Csernovitzi barátom házában a derék Natasa művelte a konyhaművészetet. Akit ez a tatárképű, orosz szakácsnő kedvelt, annak—mondhatom — jól ment a sora. Napokon át dúskálódhatott az egyébként is vendégszerető ház asztalánál az ízletesnél ízletesebb és az előttünk ismeretlen, főképpen orosz ételekben. Natasa ilyenkor remekelt. Viszont — ahogy gazdájától hallottam — kevésbé jó sors várakozott a Natasa előtt nem egészen rokonszenves vendégekre. Ezekkel szemben a szeszélyes, öregedő asszony mondhatni sztrájkolt: az ebédet, vacsorát egyaránt elkotyvasztotta. Ha gazdája mindezért felelősségre vonta, képes volt csínytevéséhez a legártatlanabb arcot vágni.
A magyarok, talán valamely háborús huszárszerelem emléke miatt Natasa „választottjai" közé tartoztak. Én is magyar voltomnak köszönhettem azt a kivételes figyelmet, hogy mikor az alábbi történet idejében már útrakészen álltam — Natasa útravalóul egy hatalmas „bábát" nyújtott át. Szegény inasomnak bizony nem nagy örömére, hiszen egyébként is tekintélyes volt már csomagjainak száma.
Ez a „bába" tulajdonképpen húsvéti szent kalács és dísze a roskadásig megrakott, orosz húsvéti asztalnak. Előírás szerint, nem kevesebb, mint 100 tojásból kell dagasztani! Érthető tehát, hogy az ilyen kalács mire megkel, óriási méretűvé válik.
A „bába" eredeti hivatásán kívül a vadászembernek is hasznos útra-valója! Különösen ha olyat viszünk magunkkal, amelybe készítője a temérdek mazsolát titkos jó kívánságokkal szórja bele!... Nem is tagadhatom, hogy valahányszor Natasától egy ilyen „bábát" kaptam az útra, ha véletlenül is, de mindannyiszor nagy vadászszerencsében volt részem!
Ne vegyék tehát rossz néven t. olvasóim, ha 1936 őszén, midőn az említett „bábá"-val érkeztem meg Kirlibabára, a legmerészebb reményeket ébresztgettem magamban a küszöbön álló bőgés eredményeit illetőleg. Talán éppen Natasa jó kívánsága segített ahhoz a medvéhez is, melyről az alábbi sorokban kívánok beszámolni!

Nyáron át a máramarosi oldalakon egy erős hím medve garázdálkodott. Naponta és rendszeresen dézsmálta a huculok nyáját: nagy ügyesen hol az egyik, hol pedig a másik akolban tett látogatást. Midőn aztán szeptember idusán, a zord idő és a hóveszély elűzte a havasról a legeltetőket, midőn a birkák és velük együtt a többi lábasjószág is téli szállására, a falvakba vonult — egyszerre foglalkozás nélkül maradt őkigyelme. Szegény medve! Most már csak úgy unalmában látogatta sorra az üres juhaklokat. Mennyi szép emléket ébreszthetett fel benne ilyenkor a juhállásokban heverő birkatrágya szaga!... Biztosan egy-egy merész rablását juttatta eszébe és fellobbantotta rettenetes vágyát: véres, nyers húst falni, tépdesni prédájának még párolgó tetemét!
Mindez azonban már csak mint egy kívánatos emlék jelent meg a vérmedve felborzolt nagy fejében. A véres ábrándok helyett a rettegett ragadozó — szégyen, de való — kénytelen volt lázadozó gyomrát zsenge sarjúval csillapítani. Ez a sarjú, melyet a nép „otavá"-nak nevez, ősszel, mondhatni napok alatt veri ki az elhagyott aklok földjét és annak trágyás talajából arasznyi, nedvdús szálakat hajtván, csemegézésre szolgál a vegetáriánus életre kényszerült medvéknek.
Erről a nagy medvéről mesélt nekem egy a Tatárka-völgyéből való hucul bojtár!
Éppen hetivásár volt Kirlibabán. Ilyenkor odagyűlt a messze környék apraja-nagyja, még az is, kinek a vásárlásra nem is igen telik. Dehát itt összpontosul ilyenkor a világ!... Itt nyílik legjobb alkalom az ügyes-bajos dolgok megvitatására, elintézésére. Azonkívül sohasem lehetett tudni, vajon nem akad-e egy váratlan áldomás, melyért a szegény embernek bizony érdemes volt megtenni a félnapos utat Kirli-babáig.
A vásárban én is ott voltam. Szükségem volt a poggyászom szállításához teherhordókra és málháslovakra, mivel délután indulni szerettem volna a Rusáj a -havasra, ahol a bikák már morogni kezdtek. Akadt is a vásárosok közt vállalkozó nem egy, éppen csak válogatni kellett közülük a megbízhatókat, nehogy holmim megtizedelve érjen abba az isten háta mögötti kalibába.
