely szerint lesz még alkalma találkozni az elszalasztott vadkannal. Néhány órányi nézelődés, figyelés után három árny jelent meg a csalitos szélén. Nagy disznók voltak, és óvatosak. Hallani lehetett, ahogyan magukba szívják a szél által feléjük sodort szagokat. Füleltek, majd óvatosan előmerészkedtek a takarásból. Kettő koca volt, a harmadik — a legtermetesebb — pedig kan. Volt benne valami furcsa: a fejét lógatva lépkedett, és mintha bizonytalan lett volna a járása. Attila célba vette, és amikor lőni akart, az egyik koca hirtelen szagot fogott, horkantott egyet, és már ugrottak is vissza a csalitos védelmébe. A kan nem volt eléggé fürge, ezért fordulás közben érte a lövés. Néhány lépés után kidőlt, és már nem mozdult.
A barátom némi várakozás után lemászott, és csak akkor látta, hogy egy gyógyuló seb van az állat szügyén. Az a kan volt, amelyet a vendéggel egyszer már meglőttek, majd követtek. Így lett neki egy lövéssel, de kétszer lőtt vadkanja!
Forrás: Hét Nap
