Nap mint nap erről álmodozott. Járt-kelt az erdőben, növesztette agancsát, s hallgatta a madarak dalait. Egyszer azonban egy egész különleges ének ütötte meg a fülét. Egy őzsutáról szólt, akit elhagyott a párja, s most a lány azt siratja, s egyedül érzi magát.
Odament a madárhoz, s megkérdezte, kiről szól az éneke. Az elmondta neki, hogy hegyekkel odébb él egy csodaszép őzsuta, s arról szól a dal. Sokáig beszélgetett még a fiatal bak a madárral, s abban maradtak, üzen a lánynak néhány mondatot. Kellemes mondatok voltak, amiknek célja az volt, hogy megvigasztalják a magányos sutát.
A suta jobb kedvre is derült, mikor a madár elvitte neki az üzenetet, s választ is küldött. Így folyt ez napokon keresztül. A madár hol itt, hol ott jelent meg, s horda az üzeneteket a két őz között fáradhatatlanul. Teltek múltak a napok, s a bakban olyan érzések kezdtek előtörni, amiket még nem érzett soha. Elöntötték a lelkét, a testét, s olyan boldog lett tőle, hogy ezt meg is üzente a szép sutának. Az pedig válaszában elmondta, hogy ő is így van vele.
Szerelmesek lettek egymásba. A bak minden pillanatban a sutára gondolt. Minden pillanatban azt tervezte, találkozni fognak, elmegy érte a hegyeken túlra, akármeddig, akárhova. De nem tudott, mert jött a tél. Hosszú, hosszú ideig nem tudott elindulni. Csak a madárban bízhattak, ki lelkiismeretesen szállította az üzeneteket. A fiatal bak úgy gondolta, akármeddig vár, akármit kibír, ez a suta lesz számára a MINDEN. A lány is ezt üzente, s főhősünk boldogabb volt, mint valaha.
Egyszer aztán csak eljött a találkozás napja. Váratlanul, hogy a bak nem is számított rá. Egyszer csak ott állt előtte a szép suta, s gyönyörűbb volt, mint elképzelte. Ott állt előtte, de megszólalni nem tudott. Azért jött a suta, mert ahol addig élt, elfogyott az élelem, s máshol kellett táplálékot keresnie. De nem maradhatott sokáig, csak néhány órát lehettek együtt. De az a néhány óra, örökké gyönyörű emlék marad a bak számára.
Teltek-múltak a napok, a hetek, s a bak már nagyon várta, hogy újra láthassa a sutát. Egyszer aztán felkerekedett, s elindult a madár vezetésével. Hosszú volt az út, de szívében ott izzott a szerelem, és elhatározta, semmi nem tarthatja vissza. Eljut a sutához, s ha kell, akkor csak néhány órát, de együtt lesznek.
El is érte célját, s együtt lehetett azzal az őzikével, akivel elképzelte már az életét is. Elképzelte, ahogy az erdő közepén nevelik majd gidáikat, s boldogok lesznek örökké – együtt. Soha olyan jól nem érezte magát, mint akkor. Nem volt más, csak ő, meg a suta, aki gyönyörűbb volt mindennél és mindenkinél. A suta, aki iránt olyat érzett, mint előtte senki iránt. De haza kellett induljon, s egy hosszú búcsú után szívében az öröm és a bánat keverékével elindult a hosszú úton.
Mikor hazaért, nagyon hiányzott neki a szerelme, s alig bírta elviselni, hogy nem lehetnek együtt. De tudta, hogy bármit kibír a sutáért, s hitte, ez fordítva is így van. Végül aztán egy borús, felhős napon a madár olyan üzenetet hozott, ami mindent romba döntött. Vége volt mindennek, amit a bak elképzelt. A suta nem bírta tovább a távolságot, ami távol tartja őket egymástól, s vége lett mindennek. A bak nem találta a helyét többé az erdőben. Nem neki daloltak az áprilisi napfényben a madarak, nem neki ragyogott a hold. Számára mindez megszűnt.
Elveszítette azt, aki mindennél többet ért neki. Elveszítette azt, akiért bármit megtett volna, akit szeretett. Akiért ki állt volna a medve, a farkas ellen is. Akinek ismerte minden hibáját, de azt is imádta, mert az is maga az őzsuta volt. Az erdőben nem értették meg, mi a baja. Nem értették, miért nem akar senkivel beszélni. Naphosszat csak a patak mellett ácsorgott és nézte magát a víztükörben. Közben pedig emlékezett.
Emlékezett arra, mikor együtt voltak, mikor egymáshoz bújhattak. Tudta jól, ezt többé nem kapja meg. Tudta jól, hogy többé nem érzi olyan jól magát, mint akkor. Legszívesebben elmenekült volna minden és mindenki elől. Legszívesebben nem érzett volna többé semmit. Elviselhetetlennek érezte, hogy az, aki a legfontosabb számára, soha többé nem fog hozzábújni. Az pedig, hogy egy őzfarsangkor valaki máshoz bújjon, már egyszerűen őrjítő gondolat volt. Legszívesebben elfutott volna hozzá. De félt, hogy abból még rosszabb dolgok sülnének ki. Mindent feláldozott volna, csak hogy vele lehessen. A szép új agancsát is, pedig egy őzbaknak nincs is annál fontosabb, főleg tavasszal.
Érezte, hogy hiába volt minden. Hiába szerette úgy, mint eddig senkit, hiába áldozott volna fel mindent a szép őzsutáért, hiába álmodott róla majd minden éjjelen. A suta már nem érezte azt, amit ő. És az érzelmekkel nem lehet mit kezdeni. A tehetetlen kín átjárta teste minden porcikáját, de leginkább a mellkasát. Nem értette, mi fáj ott neki. Nem értette mitől épp ott. Ráadásul ilyenkor, mintha mellette szólalt volna meg a szép suta, hallotta a fák susogásából azokat a mondatokat, amiktől annyira boldog volt. De most fájtak neki. Fájtak neki azok a szavak, mondatok, amik azt jelentették, örökre egyek lesznek, és semmi nem állhat az útjukba. Mégis ez lett a vége… Hiába minden már.
Egy valamiben azonban biztos volt. Ez az őzsuta szerepelt korábbi álmaiban, Ő volt az, akivel elképzelte mindazt, amire vágyott, s csak az lebegett a szeme előtt, hogy Ő boldog legyen. Felnézett az égre, hol a kék mennyezett alatt hófehér bárányfelhők úsztak. Ő azonban szürkének látta azokat. Felnézett, és csak ennyit súgott a finom szellő fülébe:
- Őzikém… Légy boldog… Szeretlek…
Ebben a pillanatban távol, messze hegyeken túl a szép őzsuta megborzongott, behunyta két szemét és a bakra gondolt. De nem úgy, mint korábban. Most nem érezte azt a mindent elöntő melegséget, azt az örömöt a szívében. Már nem mondta, hogy hihetetlen neki, hogy egy ilyen bak vár rá valahol, és hogy akármit ki fognak bírni ketten. Már nem érezte azt, hogy örökké szeretni fogja – már nem érezte azt, hogy szereti úgy, mint akkor…
Forrás: Gribek Dániel / Szent Korona Rádió