Reggel jött a hívás … Apc … ez a három betű számunkra egy nagyon jó muflonos területet varázsol elénk. Tavaly három gyönyörű kost sikerült megtalálnunk, nem mindennapi körülmények között…
Most is kosra tett lövést reggel a vendég. Sajnos elkapta a vadászláz és szemből próbált rálőni. Sajnos a menekülő csigás a hátsó lábát húzta egy „kicsit”, és a 9,3-as után se szőrt, se húst, de még vért sem találtak.
Megérkezésünk után Rony egy kört téve rögvest csapára „szívta” magát, ami biztatólag hatott ránk, viszont a rálövésnél talált lőjelek aggodalommal töltöttek el bennünket. Felmerült bennünk, hogy esetleg horzsolhatta is a lövedék, de “mint ha húzta volna az egyik hátsó lábát”, szólt a tapasztalt, sokat megért hivatásos barátom szava.
Megindultunk hát a sűrű galagonyás, kökényes legelőről, egy fiatalost körbekerítő vadháló irányába, melyen előzőleg a beváltást egy tátongó lyukon sejtették. Itt 40 centiméter magasságig meg volt háló, de azon nem találtunk kenés nyomot, még csak egy csepp vért sem. Ekkor már vagy 80 -100 méterre jártunk a sebzés helyétől, de a „vak bizalmon” kívül, semmi sem támasztotta alá, hogy jó nyomon járunk. Kivéve egy dolog, hogy Rony 300 méterre csapázott már előttünk és egyszer sem jött vissza. A nagy esőzések miatt igen óvatosan haladtunk a meredek csúszós oldalon lefelé egy vízmosásban, aminek a túloldalán már a dombtetőn lábas erdő húzódott és könnyebb volt már a járás. Amikor egy mély átjárón kapaszkodtunk át, akkor láttuk meg az első jelet, egyetlen csepp vért, amely ott ékeskedett egy megsárgult levélen. Éppen Ronyt méltattam, amikor csaholása és elvékonyodó hangja jelezte a hajsza kezdetét. Ekkor már a domb túloldaláról hallatszott ugatása, és a Garmin mutatta, hogy a dombtetőről lefelé haladnak, el egy tavacska mellett. Tapasztalt kísérőm rögvest tudta, hogy hogyan tudunk eléjük vágni a leggyorsabban és meg is „iramodtunk”, ahogy csak a csúszós terep engedte.
Már vagy 400 – 500 métert haladtak a hajsza közben, amikor egy hirtelen hurkot vetett a sebzett, és megállapodtak. A gyanús az volt számomra, hogy nem a tipikus állóra csaholás hangját hallottam, hanem valami olyat, mint amikor nem mer, vagy nem tud közel kerülni az üldözötthöz Rony, és idegesség hallatszott a csaholásában.
Egy meredek sziklafal tetején bukkantam ki és alattam a mélyben víztükör törte meg az erdő őszi köntösét. Rony tétován szaladgált a sziklafal tetején és hol magasabbra, hol pedig a mélybe akart jutni, de határozatlan volt láthatóan. Óvatosan lenéztem, és kémleltem az oldalt, hát, ha valahol meglátom a kost, de semmi sem mozdult. A következő pillanatban Rony a lábam alatt termett és a mélybe akart lemenni egy meredek hasadékon, letekintve én is megláttam a vért a sziklákon. A „kosunk” odalent van gondoltam, majd megkapaszkodva egy kis bokor tövében, még jobban kihajolva megláttam pontosan alattunk, vagy 10-12 méterre, ott állt a sebzett.
Hirtelen meglepődésemből felocsúdva, azt sem tudtam hogyan tovább, és melyik testrészét célozzam meg. Nyaktőre nem akartam célozni, mert gondoltam ki akarják majd preparáltatni, azt nem akartam „megmocskolni”, ezért megpróbáltam fentről testközépnél gerincen lőni.
Kosunk meg sem rebbent a lövésre, de csak nem hibázhattam el. Megindultunk hát le, a régi vízzel megtelt kőbányába egy kerülő úton, ami szintén nem volt egyszerű dolog. Ronyt magamhoz rendeltem és úgy sorjáztunk lefelé, én elől, mögöttem a hivatásos kísérőnk, idegenvezetőnk. Éppen csak hogy elhagyta a szó az ajkát, miszerint itt “gatyafékkel lehet csak lemenni”, máris bekapcsolt a veszting, és akkorát estem, mint a „lúd a jégen”. A legközelebbi fa fogott csak meg, az ösvény alsó egyharmadánál. Már csak pár lépés és benn álltam a tavacska lefolyásánál, amiben meg is kellett mosakodnom, mert olyan sáros volt a kezem, hogy nem tudtam volna kézbe venni a fegyvert. Szerencsémre a puskát nem ütöttem oda, de nem is voltam egyedül, mert kísérőm is „kézifékezett” lefelé.
Mielőtt elnyelt volna bennünket a kőbánya, még telefonon jeleztük hol leszünk megtalálhatók, és hová jöhetnek a vadat beszállítani. Aztán megindultunk a kos felé a bányában, félreállni sem tudtunk volna egymástól a keskeny ösvényen, csak úszva a tóban. Mikor megláttuk feküdni a vadat, azt feltételeztük már nem is él, de ő nem így gondolta, és Ronyt lekergette a szikláról. Ekkor szemben állt velünk, ezért nem is akartam rálőni, mert szerintem a kos az egyik legmutatósabb nagyvad preparátum. Rony egyre jobban belemelegedett, én meg próbáltam közelükbe jutni, és oldalról megadni a kegyelemlövést, de rá kellett jönnöm, hogy a szűk sziklahasadékban bizony a lövedék mehet bármerre. Ezért úgy döntöttem, hogy megkerülöm a sebzettet és csak közvetlenül közelről adom le a lövést, ha nincsen alatta vagy mögötte szikla. Párat fordultak és amikor Rony belefogott már a laposon a hátuljába, akkor végül meg tudtam váltani a szenvedéseitől.
Szép öreg 8 éves kos került terítékre, 85-85 cm-es csigákkal. Volt is öröm és számos fényképet készítettem erről a nem mindennapi zsákmányról.
Forrás: Utánkeresők
