7:45-kor hívott tacskókopós vadőr barátom, hogy sebzett bikához hívták, de Neki most nincs erre alkalmas kutyája, engem ajánlana, ha ráérek.
De van néhány probléma: 1.: a bika nem jól állt: félkeresztben, háttal. 2.: Úgy frissében meg is kutyázták. 3.: 308-as kaliberrel lőtték. 4.: Mindez a területhatár közelében történt. A sebzett vadnak így is fáj, úgyhogy természetesen igent mondtam, s biztattam, adja meg a számom a sebzőnek.
A helyszínen hátizsákom megtankoltam vízzel, kísérőimre is bíztam néhány vizespalackot, és comblövésre számítva lélekben felkészítettem Őket a több kilométeres túrára. Közben megkértük a terület hivatásos vadászát, értesítse a szomszéd oldalon a kollégákat, hogy számítsanak esetleges látogatásunkra.
Hajnali sebzésről volt szó, így a szükséges 4 óra eltelte után indulunk egy lucernatábláról át egy tárcsázott földön be az erdőbe. Kétszáz méter alatt körülbelül 3-4 helyen találunk vért, egy helyen pedig egy kalapra való kutyagumit. Talán komondorral keresték ezt a bikát? Mindegy, Vitéz rászívta magát a nyomra, és nyíl egyenesen megyünk észak felé, gerincirányba(!). Nagyjából 700 métert teszünk meg vér nélkül – 870 métert mutatott a gps –, mikor kísérőimet bevárva közlöm, hogy még 200 métert megyünk, és ha nem találunk vért, kezdjük előröl. Szent Hubertus jó kedvében lehetett, mert 100-120 méterre egy csepp, majd 80-100 méterre még egy csepp vért találunk. Aztán 500 méteren át semmi. De egy sűrű akácsarjashoz közeledünk. Ez jó jel – talán. Pihenő. Itatás. Terepszemle. A sebző közben hálát adott az égieknek, hogy nem cipelte magával a fegyverét, mert már magát is alig bírja a 30 fokos melegben: nincs hozzászokva a hegymenethez.A térképet böngészve megállapítom, hogy fokozatosan nyugat felé fordultunk, de a határ már csak 480 méter. Gyerünk tovább! A szederrel átfont akácosban egy méterre sem látni, de hallom, hogy egy konda megmozdul előttünk. Vitéz bújna be hozzájuk. Vér nincs, így nekem meg kedvem nincs a több hektáros kínzókamrán önként átvágni. Inkább vissza az utolsó vérhez! Újraindulás után centire ugyanarra vezet a kutyám, csak a végén két méterrel később fordul be az akácos rémálomba. Nagyon durva volt! Már-már majdnem feladom a küzdelmet, mikor óriási robajjal, kopogó aganccsal felugrik tőlünk körülbelül 10 méterre egy bika! Mintha egy egész rudli rohant volna el. Na gyerünk, keressük meg a vackát! Ha van vér: mehetsz Kiskutyám utána! A következő 10-15 percben körülbelül a hatodik-hetedik fekvést vizsgáljuk meg, mikor komoly légyzúgásra leszek figyelmes: vér nincs, de igen sok döglégy jár körülöttünk. És ekkor látom meg, micsoda széles nyomot taposott az elugró vad! Vér nincs, így ismét vérebemen a sor: megitatom, s elengedem. Ha nem iszik, csak menne, az biztos jele annak, hogy a sebzett ugrott meg tőlünk. Meg egyébként sem szokása az egészséges szarvasnak, hogy bevárja a turistát…

Vitéz, mint a repülő, úgy tűnik el, pontosan észak, azaz a határ felé. Újabb 15 percbe telik kijutnom a tüskevárból hátrahagyott kísérőimhez. Vitéz már a határ túloldalán, de szerencsére párhuzamosan azzal nyugat felé fordul. Már üzentünk is, hogy ott a kutya. De hogy üzeneteink célba értek-e, nem tudjuk, várni pedig nincs időnk, menni kell: Vitéz légvonalban 1500 méternyire megáll! Valószínűleg megállította a sebzett gímet. Futás! De egyelőre távolodunk, mert egyszerűbbnek, gyorsabbnak látszik megkerülni azt a tüskés poklot. Telefonon eligazít minket a vadőr: menjetek le a völgybe, aztán toronyiránt a tölgyesen át tudtok haladni. Tényleg. Közben újabb konda disznó kel fel méltatlankodva előttünk, amiért nappali pihenésüket megzavarjuk. Aztán elveszik a gps-jel, de semmi baj, majd fent a gerincen visszajön – reménykedem. A sebzővel közlöm a rossz hírt: eddig csak sétáltunk, innentől viszont nincs megállás! Ahogy tüdőnk, s lábunk bírja, fel a gerincre! Hamar felérünk, visszajön a jel: Vitéz még mindig ugyanott áll, úgy 700 méterre, de nem hallunk ugatást. Remélem, nem esett baja! Tovább! A sebző mázsa fölötti súlyt cipel a lábain, de becsületére legyen mondva: jön, nem panaszkodik. A határon kényszerpihenő: már halljuk Vitéz ugatását, tehát nincs baj. 280 méter a távolság kettőnk között. Legalább 20 perce állítja a sebzettet. Telefonálgatás következik: minden létező kapcsolatot, a környék összes vadásztársaságának vadászmesterét, elnökét, hivatásos vadászait, még a vadászati hatóság szakembereit is hívjuk – hátha tud valaki segíteni, mert pont az illetékeseket nem érjük el. Újabb 20-30 perc telhet el, mire megkaptuk az engedélyt. Óriási csapat dolgozik és szurkol nekünk; ezt onnan tudom, hogy egymást érik a visszaigazoló telefonok: menjetek! Hajrá! Közben felderítem a környéket, s megállapítom, hogy forog a szél – hogy a macska rúgja meg!

