Az elmúlt egy hónapban több alkalommal is szükség volt Vitéz kutyám segítségére. Ezekből szedtem össze egy csokorra valót. Van benne eredményes is, eredménytelen is, na meg van benne tanulságos is.

Az óév utolsó napján este hívott az egyik barátom, hogy vendége nagy disznóra lőtt. 243-as kaliberrel tett lövést úgy 80 méterre egy vetésen. Jó becsapódást hallottak, de a röfi látszólag nyom nélkül távozott. Még 2 deci féldecit sem ittam meg a Szilveszterek egészségére, úgyhogy vállaltam a reggel 6 órai találkozót. Vitéz hamar felvett egy nyomot, a vendég pedig megerősített, hogy jó irányba indultunk, arra szaladt a disznó is. Mentünk 600 métert vér nélkül vetésen, szántáson, kökényesen, elcserjésedett réten át rengeteg disznónyomot és váltót látva. Bár kutyám magabiztosnak tűnt, visszatértünk a rálövés helyére és újrakezdtünk mindent: se vágott szőr, se vér a száraz és csonttá fagyott talajon, de sebaj, nézzük Vitéz mit csinál, végül is azért van itt! Ugyanarra indult el, ugyanazt a nyomot tartotta, tovább is mentünk attól a helytől, ahol először feladtam, vagy 200 m-t, de semmi; kölcsönösen elbizonytalanítottuk egymást kísérőimmel, hogy “márpedig vérnek lennie kellene ha jó helyen lennénk”, meg “a terület határa is ott van már az erdőnél”, és mivel egy árokból való kiváltásnál Vitéz sokáig kereste a kivezető nyomot, ismét visszamentünk a rálövéshez. Gyakorlatilag minden négyzetcentit átnéztünk hárman, nem találtunk találatra utaló jelet, és mivel vérebem harmadszor is ugyanarra indult, feladtuk a küzdelmet. Három héttel később hívtak, hogy attól a helytől, ahol feladtuk, légvonalban úgy 1 kilóéterre, a korábban emlegetett erdőnél megtalálták a kant. Hiba volt feladni!!!
Aztán jött egy gím tarvad sebzés az ÉSZAKERDŐ Zrt. Tállyai Erdészetének területén – tehát hazai pályán. Három lövésből lőtt a vendég egy borjút és egy ünőt, de a tehén gyenge, a hóban sem követhető vérzéssel eltűnt. A kaliber 300-as Weatherby Mag., a távolság 120 méter. Kicsit izgultam, hogy hogyan értetem meg Vitézzel, hogy ne a már terítéken lévő két vad zsigereihez menjen, hanem keresse meg a sebzettet, de ez nem okozott problémát, mivel egy-két perc szórakozás után tudta, hogy nem ezért vagyunk itt. A nyomot azonnal fölvette, 25 méterig volt kontrollálható vér, majd 100 méterig semmi, csak a rengeteg szarvasnyom. Aztán két csepp vér és óriási megkönnyebbülés (az ilyen pici dolgoknak is hogy tud egy-két elvetemült örülni). A következő 200 méteren többször volt bizonyíték arra, hogy jó nyomon vagyunk, és úgy 350 méternél megtaláltuk az első sebágyat. Még óvatosabban lopakodtunk tovább, mikor megpillantottam a fekvő tehenet. Vitéz még nem vette észre, ezért leültettem, és megpróbáltam céltávcsövön keresztül megvizsgálni a helyzetet. Mivel azt sem tudtam eldönteni, melyik részét látom, elengedtem kutyámat, aki a világ legtermészetesebb módján sétált oda a dermedt vadhoz. Ő már régen tudta, hogy szarvasunknak már odaát zúg az erdő…

Aztán jött a fekete leves: sebzett borjút követtünk 3 kilóméteren át, (talán a szintkülönbség is volt ennyi) a létező legmeredekebb, legkövesebb, legcsúszósabb útvonalon, ami Baskó és Mogyoróska között van, de mikor már a szomszéd szomszédjába kellett volna engedélyt kérni a folytatáshoz, feladtam. Valószínűleg húslövött lehetett, mert visszaállt a rudliba…
Ezután láblövött süldőt követtünk (ezt egyszer félbe is hagytam, mert vendéget kísértem magam is), de másnap nagy reményekkel folytattam, ám 3,5 kilométernél egyszerűen elvesztettük; s bár az utolsó 1,5 kilométeren csak három helyen láttam vért, de mégis értetlenül néztem Vitézre – Ő meg rám-, hogy most akkor mit csináljunk? Elveszett. Vagy megették a farkasok szőröstől-bőröstől.