A kiválasztottak közt volt egy öreg hucul. Ez az öreg, mint emeritált vadorzó nagy előszeretettel volt minden, a vadászattal kapcsolatos dolog iránt. Bizonyára ez a rokonszenv késztette őt arra is, hogy előrehaladt kora dacára segítsen nekem ennél a bőgéskor szokásos burcolkodásnál.
Midőn aztán felértünk a havasra és az öreg hucul a kalihám tövébe ült, ingujjába törülgetve a nagy fáradtságtól verejtékes homlokát, beszédbe elegyedtem vele. És ő mesélni kezdett. Egy nagy „medvigy"-ről beszélt, ahogy rutén nyelven a medvét hívják, amely az utolsó időkben az ő vidékén, a Tatárka közelében garázdálkodott.
Halljuk, mit is mesélt róla az öreg!
Sinjuk — mert így hívták az öreg hucult — történetesen az Aranyos Beszterce máramarosi partján, a Bratila-havas oldalában legeltette nyáját. Egyik napon — mint monda — az erdő szélén heverészve tartotta déli pihenőjét. Sok marcona kutya lebzselt körülötte, nyája is delelt a szép tavaszi napsütésben. A fenséges havasi harmóniát csak néhány tolakodó légy zavarta, a füllesztő csendet pedig a verőfényben fürdő szirti sasok törték meg időnként, midőn játékos kedvükben behúzott szárnyakkal zuhantak alá az egek magasságából, süvítve, akárcsak a becsapódó gránát. Talán Sinjuk is éppen a havasi idillben gyönyörködött — hiszen néki, a Természet fiának bizonnyal volt érzéke hozzá —, midőn rátört a nyájra a medve!
A birkák közt tüstént nagy kavarodás támadt. Felfüleltek a lebzselő ebek! Sőt maga Sinjuk is talpra ugrott, hiszen a fejét vesztett vezérkos nyakán, mint valami félrevert harang, vészjóslón kongott a kolomp! A bégetés és a kutyák veszett csaholása közben a juhok egy tömegbe futottak össze. Egymás hegyén-hátán összebújva szorongott a több száz birka, melyek mindegyike a biztonság kedvéért a tömeg közepe felé furakodott és úgy elrejtette a fejét, hogy ebből a hullámzó tömegből csak itt-ott látszott egy-egy bárányát hívó anyajuh keservesen bégető feje. Jóllehet ez még csak azt jelentette, hogy a megriadt jószág valami félelmetes ragadozótól szelet kapott, Sinjuk mégis futott, hangosan ordítozva a nyája felé.
És éppen idejében, mert az erdőszélen megjelent a medve!
A medve, mely most az erdő felől a birkák közé rohant, már régen leselkedhetett a nyáj közelében. . . Ismerve szokását, úgy képzelhetjük el, hogy már rég kerülgette a nyájat. Szél alatt lopakodott feléje, nehogy a birkák vagy a nyájat őrző kutyák félelmetes szagát még idő előtt megérezzék. Az is lehet, hogy röstellte tettét fényes nappal a nyílt havasi réten végbevinni. Mert bármely méltatlan is volt hozzá, de inkább süntörködött órákon át, lopakodott, akárcsak a róka, remélve, hogy így majd biztonságosabban éri el célját. Arra várt ugyanis, hogy egyszer mégis csak kiválik majd a nyájból valamely könnyelmű, az erdő hűsére vágyó birka! Ezt aztán úgy suttyomban elintézhette volna.
A mi medvénk ugyanis óvatos volt, mint efféle 1937-beli medve! Neki már jutott vágott ólom, sőt Mannlicher-golyó is a bundája alá, egyedüli szerencséje csak az volt, hogy mindez nagyobb kárt nem tett benne. Hogy is tehetett volna, mikor a Mannlicher csövét, csakhogy „testhezállóbb" legyen a suba alatt, arasznyira fűrészelte le a jámbor csobán!
Sinjuk medvéje azonban ezúttal hiába leste a nyájból kiváló birkát. Illetőleg az egyik anyajuh mégis betért hűsölni az erdőszélbe. A medve észre is vette! Csakhogy a birka, mintegy titkos ösztönétől hajtva még idejében visszatért a nyájhoz. Talán éppen ez az orra elől elszalasztott préda hozta ki sodrából a mi óvatos medvénket, mely most már türelmét vesztve — mint ahogy Sinjuk mondta — fergeteg módjára csapott a nyáj közé!
Egyetlen csapás — és kettétört gerinccel feküdt alatta a préda! Az áldozatot aztán vérengző kedvében felkapta és félelmetes fogaival megropogtatta a medve, majd ismét a földre dobta, hogy végezzen a közben odaérkezett kutyákkal is. Persze ezalatt szörnyű bégetés, kavarodás tört ki a nyájban. A négy erős szelindek, hol vonítva, hol meg csaholva kerülgette a rablót, mely játszi könnyedséggel vitte zsákmányát biztos rejteke, az erdő felé.
Az erdőszélen még egyszer közelébe merészkedtek a kutyák. Ezúttal azonban elég volt az is, hogy a medve leejtette a birkát, félrehúzta véres száját és dörmögve-fújva megmutatta nekik hatalmas tépőfogait.