Vadőr volt, gyerekkorom főszereplő vadőre. Kint lakott a fácánosban, házunktól vagy félórás sétányira, ő volt a „fácánmester". Lakása mögött, a magas drótháló kerítette, mintegy félholdnyi „tojatókertben", finoman „falér"-ban,* ott laktak a tenyésztés céljából befogott fácánok.
Mintegy száz fácántyúk raboskodott abban a kis kertben, és a szórakoztatásukra beosztott húsz-huszonöt válogatott, hosszú farkú fácánkakas. Szárnya hegyét azonban valamennyinek megnyirbálták, nehogy a tojatókertből kirepülhessen. Mire a tyúkok befejezték a tojást, szárnya hegye is újból kinőtt az egész társaságnak, megszűnt a rabélet, kitárult a kertajtó, széjjelszóródott a „tenyészanyag".
Langyos, tavaszi este sokszor megfordultam ott, „fácántojást szedni". Különféle bozót, egy-egy terebélyesebb fenyő is sűrűsödött a „falér"-ban, azok alá hullatták el mindennapi tojásukat a fácántyúkok. Egy-egy kosárra valót szedtünk össze esténként, felért a legizgalmasabb „húsvéti tojáskereséssel". S a naponta meglopott, mégis jóhiszemű fácántyúkok, minthogy tojásuk esténként eltűnt, rendíthetetlenül, sőt fokozott ambícióval tojtak tovább, több tojást leadtak szabadon fészkelő társaiknál.

Később, mikor már végleg kimerültek, s az esti keresgélés csak egykét megkésett, a rendesnél kisebb méretű „utótojást" eredményezett, szabadon engedték a „falér" lakóit. A jágerház melletti alacsony keltetőépületben pedig gyülekezni kezdtek az innen-onnan összehordott házi kódosok. Szép sorjában ültek vagy hetven-nyolcvanan, ki-ki a maga fészkén, a gondjaira bízott húsz darab olajzöld fácántojáson. Behúzott nyakkal gubbasztottak, ellenségesen nézegették egymást, terebélyes mozdulatlanságban kotlottak. Amelyiknek azonban cirógató szándékkal feléje nyúltam, az felháborodottan kerregett, mérges csőrével kezem után vágott. . . „Mit nyúládoz a tikok után, haggya űket békin, még összetöreti alattuk a tojást. . ." - mordult rám ilyenkor Flórián.
Négy hét múltán pedig, sorban álló, fehérre meszelt házikók jelentek meg a közeli lucernatáblán: alig félméter magas, törpe fürdőkabin formájú ólacskák. Mindegyikbe egy-egy kövér kotlós költözött. A kotlós alatt pedig, és körülötte, és háta tetején, ott csipogott a sok tarka-pelyhes fácáncsibe.
Gyorsan elevenedtek, hamar megunták a szűk kalibában való szorongást. Ha nekivaló idő járt, már harmad-negyednap kibátorodtak a napfényre, ki-befutkostak rácsuk rései közt. Nevelőanyjuk azonban a házikóban szorult.
Később már naphosszat ott tücskéreztek-bogarásztak családi vityillójuk körül. Csak ha rossz idő kerekedett, vagy netán héja, karvaly vagy sólyom fenyegetődzött, akkor menekültek lakásuk biztonságába, aggódó mostohájuk meleg szárnyú védelmébe.