A következő feladat egy pofán lőtt bárány előkerítése lett volna. 7800 méter vezetékmunka, mely a környék összes hegycsúcsát útba ejtette, eredmény nélkül. Vagyis eredmény az volt: plusz egy lyukat kellett fúrnom az övemre, mert már esik le rólam a nadrág (Nolbi jöhetne hozzám tanulni: ez volt a morbid update).
Itt azt gondoltam, rosszabb már nem lehet, de tévedtem. Egyik este barátom konyhájára kellett volna szarvast lőni, de úgy szólt az alku, hogy ha nagyon nem jön szarvas, disznó is jó lesz. Persze muflonokkal volt tele az utamba eső rét: öt igen jó kost láttam, majd két jerke és egy bárány érkezett. Még be sem sötétedett, mikor megjelent egy 60-70 kg körüli disznó, de megfutamították a muflonok. Jó kis konyhamalac, vagyis konyhasüldő – gondoltam, de nem volt érkezésem rálőni. A szarvasok persze nem jelentkeztek, de visszamerészkedett a röfi. 100 méterre lehetett, mikor úgy gondoltam, ha megáll, lövök, aztán mehetünk haza együtt. Odáig, hogy megáll és lövök, minden terv szerint alakult, de a becsapódás fura volt, és disznóm látszólag egészségesen vágtatott vissza a saját nyomán az erdőbe, ahol egyetlen reccsenés jelezte, hogy beért. Itt már tudtam, hogy jobb lett volna otthon maradni… Vártam bő másfél órát a rálövés helyének vizsgálatával. Sajnos gyanúm beigazolódott, az első 30 méteren három csepp vért találtam, majd kezdett felcsillanni a remény, mert intenzívebbé vált a vérzés. Persze nem a jó habos tüdővér, hanem inkább máj. 30-tól 100 méterig aránylag erős vérnyomon haladtam, de lámpám kezdett lemerülni, zúgott a patak, zúgott az erdő, szóval tiszta “izgi” volt. Disznóm átkelt a patakon, a vér elfogyott, mintha elvágták volna, rengeteg kidőlt fa tarkította az erdőt, ahol olyan sötét volt, mint a tehén gyomrában, úgyhogy visszavonultam. Ekkor jutott eszembe, hogy ez a tipikus “amikor a hóhért akasztják” szituáció, és hogy fogom magam szégyellni, ha másnap nem találom meg a sebzett vadat. Reggel már virradatkor a helyszínen voltunk segítőmmel, és nappali fényben rögtön kiderült, hogy jó volt az előző esti diagnózisom: találtam egy kiskörömnyi májdarabot, és szinte biztos voltam abban, hogy a disznó már dermedten fekszik. Végül is sokat vártam a lövéstől számítva, nem ugrasztottam fel, a 7×57-es kaliber pedig ezen a távolságon végzi a dolgát. Vitéz körözés nélkül indult el a nyomon, a patakon gond nélkül kelt át, és észre sem vette, hogy már nincs vér, megállás nélkül ment tovább, Még egy helyen találtunk vért a következő 200 m-en és meg is találtuk a dermedt kant. A 18,3 cm átlaghosszúságú agyarakkal bíró, 4-5 éves kani zsigerelt súlya 67 kg volt. Hogy miért ijedt meg a muflonoktól, és miért gondoltam két évesnek a lövés előtt, azt nem tudom. De megtaláltuk!

Forrás: Utánkeresők