Sárgul a mező, kopik az erdő, megfakul a nádas. Vénaszszonyok simogató árnyai rebbennek az őszi melegben, és bágyadtan táncol az erdei út szürke, felvert pora az ágak közt beszűrődő langyos napfényben.
Elindult a „menetszázad", közte szorongtam jómagam is. Felvirágoztak bennünket a búcsúztatók, kegyetlenül. Még a vonat oldalán, még a mozdonyon is lobogtak a keszkenők, tarkállottak a virágcsokrok. A pályaudvar csarnoka csak úgy harsogott a nótánktól, rekedtre bömböltük magunkat, hogy „rátok lányok, még az ég is beborul! . . ."
És megjöttek ők is: a szarvasok. Nyár van, hiába írunk szeptembert: jóval hamarább érik a szőlő is; szeptember derekán Pisti komám kis-somlyói szőlőjében kénytelenek voltunk leszedni a vegyes szőlőt, és máris közel húsz mustfokkal - bolond idők járnak.
Az első világháborúról lesz szó. Akkoriban ugyanis, még nem számoztuk őket, egyszerűen csak világháborúnak mondtuk. Jóval később, csak mintegy huszonöt év múltán kényszerültünk - nehogy félreértés essék - a folyószámmal való megjelölésre.
És - Prémnek lett igaza! Mert mintegy másfél hónap elteltével, mihelyt lehullott az első hó, Prém rábukkant az általam oly szerencsétlenül döggélőtt szarvas maradványára. A vén, visszarakott, tunyoki tízesre . . .
A bika pedig jóval kijjebb állt a réten egyetlen tehénnel, a többiektől vagy ötven lépést lemaradva. A távolabbi „feleselők" ismét megszólaltak, s bár kint a mezőn, még mindig láthatatlanul - nyilván a következő hajlat takarásában. Erre a „mi bikánk" felkapta fejét, de amarra, a szomszédok irányába figyelt, felém hátát fordította . . .
– Színes programkínálat a Sólyomfalvi Vigasságon, – Kihelyezett őztrófea-bírálat Veszprém megyében, – Vadgazdálkodási konferencia az Országos Vadásznapon – A Simontornyai Vár múltja és jelene, – Erdő Ernő bácsi meséi – A barcogás, – Vadvilág – Lecsengő gímszarvasbőgés, induló dámbarcogás