Később, következő tavasszal, néhány vastag nyakú, hosszú bajszú, dürgő kakast is kerítettem. A legkülönb csaknem tizennyolc kilót nyomott.

Volt hát immár hófehér, sarlós tetejű dísztollam is, bőven. De úgy már nem tudtam ám örülni neki, mint a hajdani, kunyhómaradvány tetejéről megkukkerozott, egy-két fényes ezüstkoronáért áruba bocsátott, „konyulóra hajló" vadpóka-tollnak.

A dürgő túzokkakas - noha „fővad"-nak számít - egyébként sem az a kívánatos golyólövés, amilyen a többi. Nekem legalábbis - nem az. Szarvasbikát, őzbakot, valahányszor az ideje megjön, újból és újból megkívánom. A disznót meg éppenséggel nehéz megelégelni. Hanem a dürgő túzokkakasból - elég egy-kettő. Elég egy egész vadászéletre. Olyan gyönyörű látvány a távolban feltűnő, nagy fehér bazsarózsaként ki-kinyíló, lakodalmi táncát pöffeszkedő parádéval lejtő túzokkakas, hogy néhány sikeres találat után - elég a céllövésből.

Mert valljuk be - mégiscsak az. Nagysebességű lövedékkel megbízhatóan belőtt, jó távcsöves, modern golyósfegyverrel - feltámasztott könyökkel, hasonfekve - még a négy-ötszáz lépésre dürgő kakast is el lehet találni. Anélkül hogy az ember valami csodálatos Teli Vilmosnak képzelje magát.

Meg aztán - valamirevaló trófeája sincs a túzokkakasnak. Kézzelfogható emlék nem marad utána. Legfeljebb egy-két tarka toll a kalapod mellett. De tarka tollat, kellő szorgalommal, túzok nélkül is szerezhetsz - a Sárréten. Szerezhettél. . .

A kitömött túzokot pedig előbb-utóbb megeszi a moly. Legyezőjét is elteheted ugyan, ahogy a siketfajdét szokták. De a túzokkakas legyezője alig nagyobb a tyúkénál. És a molyok - azt is megeszik.

Én bizony nem lőnék több dürgő túzokkakast - még ha fizetnének érte, akkor se.

Több örömöm tellett abban a néhány, szép magas sörétlövéssel lelőtt túzokmadárban, ami hosszú vadászpályám folyamán csövem elé került.

Hajtásban is lőttem néhányat, repceföld szélében.

A repcét tudvalevően igen kedveli a túzok, különösen télen, mert ez az olajos növény még a hótakaró alatt is javába zöldell. A túzok kemény lába pedig könnyen napvilágra kaparja. Repce kedvéért még hagyományos éberségéből is enged. Ügy van a repcével, mint egyszeri ember a pálinkával. Ha nem issza - meghal. Ha issza - kárát vallja. Inkább károsodjék akárhányszor, mintsem egyetlenegyszer is meghaljon.

A Penteléhez közelfekvő Sárosdon, sógorom egykori otthonában, nagy repcetáblák voltak valamikor. S a sok repcének megfelelő sok túzok. Ott nagyon értették a túzokhajtást. Körülásták a repcetáblát, alkalmasint álcázott lesgödörrel. A puskások gödörbe húzódtak, a tábla azon oldalán, ahonnét a túzokokat várták. A lesgödrök vagy száz-százötven lépésre estek egymástól. Két-két gödör közé egy-egy pokrócot, vagy köpönyeget terítettek - ezt kikerüli a túzok, embert sejt alatta, nem mer felette elrepülni, nagyobb az esély, hogy a gödör fölé jusson.

Ha a túzokfalka már a puskások ottléte előtt megszállta a repcetáblát, óvatosan felijesztették, de úgy, hogy a furfangos túzok észre ne vegye a szándékot, azt higgye, véletlenül jön arra a fütyürészve bandukoló lovas, hangosan beszélgető emberpár. Mihelyt ugyanis a madarak megsejtik - pedig jaj, de könnyen, de sokszor sejtik meg -, hogy készakarva röptetik fel őket, nincs rá kádencia, hogy aznap visszatérjenek.

Ha viszont a túzokok érkezésekor a puskások már helyben vannak, a közeledő madarak azonban nem a gödör oldaláról, hanem másik, védtelen széléről érik el a repcét, akkor a puskások mélyen gödrükbe húzódnak, megvárják, míg a gyanútlan csapat a tábla közepébe ereszkedik, legeléshez fog. Majd valami távol álló kazal takarása mögül, előbújik két-három ügyes lovas, széles raj vonalba fejlődik, s óvatosan puskásvonal felé röpteti a mit sem sejtő madarakat.

Persze nem mindig sikerül az efféle csataterv - a túzokészen túljárni, minden madárésznél nehezebb. De ha sikerül, s a nagynehéz vadpókák jó irányt vesznek, méltóságos szárnycsapással úsznak a puskásvonal felé, akkor bizony hangosan kalapálnak a gödörben meghúzódó szívek.

Tiszta, havas időben, különösen szép a hajtott túzok. Úgy csillog a napfényben, mintha színezüstből lenne, a kakas is jól kitetszik a sokkal kisebb tyúkok közül.

Mondanom sem kell, hogy mindegyik puskás a kakast lesi. Öles szárnyával látszólag nehezen evez, mégis sebesen halad. Az újonc túzokpuskást pedig kivétel nélkül megtéveszti a lassúnak tetsző szárnya lás - mindig rövidet lő! Míg csak saját kárán meg nem tanulja, hogy a nekilódult túzoknak, milyen hihetetlen hosszút kell elébe lőni . . .

És rendkívül kemény madár, nagy lövést elbír. Ha friss hó takarja a talajt, sebesülten tovaszállt túzok földre hullott vérnyomán messze el lehet menni. Ami, különösen ködös időben, nagy hasznára válhat a vadásznak.

De legtöbb kedvemet mégis abban a téli nyúlpásztába kevereded, két-három alkalmi túzokban leltem, ami váratlanul, toronymagasan, húzott el felettem. Messziről látta a hajtóvonalat, minél magasabb.ui és minél sebesebben igyekezett menekülni. Az ilyen, ha jó helyütt, cini sikerül telibetalálni - ritka élvezetet nyújt a puskásnak. S amikor mm gas reptéből, összekapott szárnnyal, suhogva jön lefelé, önkéntcK iúll kedvenc költőm, Arany János jut eszembe - pedig nem lelőtt tiizokm írta:

És amint lehulla puffanó eséssel, Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel!