Ezek után a medvéről hat napig semmi hírt nem kaptam, jóllehet Sinjuk minden reggel ellenőrizte a dögöt.
Szeptember 26-án hibáztam egy bikát. Szél és ólmos eső verte bánatos fejemet, mialatt a Popeli-pataknál levő kunyhómba mentem. Embereim, pedig ők még nem tudhattak hibázásomról, szintén lógatták az orrukat !. . . Nem sokat törődtem velük. Nagy bánatomban annál nagyobbakat húzogattam az áfonyapálinkából. Pedig ez az ital eredetileg nem is búfelejtőnek, inkább az ünnepélyes alkalmakra áldomásnak volt szánva.
Végül mégis fúrta az oldalamat, hogy az emberek, kik hajnalban különböző megfigyelésekkel voltak megbízva, nem jönnek be hozzám jelenteni. Sőt, ma nem is érdeklődnek az élményeim után, mint ahogy máskor szokták.
Végül János vette magának a bátorságot. Kurtán közölte velem a rossz hírt: a medve teljesen megette a lovat!...
Még csak ez hiányzott! Elkeseredésemben éktelen dühbe gurultam, mert az elmúlt évben is a hanyag megfigyelés következtében ette meg a medve az egész lovat, mielőtt észrevették volna. Nem is volt kétséges előttem, hogy ezúttal az öreg Sinjuk sem volt lelkiismeretes. Bizonyára lusta volt minden reggel megtenni a leshez vivő hosszú utat?
Felindulásomban alaposan lehordtam az öregembert, mint azt később látni fogjuk, ártatlanul. Az önérzetes hucul erre minden szó nélkül faképnél hagyott. Még a járandóságát sem kérte. Ez a viselkedése kissé gondolkodóba ejtett. Vajon nem voltam-e igazságtalan vele szemben, nincsen-e a dolognak talán más oka? Eszembe jutott, hogy az elmúlt nap reggelén másfelé küldtem Sinjukot, és így tulajdonképpen két ellenőrizetlen éjszaka állt a medve rendelkezésére. De még így sem akartam elhinni, hogy képes lett volna akár a legerősebb medve is azt a közel 300 kilós lovat ilyen rövid idő alatt teljesen felfalni.
Délfelé járt az idő és ködöt kergetett a hideg északnyugati szél. Csöpögött a víz fűről-fáról. Olyan idő járta, mikor az ember szívesen üldögél a nyílt tűzhely előtt, midőn az őserdőben dühöngő elemek közepette oázisnak számít még a füstös kaliba is. Ezenkívül már egy közel hétórás, hajnali cserkészet is volt a hátam mögött. Dehát a történtek után szó sem lehetett pihenésről!
Ugy-ahogy megszárogattam a tűz mellett ruháimat. Jákob zsákjába gyömöszöltem lódenkabátomat, a csokoládét, lámpát, a fejszét, és délben elindultunk a Fundul-Rusájában kitett döghöz. Számolva a köddel, úgy reméltem, hogy négy órára a lesen leszek. Ez lett volna az akkoriban honos keleti időszámítás mellett és ebben a hónapban a les megkezdésére az alkalmas idő. De számolnom kellett azzal is, hogy a medve esetleg már korábban ott lesz a dögnél. Hiszen méltán elvárhatta volna, hogy ilyen barátságtalan időben ellensége, a vadász veszteg maradjon az otthonában.
Milyen felemelő érzés, mint parányi ember szembeszállni az őserdők viharzó elemeivel! Szinte fájt, amint a havason dúló szél arcomba vágta a zúzmarává fagyott ködöt. Szempilláinkon jégvirágok nőttek és midőn a Buttkának nevezett, nyereg alakú hegyre értünk, ugyancsak neki kellett feküdni a szembejövő szélnek, hogy fel ne döntsön. Itt tud csak igazán fújni a szél, 1800 méternyire a tengerszint felett!
Jákob ügyesen vezetett. Kerülte az erdőt, melyben a szél fákat tördelt. A gyalogfenyők szélén jöttünk.
Négy óra felé egy sziklafalba jutottunk, hol Jákob megállt. Megmutatta az irányt, melyben alig 200 lépésnyire meg fogom találni a dögöt. Ezután, csak hogy megérthessük egymás szavát, a szél elől egy sziklarésbe bújtunk. Ott állapodtunk meg abban, hogy Jákob helyben marad, míg lövés nem esik, vagy érte nem jövök.
Számolva azzal, hogy a medve máris a dögön lehet, nadrágszíjammal a fejemre erősítettem a széltől billegő kalapomat és kész fegyverrel, cserkészve indultam el a leshely felé. Közben megfordult a szél. Egyszerre csak északról kezdett fújni. Ebben a hirtelen jött metsző hidegben lecsapódtak és egyre fogytak a kilátást zavaró felhők. Néha már látni is lehetett egy pillanatra a tájat. Olyan volt most a havas, mint valami nagy színház, melyben a függönyt fel és le húzogatják. A szél időnként felkapta a párát és elém tárult a panoráma, a következő pillanatban pedig újra elcsöndesedett és ilyenkor felhőkbe burkoltan alig láttam tovább az orrom hegyénél.
