Vágtat a nagy kan, tüsszögve, fújva. Már letért a kanyargó ösvényről; ösztöne nyílegyenes irányba hajtja. Tudja jól, hogy őt illeti a zavaros csaholás. Erre a haláldalra az ördög talált ki táncot s most azt táncolják valamennyien: a menekülő is, az üldözők is.
Vad rohanás járja, szemközt a nagy világnak, neki mindennek, ami útba esik. Ahogy az őrjöngő dervisek csapódnak egymáshoz, úgy ütődik bele a vágtató kan is fatönkbe, bokorba; a kutyák pedig utána árkon-bokron, egymásban megbotlanak s tovább előre törnek megint.
Ez már a világ vége, ez a halálos óra. A kongó, durva csaholás mintha féltucat félrevert harangot utánozna.
A kan fárad; meg-megcsúszik; üldözői minden másodperccel tért nyernek mögötte.
Következik a nagy ördögtánc utolsó figurája, amikor a szerelmes ostromlók vicsorgó dühhel ölelkeznek össze rettentő mátkájokkal, aki tátott torokkal várja s peckes agyarral simogatja meg őket. Az ilyen simogatás után arasznyi sebek piros rózsái nyílnak.
Már itt is vannak! Minden oldalról rohan feléje egy pár. De a nagy akadályverseny tart még egy darabig, dombnak fel, völgynek le; keresztül a befagyott patakon, bele az ösvénytelen sűrűségbe, ahol nincs egérút többé semerre sem.
A pokoli zene egyre szól; az ördögtánc folyik. Fárad a kan; szuszog, s agyarát megkattogtatja, mialatt szakad szájából a tajték. Ez a futam alkalmasint utolsó ebben az életben. Valamelyik szeles üldözője most érte be éppen s belemart hátulról. Felhördül az agyaras, és fülét lecsapva, visszavágódik egy rugalmas ugrással. Aztán megáll.
Az ördögtáncban egy kis szünet van. A kutyák a roppant ellenféllel szemközt meghökkennek egy pillanatra. Állóra csaholnak. A vadász hallhatja; jöhet most már bátran. Innen ugyan tovább nem megy a kan, ha száz fortélyt próbál is. Közre fogták. Most már csak egymást biztatják: „Rajta! rajta! ki meri?! ki a vitéz?!!"
A vezér mély hangja egyre mondja: „Nosza! nosza!". A banda közül vérszemet kap a legdühösebb s hátulról-oldalról megrohanja a kant.
Tarkójára ugrik s fületövébe mar. A nagy erejű állat felvisít, mintha lándzsa érte volna, s iszonyút ráz a fején. Attól a vakmerő eb eleje bukik. Egy ütés a csattogó agyarral s eggyel kevesebb az ostromlók csapata.
A nagy zűrzavarba a végsőt vonagló kutya hörgése vegyül.
„Most már mindegy: ide, csak ide, mind ahányan vagytok!" ez van a kan harcias tartásában. Se lát, se hall.
Nem is sejti, hogy alig tizenöt lépésnyire tőle ott áll már a vadász, akit lecsalt ide kutyái vad hajszája.
Eldördül a lövés s a vén agyaras összeroskad.
Ahány kutya, az mind rárohan s marja, bosszút áll az elesett bajtársáért. A kan szétütne még egyszer közöttük, de nem bírja a fejét. Csak tátog. Torkából vér ömlik.
Egy pár sebesült kutya nyalogatja az agyarak csókjának a helyét. Az ördögtáncnak vége.