Az első vízilovat 1909-ben Goz-Abu-Gumánál, Khartoumtól, Szudán fővárosától dél felé 309 kilométerre láttam meg a fehér Níluson. Különös hatással volt rám óriási disznót folyóvízben megpillantani! Jobban dél felé mind több vízilóval találkoztunk. Hol egyesével, hol többedmagukkal dugták ki a fejüket a vízből. Amint kilélegzettek, fölszálltak a párák a víz fölszínére emelt orrlyukaikból. A távozó hajó mögött kíváncsian kiemelkedtek a vízből és ordítva, röfögő, horkoló, rövid hangokat hallattak. Talán örültek, hogy megmenekedtek a veszélytől? Mert az európai puskások, dacára, hogy tilos gőzhajóról vízilóra puskázni, nem tartják be az előírást és rápuskáznak a Hippóra, mit sem törődve azzal, hogy döggé lövik.
Amint később, hosszú megfigyelés után tapasztaltam, erős szélben, hullámos vízen, rövidesen buknak felszínre, szélcsendben, vagy gyenge szél mellett több másodpercen át élvezik a levegőt. Ilyenkor némely beszédes példány tátott szájjal nagyokat röfög.
1909-ben kis, három evezős csónakon jártam víziló után, magam a csónak orrában ültem, kezemben 7 mm-es tele nikkelgolyóra töltött Mauserral és két ember evezett. Ezzel a kis járművel nekivágtunk Jebelein (Kahrtoumtól 383 km dél felé) vidékén minden víziló csapatnak. Megesett, hogy közeledtünkre egyik-másik Hippo magasan kiemelkedett a vízből, tátott szájjal el is röffentette magát, de aztán jónak látta odébbállni.
Mindjárt az első víziló, amelyet követni kezdtem, vagy 70—80 méterről rám tátotta a száját és hangos röfögésbe fogott, pedig elég hullámos volt a Nílus. Még kárt tesz bennem ez a nagyfejű! — gondoltam. De nem jött közelebb, hanem elmerült és távolabb bukott felszínre. Követtem és megközelítve vagy 40 méterre rátüzeltem. Nagyon kis időt hagyott a célzásra. Fölibe lőttem. Utána még egyszer. Most meg alája vágott a golyóbis. Az erősebben föltámadt szélben úgy ingott a ladik és olyan rövidesen vett lélegzetet a Hippo, hogy letettem a további üldözésről.

Másnap jókor reggel gyenge szélben indultam el. Alig eveztünk pár száz métert, egy magános vízilóra találtunk. Kövessük. Elhatároztam, hogy nem lövök addig, amíg biztos lövést nem tehetek. Párszor már célba vettem, de sose volt elég ideig felszínen, végül vagy 20 méter távolságban jóidéig kinn feledte a fejét. Oldalt mutatta felém a nagy pofáját. A szemére irányítottam a csövet és elhúztam a ravaszt.
Találni kellett. De éppen úgy elmerült, minden lőjelzés nélkül, mint ahogy az egészséges víziló rendesen teszi. Csak nem bír el a szemében egy tele nikkel Mausergolyót?
Tovább eveztünk, de a föltámadt szélben hiába követtem egy hat tagból álló csapatot, ismét csak kapáslövésről lehetett szó. Visszafordultam. Az első lövés után körülbelül másfél óra múlva már a felszínen úszott az első Hippóm. A shilluk halászok partra vontatták. Kabil (öreg), mondogatták. Nagy kan volt, olyan hatalmas agyarakkal, amilyen csak a disznók ősének lehet.
A shillukok most a keménybőrű óriást a karon tokban hordott késeikkel és borotvaéles dárdáikkal olyan szépen fölbontották, hogy hentes sem bánik el ügyesebben a pörkölt, vagy kopasztott disznóval. Méretei orrtól fartőig 347 cm, agyara 33 cm hosszú és tőnél körben 32 cm.
A bőrt lenyúzták, egyrészét mindjárt szeletekbe vágták, ezt a hajó¬saim kapták. A húst adagokba rakattam és a teljesen végzett munka után osztottam föl a shillukok és a falubeliek között. Este mindenki hippohúst evett Jebeleinben. Magam is hippo-beafsteaket rendeltem. Nagyon kemény volt, de nem lehetett megkülönböztetni más hústól, nem volt semmi különös szaga, ami természetes is, mert csak zöld takarmányon él.
A következő napon ismét kedvezett a reggeli idő, korán kieveztem két emberrel. Mint előtte való napon, a folyóval szemben indultunk.
Gőzhajóval találkoztunk — amint később kisült —- a Connaughthi herceg tért vele vissza vadászkirándulásáról. Ha egy félórával később jön, érdekes vadászképben lehetett volna része.