Az egyik ilyen derült pillanatban, midőn kitisztult a láthatár, vettem észre a fenyőkre szerelt leshelyet. Most már könnyű volt rátalálni a dögre. Hiszen oda volt kitéve a les alá a havasi rétre, egy különleges növésű, bizonyára öreg, de ebben a magas régióban felcseperedni nem képes erdő közelébe.
És valóban! A szegény lónak csak hűlt helyét leltem. Egyedül az egyik hátsó, lecövekelt lóláb szerénykedett a réten, mint valami bűnjel; a csődörnek a többi része pedig eltűnt?!

Ennek a megmaradt lábnak erős inát egy jól bevert cövek rögzítette a földhöz. Ez volt az egyedüli cövek, melyet nem tudott kitépni a medve. Csakhogy a hatalmas ragadozót ez nem gátolhatta terve keresztülvitelében! Állkapcsa szörnyű erejével egyszerűen átrágta a láb karvastag csontját!... A többi cöveket, melyek körös-körül hevertek, kitépte a földből. Nyomot vagy medvehulladékot azonban nem találtam. Ezek szerint a medve a réten nem is evett a lóból, mert ha evett volna, akkor medveszokás szerint a „névjegyét" a közelében hagyta volna. Eszembe jutott most Sinjuk, kit kétségtelenül igazságtalanul gyanúsítottam, mert a látottak alapján most már tudtam, hogy a medve valamelyik éjszakán elhurcolta a lovat! Nem is csoda! Hiszen a nyílt pojánán az nem lehetett kedvére való. Ha pedig valahová elhurcolta, csak a néhány lépésre fekvő erdőbe vonszolhatta, miért is ezen az erdőszélen kezdtem keresgélni a vonszolás nyomait.
Azt hiszem, felesleges mondanom, hogyha egy hárommázsás lovat végigvonszolnak a laza, sőt az erdőszélen süppedő zsombékos réten, úgy annak a vonszolásnak kell, hogy látható nyoma legyen. És mégsem leltem ott még egy elgörbült fűszálat sem!... Vagy talán eső mosta el a nyomot és a sérült fű kinőtt már megint? Ez mind lehetségesnek látszott, csak rácáfoltak az erdőszél zsombékjain virító sárga krókuszok. Ezek a közismerten törékeny szárú, kényes virágok épek voltak!... Ismét csak Sinjuk jutott az eszembe. Tőle hallottam, hogy valahol a medve átölelve vitte el (?) a rabolt lovat, nehogy nyomot hagyjon maga utánt. Ezen a lehetőségen azonban nem sokáig törtem a fejem. Nem is hittem benne, hanem felmásztam a magaslesre azzal a parányi reménységgel, hogy a medve még visszatérhet a réten maradt lábhoz!
fél 5 az óra. Az északi szél egyre gyengül. A köd is felszállt. Csak a szélvédett helyeken, a völgyekben ülnek még sűrű párák. A havas azonban kitisztult. Az előttem égbemeredő Omuluinak zúzmarától deres fejét éppen most simogatja a hanyatló nap fénye.
Majd teljesen eláll a szél. Hátam mögött a szajkó árulkodik!... Biztosan lopott valamit az eltűnt lóból? Figyelem tehát, vajon nem árulná-e el ő nekem az elhurcolt dög helyét? Látcsövemben látom, hogy a mátyásmadár tényleg valami inas hússal vesződik. Dolga végeztével azonban messzire száll el a tönkről. Most veszem csak észre a beállt szélcsendben, hogy a közelben cinkék is vannak! Nekik mindenütt ott kell lenni, ahol az erdőben lakmározás folyik. Most is biztosan valami jó falat jutott nekik a lóból. Egyedül csak velem bánt oly mostohán a medve és mindössze egy elrágott lábszárat hagyott!.. .
5 óra van! Reményem kevés. A cinkék még mindig alattam röpdösnek. Végül is kezd már gyanússá válni viselkedésük. Óvatosan előveszem a kabátom alá gombolt látcsövemet, és íme!. . .
A fenyőgallyak közt egy helyen kilátszik a ló feje!. . . Odább még egy nagy darab véres húst is láttam, éppen azt csipkedték a cinkék. De szabad szemmel mindebből nem látszik semmi a dögre hajló ágak miatt.
Most már tudom, hogy enyém a medve! De hogy fogom meglőni? Ahhoz mindenekelőtt látnom kell őt! Felállók; talán így láthatnék be az ágak közé? Sajnos, még így sem látom az eldugott dögöt, de magasabbról, a les karfáján állva úgy-ahogy mégis odalátok.