Kísérőimet ismét hátrahagyom, és megindul a lopakodás. 110 méterre vagyok, mikor azt írja a gps kijelzője, hogy ”Interferencia blablabla. Igen-nem” Mondom: Nem. Erre a képernyőről eltnik Vitéz! És itt nincs visszavonás gomb, mint a Windowsban! De semmi gond, még mindig ugat. Már 20 méterre sem vagyok tőlük, mikor végre megpillantottam a bika farát. Lőni szinte lehetetlen, olyan sűrű gallytömeg mögött áll. Szétnézek, másik megoldást keresve, de semmi, vagy innen, vagy sehonnan. De meg is oldódik az ügy: nincs idő gondolkodni, nézelődni, észrevett a bika, keresztbe fordulva néz rám. Csak a gerincvonalát látom a háta közepén, azt célzom meg: a lövés pillanatában azt látom a céltávcsőben, hogy visszarúg egy ujjnyi vastag, rojtosra lőtt ágvég, s a bika elrohan… El sem hiszem… Három és fél óra munka után elpuskázom a lehetőséget. Vitéz nyakörvének jeleit pedig nem fogja gps vevő. És mindezt idegen területen. Értesítem kísérőimet, beszámolok a rossz lövésről, de nem adhatom fel, kutyám, a sebzett vad és a sebző számít a segítségemre. Már újra hallom az ugatást! De nagyon távol. Ismét csöng a telefonom:
– Vitéz itt ugat alattunk, ahol hagytál minket! Durván 4-500 méterre lehet, a tanya felé.
– Köszi, már én is hallom. Majd hívlak, Ti ne hívjatok!

Úgy megyek keresztül a kökényes akácos istenverésén, mintha selyemből volna. Már nem fáj semmi. Kiérek egy rétre: Vitéz mintha a szemközti oldalban ugatna, de igen ritkán. Továbbmegyek. Egy frissen telepített villanypásztor állja utam; óvatosan hozzáérek: nincs benne áram. Mikor bújnék át alatta, s puskám csöve hozzáér, hanyatt lök az áramütés! Fegyverem úgy dobom el közben, mintha tüzes vas lenne. Mindketten nagyot nyekkenünk. Mi jön még?! Ha lenne pacemakerem, most biztosan összezavarodott volna. De gyerünk, tovább! Végre egy aránylag tiszta helyen találom Őket: mikor viszontlátjuk egymást, a bika egy dagonyából kel ki, velem szemben. A szügyébe lövök. Tátott szájjal kinyújtózva hatalmasat ugrik, és elrohan… Ez tökéletes lövés volt – gondolom, de csak pár pillanatig, mert a bika nem esik össze!!! Eltűnnek, elhalkul a zaj. Majd újra ugatás. 100-120 méterre. Odaosonok. Kétméteres aranyvesszővel színesített kökényes-akácsarjas. A látótávolság nulla. Esélytelennek érzem magam. Vérebem szinte a lábamnál ugat, de nem látom a bikát. Ekkor felugrik 5 méterre a hatalmas, izmos test: az oldalába lövök. Összeesik. Megvan. Végre. De újra feláll, és elrohan! Ez maximum gerinctüske lövés volt. Ilyen nincs! Láttam, hogy vérzik az oldala, orrán-száján dől a vér! Hiszen már csak a koponyájában nincs golyó! 30 méterre lehetnek. Még két patront teszek a tárba, és elhatározom, hogy csak biztosra lövök.

Két méterre kúszom a sebzetthez, és odadugom a puskacsövet az oldalához: durr! A bika olyan magasra ugrik helyből, hogy megrettenek. Hihetetlen látvány, ahogyan egy 2,5 mázsás test helyből átugrik egy 2 méteres bokrot. Nem hiszem el! Ezt nem hiszem el!!! Még mindig megy! Kutyám újra elé kerül. Már fekve ugat. Vagyis csak néha vakkant. Kikészült Ő is, ereje fogytán. 5 méterre megyek hozzájuk. A sebzett bikát már nagyon sajnálom, de egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Velem szemben fekszik. Se jobbra, se balra el nem léphetek, mert akkor nem látom. Ha lenn a feje, nem tudok hová lőni. Ha felemeli, szabaddá válik a szintén vérző nyaka, de Vitéztől nem tudok oda lőni. Telnek az óráknak tűnő másodpercek. Úgy döntök, Vitézt elparancsolom onnan. Ha a hangra a bika felkel: jó, mert lőhetek. Ha nem: az is jó, mert kutyám eljön onnan, és szabad az út a golyó előtt. Igen ám, de kutyám nem hajlandó eljönni! Ötödjére szinte már kiabálok, mire lábamhoz jön. A bika a szemembe néz és várja a megváltást. Büszkén húzza ki magát, széles szügyét mutatva. Nyaktövön lövöm. Szinte elgázol, úgy pattan fel, hármat ugrik, majd kidönt egy karvastagságú akácfát, és hörögve összeesik. Végre átért a túloldalra… Derék harcos volt!
Zúgjon Neki mindörökké az erdő odaát!

Mihók István

Forrás: Utánkeresők