Régi gyerekkarácsonyaimat főleg azért kell külön-külön fejezettel megtisztelnem, mert szorosan függnek össze fokozatos felfegyverkezésemmel, egyben vadász mivoltom gyarapodásával.
Hiszen a csillogó fenyőfát csakis új puska tehette igazi karácsonyfává!
Hajnali öt óra. Lassan kikecmereg az ágyból. Csendben, mert a család még alszik. Gyors mosdás, és a kávéfőzőből áradó kellemes illatok végleg elfelejtetik az álmosan hívogató ágy utáni kellemes kísértést.
December első hetében volt az ideje. A világhírű magyar sörétes vadászatokhoz viszonyítva nem volt ugyan „nagy", nekem mégis legnagyobb eseménye volt az esztendőnek. Nagyobb a karácsonynál, nagyobb a nyári vakáció beálltánál -mindennél nagyobb!
Általában egyedül üldögélt a vadászház társalgójában. Szájában – mint mindig – most is ott lógott az elhagyhatatlan füstölgő pipa, amelynek édeskésen fanyar illata kellemesen beterítette az egész házat.
Tizenhárom medvetámadást jelentettek a megyei környezetvédelmi hivatalban — közölte a intézmény új igazgatója, a bodzafordulói származású Cătălin Morar erdészmérnök.
Az új húszaspuska beköszöntésével vadászpályám is új mederbe fordult. Nem szorultam immár felnőttektől kegyesen átengedett, egy-két alkalmi lövésre, nem kellett többé valamelyik puskás nyomában koplalnom, egy-egy kóstoló harapásban reménykednem. Elmúltak az inasévek, megnyílt előttem az élet kapuja. S noha még csak tizenharmadik évembe lépő kamasz voltam, felszabadult vadásznak, önálló puskaforgatónak ismertek el.
Területünkön az utóbbi időben örvendetes növekedésnek indult a dámvad populáció. Ezzel összefüggésben természetesen a vadásztársaság is új feladatot kapott: meg kell tervezni, meg kell szervezni az állomány hasznositását.
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás