A csupasz fák alját hó borítja, de azért fekete az erdő. A nagy komor faóriások, a havas földből kiemelkedve, jobban sötétlenek, mint ha csak a késő őszi nedves avar terülne alattok. Különben sem az a szűzfehérség csillog a földön, ami a friss havat olyan széppé teszi. A szél lehordta már rá a gally hulló moszatját, kérgét; tele a hó felülete apró törmelékkel. Nem most esett a hó; sokszorosan megfagyott azóta. Ha ráesik egy darab száraz ág, amit az idő megőrölt a magasban; szinte ropog. Máskor a puha friss hóba, nesz nélkül süpped be még az az apró kéregdarab is, amit a fakopáncs kalapál le.
A csúf tél ideje ez az erdőn, amikor embernek-állatnak keserves az érdes, le-leszakadó havat tiporni. A szarvas meg az őz ilyenkor dörzsöli véresre a lábát az éles jégmorzsával, ami minden lépéssel meghorzsolja. Ilyenkor a négylábúak közül csak az aránylag könnyű nyúl mozog vidáman az erdőn; azt megbírja a hó vékony fagyos teteje, ami a nehezebb vad alatt leroppan. De ahol a nyúl vígan baktat, ott halálos ellensége, a róka, még könnyebben szedi az irháját.
Egy elhagyatott völgyben, ahol megritkultak a faóriások s a bokrok járhatatlan sűrűséggel szorulnak össze: széles csapáson csörtet egy nagy állat kifelé, a szabadabb világra. A csapás hasonlít a favágók gyalogösvényéhez, de nem olyan egyforma; nem is mutat arra, hogy minél egyenesebb irányban szeret haladni, aki használni szokta. Bocskornak, csizmának, nyomát sem látni rajta. De helyenként, ahol a csapás rendes látogatója félrelépett: akkora lyukak vannak a hóban, hogy egy nagy férfiököl könnyen beleférne s könyökig haladna le benne.
A nagy kan járása ez. Országút a rengeteg erdőben, ahol erős havazás idején még a hatalmas agyarasok is megakadnak a hóval befútt völgyek eltakart kátyúiban, mélyedéseiben.
A nagy kan kimozdult vackából, ahol síri magányban pihent volt egy vadkomlóborította bozót rejtekében. Még nyáron is csak elvétve kerül ide madár. Ez az ősvilági zug a dalt nem ösmeri. Az agyaras vackának a bűze messzire elkergeti innen az erdő kósza lakóit. A „vörös huncut" csak sunyítva kullog erre, s legfeljebb ha kíváncsiságból kukkan oda, ahol a vadkan tanyáját sejti.
Lombvesztetten korhad a temetői csöndben néhány kivénhedt fatörzs, amelyek évszázados múlt után már csak feketéllő kísértetőrei itt az elhagyatottságnak.
A kan a tölgyesbe igyekeznék, ahol makkot túrna ki a hó alól. Ez az ő legnagyobb csemegéje, legdrágább gyönyörűsége, amiért él-hal, s aminek a kutatásában telik az ideje. Ebben van most rideg életének végső célja. Űtközben meg-megáll: szimatol s fúj; otromba nagy fejét bele-belelöki a nagy semmibe; széles, erős orra idegesen rándul, feszül. Amint így vár és hallgatózik; olyan mint azok a zömök, barna tuskók, amik az erdővágás után néhol kint maradtak s évről évre jobban megroggyannak, szétmállanak.
Ez a nagy hallgatódzás nincs hiába. A kan maga sem sokat hisz a szemének, tudja, hogy rövidlátó. Sokkal többet bízik a hallásában, ami vetekszik az óvatos szarvaséval. A füle mondja most, hogy idegen mozgás közeledik.
A magányhoz szokott komor állatnak nem szenvedélye a virtuskodás, ha kikerülheti. Több benne a válságos idők szülte vakmerőség, mint az igazi bátorság. A messziről hallatszó lótás-futás máris nyugtalanítja, felizgatja. Még nem tudni mi az; csak az bizonyos, hogy jó-barát nem lehet. Hol lenne barátja az ilyen magában kódorgó fekete rémnek.
A kan riadozva fordul arra, amerről a bokrok gyanús mozgását hallotta. Talán farkasok szimatolták ki a szállását s most nyomán vannak, hogy élethalálharcot vívjanak vele. Nem újság neki az ilyen párbaj. Azok a tenyérnyi sebhelyek, amik az oldalát díszítik, beszélhetnének róla.
Még a puszta emlékre is elönti a düh. Megcsattogtatja agyarát s habot ver ki a szája szélén. Pislogó szemével ijedten bár, mégis bőszen vizsgálja az előtte levő bokrokat, onnan várja a hívatlan vendéget.
S ekkor, mintha a föld mélyéből, a hó alól, az egymásra rétegesedett cserlevél penészszagú leple közül kondulna fel a halálharang: dongó, mély buffogás zúg végig a völgyön.

Az agyaras hörögve röffen egyet s villámgyorsan rugaszkodik neki a maga-tiporta kanyargó ösvénynek.
Hisz ezek nem farkasok. Százszorta rosszabbak, gonoszabbak, mint az ordas-népség. Ezek kutyák!
Szívós, félelmet nem ösmerő, veszett állatok; disznóhajtó, vérbeborult szemű, farkasfogú, fáradhatatlan bestiák. Ezek a tréfát nem ösmerik; kiengesztelni ezeket nem lehet. Még a vér sem elég nekik, a piros vér. Nekik az élet kell, a drága, egyetlen élet. Hóhérok mind, akik nem békülnek. Behatolnak vakon, gondolkodás, tétovázás nélkül a mély völgyekbe, a sűrűség szívébe és keresik ott a disznót mohón, gyűlölettel. Holmi hitvány nyúlra rá sem néznek; a félénk őzre ügyet is alig vetnek; csak azt a bűzt szomjazzák, szimatolják, ami a sörtevad fekvése felől árad. Oda ész nélkül rohannak. Az erős, átható szagtól megrészegednek; megvadulnak. Torkukból rekedten tör elő a halálharang kondulása. Szőrük a nyakukon felborzolódik, mint a haragos medvéé; ész nélkül vágtatnak a nehéz szimat után. Be lehetne ezzel a szaggal csalni őket a hétfejű sárkány torkába is. Ott is kongatnák rémes hangjokkal a halálharangot.
Tudja már ezt a menekülő kan. íme a pribékek, amelyek rosszabbak a kullancsnál; sarkon követik a legerősebb disznót is és oda se néznek egy pár hasításnak, ami a bőrüket éri. Meghalnak inkább, de nem engednek; el nem maradnak. Nem is ér sokat a futás előlök, mert jönnek ők is, árkon, vízmosáson át. Sokkal könnyebbek, mint a kan; talpok nem csúszik, s a fagyos hó fölött úgy rugaszkodnak, hogy el nem siklanak. Ahol a disznó hasig süpped, ott ők még fürgén, borzasztóan ostromolnak. A nagy vadkanűzők vezére elkapta a menekülő agyaras szimatját s jött bőszen a nyomán, lármásan csörtetve. Mély hangja jeladás volt a többi hóhérlegénynek: „Ott! ott!. . . ott láttam!. .. Amott! amott! amott!. .."
A vérszopók hallják s együvé szaladnak, mind tömörülnek a vezér után. Vannak egy féltucaton. Erős, bátor legény valamennyi és elszánt. Nem kell biztatni közülök egyet sem. A kan mintha mágnes volna, úgy vonzza az egész csapatot. Most már rohannak a friss nyomon, mintha attól függne az életök, hogy melyik csüng majd először a nagy agyaras fülén.
Csakugyan attól függ. Amelyik először beéri, annak alkalmasint vége. Azt az első suhintás éri az agyaras borzasztó fegyverétől. Piros vére festi majd a havat; vonagló haláltusával rúgkapál, amíg a többi folytatja a veszélyes ostromot. Ki tudja, melyik van e percben a halálhoz közelebb? De félni egy sem fél tőle, az bizonyos. Ezzel a szörnyű elszántsággal a megsemmisülésnek kell együtt járnia.

Vágtat a nagy kan, tüsszögve, fújva. Már letért a kanyargó ösvényről; ösztöne nyílegyenes irányba hajtja. Tudja jól, hogy őt illeti a zavaros csaholás. Erre a haláldalra az ördög talált ki táncot s most azt táncolják valamennyien: a menekülő is, az üldözők is.
Vad rohanás járja, szemközt a nagy világnak, neki mindennek, ami útba esik. Ahogy az őrjöngő dervisek csapódnak egymáshoz, úgy ütődik bele a vágtató kan is fatönkbe, bokorba; a kutyák pedig utána árkon-bokron, egymásban megbotlanak s tovább előre törnek megint.
Ez már a világ vége, ez a halálos óra. A kongó, durva csaholás mintha féltucat félrevert harangot utánozna.
A kan fárad; meg-megcsúszik; üldözői minden másodperccel tért nyernek mögötte.
Következik a nagy ördögtánc utolsó figurája, amikor a szerelmes ostromlók vicsorgó dühhel ölelkeznek össze rettentő mátkájokkal, aki tátott torokkal várja s peckes agyarral simogatja meg őket. Az ilyen simogatás után arasznyi sebek piros rózsái nyílnak.
Már itt is vannak! Minden oldalról rohan feléje egy pár. De a nagy akadályverseny tart még egy darabig, dombnak fel, völgynek le; keresztül a befagyott patakon, bele az ösvénytelen sűrűségbe, ahol nincs egérút többé semerre sem.
A pokoli zene egyre szól; az ördögtánc folyik. Fárad a kan; szuszog, s agyarát megkattogtatja, mialatt szakad szájából a tajték. Ez a futam alkalmasint utolsó ebben az életben. Valamelyik szeles üldözője most érte be éppen s belemart hátulról. Felhördül az agyaras, és fülét lecsapva, visszavágódik egy rugalmas ugrással. Aztán megáll.
Az ördögtáncban egy kis szünet van. A kutyák a roppant ellenféllel szemközt meghökkennek egy pillanatra. Állóra csaholnak. A vadász hallhatja; jöhet most már bátran. Innen ugyan tovább nem megy a kan, ha száz fortélyt próbál is. Közre fogták. Most már csak egymást biztatják: „Rajta! rajta! ki meri?! ki a vitéz?!!"
A vezér mély hangja egyre mondja: „Nosza! nosza!". A banda közül vérszemet kap a legdühösebb s hátulról-oldalról megrohanja a kant.
Tarkójára ugrik s fületövébe mar. A nagy erejű állat felvisít, mintha lándzsa érte volna, s iszonyút ráz a fején. Attól a vakmerő eb eleje bukik. Egy ütés a csattogó agyarral s eggyel kevesebb az ostromlók csapata.
A nagy zűrzavarba a végsőt vonagló kutya hörgése vegyül.
„Most már mindegy: ide, csak ide, mind ahányan vagytok!" ez van a kan harcias tartásában. Se lát, se hall.
Nem is sejti, hogy alig tizenöt lépésnyire tőle ott áll már a vadász, akit lecsalt ide kutyái vad hajszája.
Eldördül a lövés s a vén agyaras összeroskad.
Ahány kutya, az mind rárohan s marja, bosszút áll az elesett bajtársáért. A kan szétütne még egyszer közöttük, de nem bírja a fejét. Csak tátog. Torkából vér ömlik.
Egy pár sebesült kutya nyalogatja az agyarak csókjának a helyét. Az ördögtáncnak vége.