Sűrű nádassal benőtt két kis sziget környékén négy vízilóra találtam. Nem sokáig kellett őket követnem, a leghátsó jó célpontot nyújtott homlokával. Húsz-huszonöt méter távolból nagyot koppant a tele nikkellöveg és a homlokon talált Hippo haláltusához fogott. Forgott a vízben nagy sebesen, láttam a mimikájáról, hogy teljesen öntudatlanul küzd, de azért így sem szerettem volna közelébe jutni. Embereim elbámultak, majd integetésemre, ijedten és ügyetlenül megfordították a ladikot. Amint így visszapillantok, látom ám, hogy a három megmaradt társ közül az egyik derékig kiemelkedik a vízből és kitátja a rengeteg száját. Hát ez érdemes pillanat lett volna a lefényképezésre. Rámondhatta volna bárki, hogy íme, a támadó Hippo. Pedig mégsem lehetett ez a szándéka, mert hisz megtehette volna, közel voltunk hozzá, hanem valószínűleg a halállal küzdő társa lepte meg.
Gyorsan tovább eveztünk és pár pillanatig vártam, hogy mi lesz? A haláltusa csakhamar véget ért, a három ép Hippo pedig továbbúszott. Követtük őket. Nem telt bele másik öt perc, szem alatt lőttem a tátogató óriást. Ez is jelzés nélkül merült el, mint az előtte való napi. A meglőtt kan hossza 368 cm, a nőstényé 350, az agyarak azonban gyöngébbek, mint az elsőnél. Ismételten láttam, hogy a szétzavart vízilovak egy ideig különválva úszkálnak, de azután egyszerre ismét összeverődnek, megtörténik pedig ez akkor is, amidőn csak rövid időre buknak felszínre és a hullámos vízben alig láthatják meg egymást. Talán bizonyos helyeket jobban kedvelnek, hogy ne mondjam: visszatérnek a tanyájokra?
1910-ben eredményes észak-ugandai vadászkirándulásomról visszatérőben ismét a fehér Nílus mentén vadásztam.
Ugandából a rendes hajójárattal jöttem vissza. Achmed Aghával szemben, a Nílus balpartján várt reám két bérelt vitorlásom. Az első vitorláson magam laktam, a másikban a személyzet, a hátasöszvérem és szamaram. A saját vitorlásom elején rendeletemre drótszúnyoghálóból kis házikót készíttetett a khartoumi Capato cég. Ebben a házikóban volt az ágyam. Amint a nap lement és a szúnyogok megérkeztek, hogy beoltsák a malária vírusát, kendőmmel elhessegettem a szúnyogmentes ház légmentesen záró ajtaja elől a zümmögő hadat és beugrottam a kalickámba.
Soha ennél nagyobb kényelemben nem élveztem a tropikus éjszakát. A száraz levegőben ragyogott volna a csillagos ég, ha a hold nem hinti szét ezüst fényét. A Nílus vize visszaverte a holdfényt; halak paskolták a hullámait, közbe-közbe beleszólt egy magányos kanhippo basszusa. A szárazon sem maradtak adósok hanggal. Két oroszlán kiabálta bele az éjszakába éjjeleken át, hogy vége a vacsorának és két éjszakán és kora hajnallal a túlsó partról három társ felelt.
Egy ordító víziló különösen kivált a többi közül, mintha birokra kelt volna a társaival, majd meg magára maradt és tombolt egymagában. Ez után a legény után jártam három napig csónakon, amíg végre sikerült egy kis Mauser-golyót elhelyezni az agyában. Az első alkalommal, hogy megláttam ezen öreg kant, sekély vízben találtam rá. A csónakom felé ugrott, mintha támadna. Csak ijesztett, mert amint a hullámos vízen ringó csónakból ellőttem a feje fölött, elmenekedett, s ettől kezdve lélegzetvétel végett oly kevéssé dugta ki a fejét a vízből, hogy három nap követtem csónakon, amíg végre fejen lőhettem. Méretei: teljes hossza orrtól farkvégig 460 cm (több 15 lábnál), agyara tőnél körül 23 cm (= 9,2 hüvelyk), farkhossza (beleszámítva a teljes hosszba) 65 cm (= 25,9 hüvelyk).
1910-ben Capato uram nem szerezte meg az előző évi kis ladikot, nagy csónakot köttetett a vitorláshoz; hat ember könnyen elfért volna bele és mégis az öreg kormányosom, ha közel jártunk vízilovakhoz, hosszú nádszállal méregette a feneket s ha sekélyét mutatott a mérce, nem vezette volna tovább a csónakot. Ügy látszik, a folyó fenekén sétáló Hippo egy hátvetéssel még ezt a csónakot is fölforgatta volna. Az öreg kormányosom így vélekedett, pedig a szudáni fekete kemény legény a talpán és az óvatosságot csak tapasztalat árán tanulja megismerni.