Öt-hathetes korukban már szépen tollasodtak, s leendő sarkantyúja parányi dudoráról már megismerszett köztük a kakas. Egyre kevesebbet hallgattak a házikóból hívogató kotyogásra, egyre távolabb kalandoztak hazulról, egyre kedvetlenebbül gyülekeztek Flóriánnak etetést jelző sípszavára. Mind önállóbbá, mind szófogadatlanabbá váltak.
Utóbb már estefelé sem tértek kotlósuk alá aludni, házon kívül háltak, egymást taszigálták le kalibájuk tetejéről, mindegyikük oda akart „felgaüyazni". Addig erősödtek, addig-addig vadulgattak, mígcsak végleg ott nem hagyták rácsos házikójuk táját. Ráeszméltek, hogy hiszén ők szabad vadmadarak, nem holmi kóterba zárt, elkényeztetett baromfiak.
Hát ezért volt érdemes Flóriánhoz kijárni.
Ezért, meg a sok-sok izgalmas vadászmeséjéért. Meg is tértem oda szorgalmasan, jóformán naponta végignéztem az esti etetést. Mikor aztán mindenki megkapta a maga járandóságát - kotlós a kukoricát, vizet, fácáncsibe a hangyatojással vegyes, keményre főtt tyúktojást -, leültünk a padra és Flórián mesébe kezdett. . .
Legszebbeket azokról a rengeteg-nagy, félelmetes bakonyi erdőségekről tudta. Ott vadőrösködött valamikor, a Veszprém megyei Ugadon, onnét került hozzánk, valami vadorzóügy következtében támadt bonyodalom miatt, ami nyilván kívánatossá tette számára a helyváltoztatást.
Szarvasbőgésről mesélt meg nagyagyarú vadkanokról meg veszedelmes vadorzókról! Az orvvadászok mindig sokan voltak. De lehettek bármennyien, mese végén egy se menekült meg. Flórián valamenynyit ártalmatlanná tette. Puskájukat elvette, megkötözve hajtotta be őket a csendőrségre. Egytől egyig . . .
A „Durrogós-tetőt" is sokszor emlegette meg a „Hársförtést" is! Már akkor megtanultam ezeket a szépcsengésű, titokzatos neveket, mitsem sejtve arról, hogy majd valamikor, negyedszázad múltán magam is gyakran vendégeskedem ott, szarvasok, vaddisznók nyomában . . .

Idővel aztán, mikor cseperedni kezdtem, Flóriánnal tiportam a határt legszívesebben. Se vége, se hossza annak a rengeteg „vadászkalandnak", amiben részünk volt. Még gyakran vissza fogok térni Flóriánra, első szárnypróbálgatásaim eme legfontosabb, legbizalmasabb, legszebb emlékű vadászmentorára.
Ha nem kettesben voltunk, hanem teszem valami idegen vendéget is vittünk, Flórián igen választékos magyarságba kezdett. Nem hiába volt ő „fácánmester úr", tudott ő finoman is beszélni, ha csak arról volt szó! Amikor például a kukoricásba lelőtt foglyot soká nem találtuk, ilyesféle észrevételekkel lepett meg: „Hogy pedig ebbe a tartományba esett le, arrú' gratulálok, mer' a kutya is folyékonyan itt körülményeskedik . . ." Vagy, amikor buhugunyhóban leselkedtünk, és semmilyen ragadozó nem mutatkozott: „Ez a büdös bagó' is ollan incidens máma, valósággá' e'pekkeli innejd a kányákat. . ." Mikor pedig arról volt szó, hogy fácáncsibe-keltés idején, valami Miska nevű „segéderőt" fogadjanak fel Flórián mellé, a következőképpen tiltakozott: „A Miskát kérem, nem ajánlom." - De miért - tudakolta apám -, igen rendes, szorgalmas gyereknek nézem ezt a Miskát! - Flórián azonban hajthatatlan maradt: „Nem idevaló, nem fácáncsibék mellé való ember. Ott van az apja kérem, az öreg Bozsa, az se az a régifajta, aktuális ember!" - Apám hiába firtatta, sehogy sem volt hajlandó kirukkolni Miska elleni kifogásával. Hosszas biztatásra, végül így nyilatkozott: „Hát kérem, ha parancsolni tetszik, nem bánom, lesz, ami lesz, én kimondom: ez a Miska kérem, ez ollan gyehenna bonviván ember, e' mindenre aszondja, hogy a fene egye meg." - Nyilván azt hitte, hogy a bonviván valami igen becsmérlő, illetlen kifejezés, amit jól nevelt ember nem vesz a szájára.

