Klasszikus francia vizsla, amelyet már 1590-ben megemlítettek írásban. A francia forradalom alatt a fajta gyakorlatilag elveszett, és csak a múlt században építették fel újra.
A bourbon kopónak kitűnő a szaglása, és nagyszerű vizslának számít minden terepen. Rövid csonka farka néha veleszületett, egyébként kupírozzák.
Standard: FC

A fajta története
A fajta Dél-Franciaországban, a Pyreneusok vidékén, a ma Allier-nek nevezett korábban Bourbonnais nevű tartományban alakult ki. (A bourbon királyok is e területről származtak.) Itt a klíma, a terep, illetve a vadászok „közös igyekezete” alkotta meg ezt a egyszerű és rusztikus vizslafajtát. A bourbonnais-i vizsla alighanem a kontinentális braque leszármazottja, mint minden francia braque .
(A braque szó az angol „ pointer” szó francia megfelelője, a vadat álló, arra mintegy rámutató kutyát jelenti.)
A fajtát elsőként a reneszánsz idején írták le: egy Aldrovandi (1522-1605) nevű bolognai tudós említi, mint egy Bourbonnais-ból származó kutyát, melynek rövid farka van és foltos. (A leírás a Bibliotheque Nationale de Paris-ban található.) Kezdetben ezt a fajtát „rövid farkú vizslának” is nevezték, mivel vagy farok nélkül, vagy rövid, 15 cm-nél kisebb farokkal született. Ez egyben a fajta jellegzetessége s az ősi vérvonalból való származás bizonyítéka.
Jean Claude Hermans, a barbet megmentője közölte a bourbonnai-i vizsla képét első alkalommal s Canis Burbonensis-nek nevezte el.
Elsősorban szalonka- és fogolyvadászatra használták.

Története-a fajta újrateremtése
A fajta kipusztulásától tartva 1925-ben megalapították az első klubot. A klub vezetői Doctor Rigondet és Léger majd Lachomette voltak. A második világháborút követően fokozatosan csökkent a születések száma, míg végül a klub megszűnt működni. 1963 és 1973 között egyetlen egy Bourbonnais-i vizslát sem tartottak nyilván a francia tenyészkönyvben. A két utolsó példányt Jean Castaing látta 1967-ben. 1970-ben Michel Comte és bátyja Gabriel elhatározta, hogy felkutatja a fajta utolsó hírmondóit.Barátjuk, egy Dr. Monavon nevű állatorvos emlékezett, hogy praxisában megfordultak ilyen jellegű kutyák. A Chasseur Francais ből keresték ki a régi tenyésztők neveit. Közösen találták meg Junot-t Lyonban, aki sajnos már ivartalanított s idős volt. A nem fajtatiszta példányokat (ezekt akkor „braque de pays”-nek nevezték…) is bevonták a tenyésztésbe, a karakteresebb példányok felhasználásával mintegy sikerült kiszűrniük az eredeti génállományt. Végül 1973-ban, 1974-ben illetve 1975-ben regisztrálták az első sikeres almokat.
1981-ben újjáalapították a Bourbonnais-i Vizsla Klubot, melynek 2001-ig, Michel Comte volt az elnöke.
Ma a fajta számos példánya vadászkutyaként az USA-ban él. (Az ottani tenyésztést Christiane Bernard kezdte el egy ajándék szuka, Valky segítségével.)

A fajta leírása
A bourbonnais-i vizsla pointerhez hasonló, de annál robosztusabb kutya. Feje hosszú és kerekded, a pofa a homlok felé kissé divergál, de lehet párhuzamos is. Mellkasa széles. A szukák hosszúbbak, elegánsabbak.
Bundája (melyen sok vita folyt, a klub egyik elnöke ezért mondott le, mert nem tudtak e kérdésben dűlőre jutni) speciális-fehér színes pöttyökkel. A pöttyök színe lehet venyige-, kifakult orgona-, barackvirág vagy egy Thigh of nymph nevű rózsa színéhez hasonló. (Viselkedésük nem éppen nimfákra emlékeztet. A leírásokban szereplő őzbarna szín a venyigéhez hasonló. Nem biztos, hogy mindenki tudja, a venyige a szőlő száraz hajtását jelenti.) Az apró pöttyök mellett egy-egy nagyobb folt is megengedett. (De hiba, ha ez a folt mindkét szemet magába foglalja, vagy a törzsön helyezkedik el…) A háton a bunda olyan mintha liszttel vagy porcukorral szórták volna be. A követelmények között az is szerepel, hogy a pöttyök legyenek a pisztrángéhoz hasonlók. Marmagasság: kan 58 cm, szuka 54 cm. Testtömeg: 18-26 kg. Táplálékigény: 1300 g/nap. Alomszám: 5-8 kölyök. Várható élettartam: 10-14 év.

A bourbonnais-i vizsla szófogadó, igen aktív, kooperatív. Inkább erős kézbe való, hajlamos kipróbálni „meddig mehet el”; szeret befeküdni az ágyba, felugrani az asztalra, beleenni gazdája ételébe. Ha ezt tiltjuk neki, újra és újra megpróbálkozik. Gazdáját „szerelmével üldözi”, rendkívül felfokozott, kirobbanó érzelem megnyilvánulásokra hajlamos. Érzékeny, a legenyhébb fizikai fenyítésre is képes órákra pl. az ágy alá bújni. Nem szabad véletlenül sem felemelni, mert olyan szilaj módon fickándozik gazdája kezében, hogy leeshet s ennek sérülés lehet a következménye. Rendkívül intelligens, kilincset, riglit egyaránt könnyedén kinyit, gazdája viselkedéséből (pl. abból, hogy táskát veszt magához, öltönyt vesz fel) pontosan következtet arra, hogy séta következik-e, vagy gazdája nélküle készül-e elmenni. Ez utóbbi esetben rendkívül szomorú arccal tudatja nemtetszését. A többi kutyával szemben barátságos, harapásra is inkább fogsora megmutatásával reagál, majd lenyomja mancsával a másik kutyát a földre. A kölyökkutyák harapdálását, szemtelenkedését nem szereti ugyan, de a végsőkig tűri, mancsa határozott elutasító mozdulatával vet véget a nem kívánt játszadozásnak.

Galoppja erőteljes, ügetése váltakozik, alkalmazkodik a talajhoz, kitartó. Fejét a váll folytatásában előre, kissé felfelé tartva biztosan észleli a vadak közeledését. Mocsaras, egyenetlen talajon is kiválóan elboldogul.
Elsősorban vadászoknak ajánlható, de családi kedvencnek is nagyszerű.
Tenyésztése szigorú rendszabályok szerint, a genetikai térkép figyelembevételével történik, mivel a beltenyésztés arányát a lehető legalacsonyabban kell tartani tekintettel a génállomány relative kicsi voltára. Ily módon fedeztetés csakis Michel Comte-tal való konzultációs követően lehetséges. Minden vemhes szuka számára külön honlapot létesítenek.

Nehéz megmondani, mi lesz ennek a rendkívül szép, kedves és kiváló vadászkutyának a sorsa. Elképzelhető e kis példányszámot tekintve, hogy időről időre vérfrissítésre lesz szükség; de minden bizonnyal erre csak a fajta szakértőinek bevonásával lesz lehetőség."

Zágoni Tamás