Klasszikus vérebmunkának nem nevezhető ennek a harcos kedvű kerti kannak a terítékre hozatala, de kiválóan példázza a véreb önfeláldozását.
Terelésen sebzett gím tarvadat kerestünk, valahol hátul lett meglőve. 200 méter vezetékmunka után erősebben kezdett vérezni, már minden figyelem a “célegyenesben lévőnek” gondolt szarvasra és az esetleges friss sebágyra irányult. Ekkor jött a meglepetés.

Nem számítottunk annak a régebbi hátsó láblövését szenvedő kannak a támadására, amely félig a hátunk mögül, nagy sebességgel érkezett. A nagy vadbőségű kertben a kutya sem jelezte, hiszen akkor minden fánál megállhattunk volna… 40-50 méternyi menekülés közben levakarva a hátamról a puskát, megálltam, de szerencsére csak ijesztés volt a disznó megmozdulása. A kan álló sörtével a másik irányba eltűnt. Vérebem első meglepetésében szintén menekülőre fogta, de hamar előkerült. Sorainkat rendezve újra munkához láttunk. 200 métert sem haladtunk a csapán, a morcos öregúr ismét előkerült és megismétlődött az előbbi jelenet. Újrarendeződve ismét felvettük a csapát. Ám most már résen voltunk. Puskám a kezemben, ebem változatlanul a csapán és alig 100 méter után, már láthatóan komoly szándékkal újra ott volt a kan. Ekkor jött az említett önfeláldozó viselkedés: vérebem elugortában lábamra keveredett vezetékéről egy rántással “csatolta” magát és gondolkodás nélkül ugrott neki a már közvetlen közelünkben lévő remetének. Szerencsére nem volt útban, de sajnos csak orrba sikerült lőnöm a kant. Mire ismételtem – nyomában a felbőszült Brúnómmal -, támolyogva, vért fújva elrohant. Újabb lövést tenni nem állt módomban. Így azonban már minden képpen terítékre kellett hoznom a kant. Hosszas hajsza és állítás után ez szürkületre sikerült is. A szarvas csapáját megjelölve hagytuk el a helyszínt. Holnap visszatérünk rá, megpróbáljuk terítékre hozni az eredetileg keresett sebzett vadat is.

Forrás: Utánkeresők