Távol áll tőlem, hogy galádságból vagy éppenséggel gúnyosan említsem Flórián eme jóízű mondásait. Ezzel csak világosabbá akarom tenni emlékemben mindenkorra megmaradó képét.
Mondtam már, hogy gyerekkorom legkedvesebb vadőre volt, vele jártam ki legszívesebben. Kettesben vele, vagy hármasban az Öreggel.. .
Pedig ez nem volt ám rendjén, mert hiszen nem ővelük, hanem Chichette-el, illetve később már nevelőmmel, Czakó tanár úrral illett volna sétálnom.
Hanem szegény Czakó úrral - Isten nyugosztalja - nyolcévi szakadatlan együttlét alatt sem sikerült megbarátkoznom,. Ennek okát elsősorban kedélytelen, mogorva, tréfát egyáltalán nem értő természetében keresem. Jóízűet nevetni jóformán sose hallottam, egy-egy fanyar mosolyra is csak nagy ritkán, szinte véletlenségből húzódott a szája. Félszeg, suta filiszter volt az istenadta, azon emberek közül való, kiknek „kalapácsa következetesen fején találja a - hüvelykujjuk körmét".
Semmiféle sport, a vadászat meg éppenséggel nem érdekelte Czakó urat. Pedig mennyire igyekeztem vadászt faragni belőle! De bizony csak földre szegzett szemmel, savanyú ábrázattal rótta velünk az augusztusi kukoricást, szinte penitenciaképpen. S ha felburrant előtte a fogolycsapat, óvatosan vállhoz emelte puskáját, és - célzott! Hosszasan, alaposan, meggondoltan célzott. Csak amikor már lőtávolon kívül szállt a csapat, akkor eresztett utána - egyet. De mindig csak egyet. Második lövése, kivétel nélkül, belefagyott a csőbe. Jóformán sose duplázott, a bal csövet többnyire kilövetlenül, fényes-tisztán hozta haza. „Kár a patronért" - mondta. Idővel aztán, ahelyett hogy belejött volna, még a jobb cső elsütéséről is leszokott. Akkor már csak célzott. Mondanom sem kell, nem sok kárt tett a vadállományban. Nekem pedig megbocsátható, hogy hacsak módját ejthettem, megszöktem, és Flóriánnal vagy az Öreggel szűrtem össze a levet.
Pedig egyébként igen derék ember volt ám szegény Czakó úr! Sokat vesződött velem, vizsgáimra lelkiismeretes alapossággal elkészített, noha ebben könnyű dolga - aligha lehetett. Ezért meg szépemlékű, közös lepkegyűjtésünkért, őszinte hálával tartozom neki. Sajnálom, hogy mégis ilyen szomorú képet kellett róla festenem.
Szegény Czakó úr régen eltávozott az élők sorából. Hanem Flórián még ma is jó egészségnek örvend, ahogy ennek minap, saját szememmel örülhettem.

Balatonvidéki száműzetésemben írogattam, régiekről emlékeztem. Egyszer csak nyílik az ajtó. Hófehér bajszú, kissé hajlott hátú, de fiatalos tekintetű, hátizsákos ember lép be rajta - Flórián!
Tizenöt éve nem találkoztunk, akkor ment nyugdíjba. Első pillantásra meg sem ösmertem. De a következőben már ölelgettük egymást.
Kipakolta a hátizsákot, tartalmát sorba rakta az ágyamra: sonkát, szalonnát, füstölt kolbászt, töpörtyűs pogácsát. Tudomására jutott, hogy szűkébe kerültem minden földi jónak. Felült hát a vonatra, eljött, megkeresett, hozott disznóölési „kóstulót".
Nehezen indult a szó, de aztán belejöttünk a svungba. Sorra csámcsogtuk a temérdek közös emléket, a sok foglyászást, fácánozást, vadlibázást! Az első rókát, az első őzbakot! Negyvenöt boldog esztendő vadászáldását!
Soká elbeszélgettünk. Esti vonatindulásig. Eleinte még szipákolni is kénytelenek voltunk. Nátha nélkül orrot fújni. . .
De végül még a „Durrogós-tető"-ről is meséitettem vele, meg a veszedelmes vadorzókról! Még ugyanúgy tudja, mint negyvenöt évvel ezelőtt, mikor a „fácánkert" mellett mondta, esti tojáskeresés után . . .
Az öreg bonviván ember!