Karórám negyed 6-ot mutat. A mátyás már aludni tért. A cinkék azonban még mindig szorgoskodnak; nagy mozdulatlanságomban észre sem vettek, dehát ebben a tökéletes csendben még moccanni sem szabad. Tűrni kell, amint a csípős hidegtől mellemre csepeg az orrom és kabátomon páncéllá fagynak a cseppek az orrfacsaró hidegben.
6 óra lehetett, mikor megjelent a medve! Egyszerre csak ott volt alattam. Mint egy kísértet, úgy jött, a legparányibb nesz nélkül! Aztán megállt. Szorosan az erdő széléhez simulva állt és elnézett a messzeségbe. Az orrát is magasra tartotta. Csapzott szőrén apró vízcseppek milliói csillogtak. Nincs a Kárpátoknak még egy állatja, mely jobban illenék ehhez a vad, őserdő környezethez!
Sajnos, a mindent fölülmúló látvány csak igen rövid ideig tart, mert a hatalmas medve eltűnik a lelógó fenyőágak alatt. A következő pillanatban körvonalait már a dög mellett látom. Ekkor az a helyzet, hogy alattam van ugyan alig pár méternyire, de a sok kusza fenyőág miatt nem látom. Még a céltávcső is csak egy állandóan mozgó, fekete tömeg körvonalait mutatja.
Mindeddig a havason az ihletet keltő csend uralkodott, de most, hogy a medve ott van a dögön, nagyot roppan a csődör csontja és fújó csámcsogást hallok. Ez a kísértések pillanata! Józanság és önuralom kell hozzá, hogy ne lőjek a vékony ágakon át a mozgó tömegbe.
Önfegyelmem azonban győz. Izgalmas várakozás következik. Sokáig és mozdulatlanul kell várni. Megdermedt, érzéketlenné vált már a ravaszon tartott ujjam. Mit tehetnék vele? A számba dugom és így melengetem. Addig tartom a számban, míg csak újra nem érzi a rögtönzővel felpeckelt ravaszt.
A várakozás bizony még soká tartott. Kénytelen voltam az ujjamat még jó egynéhányszor a számba dugni, végül azonban az egyik ágak-közti résben mégis megjelenik a medve feje! Utána a nyaka is látszik és ahogy még egyet lép, már látom az elejét is! Ebben a pillanatban lőttem!
A medve ráesett a dögre. Többet aztán nem lehetett látni. De annál félelmetesebb volt az a hörgés, a fújás, mely elárulta, hogy jó helyre lőttem. Mégis — szerettem volna újra lőni. Ehhez most az is elég lett volna, ha csak a mozgását látom, dehát a közvetlen alattam vergődő medvéből nem láttam semmit.
Haláltusájában a medve tört, zúzott szörnyű dühében. Hol a ló feje, hol egy darab csont repült a levegőbe, majd éleset reccsent és derékbatört egy jókora fenyőt. Aztán hirtelen elcsendesedett minden!...
Most vettem csak észre, hogy a havasi réten Jákob lohol felém. Boldogan intek neki, mutatva, hogy megvan. . . de vigyázat, mert alattam fekszik és még él a medve. Dehát hiába minden integetés! Jákobot nem lehet visszatartani. Egyszerre csak ott terem a leshelyemnél. Sőt! Jákob könnyelmű és odamegy a döghöz, úgyhogy kénytelen vagyok sietve leszállni a „biztonságos" magaslesről, csakhogy merészségét a puskámmal fedezhessem.
A medve azonban nincs már a lótetem közelében. Összevérezett, szétdúlt ott mindent, aztán erősen vérezve az erdőbe vonszolta magát. Ősapájában olyan rengeteg vér fekszik, hogy most már én is bizakodva megyek utána. Mivel azonban a fenyők közt nem látni eléggé a terepet megállapodunk, hogy Jákob majd nézi a vért és tartja a csapát, én pedig a nyomában haladva előre figyelek. Rövid, de annál izgalmasabb volt az utánkeresés. A végén ott feküdt a hátán, égnek tartott mancsokkal a kapitális hím medve, a Sinjuk medvéje, a máramarosi havasok réme.