Régóta állok már a karfán. Akárcsak egy felgallyazott didergő madár. A hangulatom azonban emelkedett. Az a tudat, hogy a medve minden pillanatban meg jelenhetik, kellemes izgalommal fűt a csípős hideg dacára is és fűszerezi a fenséges tájkép által nyújtott élvezetet. Pedig ilyenkor csak rövid pillanatra tud elmerülni az ember az ezernyi sok és a napnyugta világításában egyre változó, megkapó képben. Csak úgy fél szemmel gyönyörködhetik. A másik szeme lesi a medvét és fülei is egyre valami áruló neszt várnak. A várakozás ez óráiban találja meg a les romantikáját az, aki természetkedvelő és szenvedélyes vadász egy személyben.

Karórám negyed 6-ot mutat. A mátyás már aludni tért. A cinkék azonban még mindig szorgoskodnak; nagy mozdulatlanságomban észre sem vettek, dehát ebben a tökéletes csendben még moccanni sem szabad. Tűrni kell, amint a csípős hidegtől mellemre csepeg az orrom és kabátomon páncéllá fagynak a cseppek az orrfacsaró hidegben.
6 óra lehetett, mikor megjelent a medve! Egyszerre csak ott volt alattam. Mint egy kísértet, úgy jött, a legparányibb nesz nélkül! Aztán megállt. Szorosan az erdő széléhez simulva állt és elnézett a messzeségbe. Az orrát is magasra tartotta. Csapzott szőrén apró vízcseppek milliói csillogtak. Nincs a Kárpátoknak még egy állatja, mely jobban illenék ehhez a vad, őserdő környezethez!
Sajnos, a mindent fölülmúló látvány csak igen rövid ideig tart, mert a hatalmas medve eltűnik a lelógó fenyőágak alatt. A következő pillanatban körvonalait már a dög mellett látom. Ekkor az a helyzet, hogy alattam van ugyan alig pár méternyire, de a sok kusza fenyőág miatt nem látom. Még a céltávcső is csak egy állandóan mozgó, fekete tömeg körvonalait mutatja.
Mindeddig a havason az ihletet keltő csend uralkodott, de most, hogy a medve ott van a dögön, nagyot roppan a csődör csontja és fújó csámcsogást hallok. Ez a kísértések pillanata! Józanság és önuralom kell hozzá, hogy ne lőjek a vékony ágakon át a mozgó tömegbe.
Önfegyelmem azonban győz. Izgalmas várakozás következik. Sokáig és mozdulatlanul kell várni. Megdermedt, érzéketlenné vált már a ravaszon tartott ujjam. Mit tehetnék vele? A számba dugom és így melengetem. Addig tartom a számban, míg csak újra nem érzi a rögtönzővel felpeckelt ravaszt.
A várakozás bizony még soká tartott. Kénytelen voltam az ujjamat még jó egynéhányszor a számba dugni, végül azonban az egyik ágak-közti résben mégis megjelenik a medve feje! Utána a nyaka is látszik és ahogy még egyet lép, már látom az elejét is! Ebben a pillanatban lőttem!
A medve ráesett a dögre. Többet aztán nem lehetett látni. De annál félelmetesebb volt az a hörgés, a fújás, mely elárulta, hogy jó helyre lőttem. Mégis — szerettem volna újra lőni. Ehhez most az is elég lett volna, ha csak a mozgását látom, dehát a közvetlen alattam vergődő medvéből nem láttam semmit.
Haláltusájában a medve tört, zúzott szörnyű dühében. Hol a ló feje, hol egy darab csont repült a levegőbe, majd éleset reccsent és derékbatört egy jókora fenyőt. Aztán hirtelen elcsendesedett minden!...
Most vettem csak észre, hogy a havasi réten Jákob lohol felém. Boldogan intek neki, mutatva, hogy megvan. . . de vigyázat, mert alattam fekszik és még él a medve. Dehát hiába minden integetés! Jákobot nem lehet visszatartani. Egyszerre csak ott terem a leshelyemnél. Sőt! Jákob könnyelmű és odamegy a döghöz, úgyhogy kénytelen vagyok sietve leszállni a „biztonságos" magaslesről, csakhogy merészségét a puskámmal fedezhessem.
A medve azonban nincs már a lótetem közelében. Összevérezett, szétdúlt ott mindent, aztán erősen vérezve az erdőbe vonszolta magát. Ősapájában olyan rengeteg vér fekszik, hogy most már én is bizakodva megyek utána. Mivel azonban a fenyők közt nem látni eléggé a terepet megállapodunk, hogy Jákob majd nézi a vért és tartja a csapát, én pedig a nyomában haladva előre figyelek. Rövid, de annál izgalmasabb volt az utánkeresés. A végén ott feküdt a hátán, égnek tartott mancsokkal a kapitális hím medve, a Sinjuk medvéje, a máramarosi havasok réme.