Csernovitzi barátom házában a derék Natasa művelte a konyhaművészetet. Akit ez a tatárképű, orosz szakácsnő kedvelt, annak—mondhatom — jól ment a sora. Napokon át dúskálódhatott az egyébként is vendégszerető ház asztalánál az ízletesnél ízletesebb és az előttünk ismeretlen, főképpen orosz ételekben. Natasa ilyenkor remekelt. Viszont — ahogy gazdájától hallottam — kevésbé jó sors várakozott a Natasa előtt nem egészen rokonszenves vendégekre. Ezekkel szemben a szeszélyes, öregedő asszony mondhatni sztrájkolt: az ebédet, vacsorát egyaránt elkotyvasztotta. Ha gazdája mindezért felelősségre vonta, képes volt csínytevéséhez a legártatlanabb arcot vágni.
A magyarok, talán valamely háborús huszárszerelem emléke miatt Natasa „választottjai" közé tartoztak. Én is magyar voltomnak köszönhettem azt a kivételes figyelmet, hogy mikor az alábbi történet idejében már útrakészen álltam — Natasa útravalóul egy hatalmas „bábát" nyújtott át. Szegény inasomnak bizony nem nagy örömére, hiszen egyébként is tekintélyes volt már csomagjainak száma.
Ez a „bába" tulajdonképpen húsvéti szent kalács és dísze a roskadásig megrakott, orosz húsvéti asztalnak. Előírás szerint, nem kevesebb, mint 100 tojásból kell dagasztani! Érthető tehát, hogy az ilyen kalács mire megkel, óriási méretűvé válik.
A „bába" eredeti hivatásán kívül a vadászembernek is hasznos útra-valója! Különösen ha olyat viszünk magunkkal, amelybe készítője a temérdek mazsolát titkos jó kívánságokkal szórja bele!... Nem is tagadhatom, hogy valahányszor Natasától egy ilyen „bábát" kaptam az útra, ha véletlenül is, de mindannyiszor nagy vadászszerencsében volt részem!
Ne vegyék tehát rossz néven t. olvasóim, ha 1936 őszén, midőn az említett „bábá"-val érkeztem meg Kirlibabára, a legmerészebb reményeket ébresztgettem magamban a küszöbön álló bőgés eredményeit illetőleg. Talán éppen Natasa jó kívánsága segített ahhoz a medvéhez is, melyről az alábbi sorokban kívánok beszámolni!

Nyáron át a máramarosi oldalakon egy erős hím medve garázdálkodott. Naponta és rendszeresen dézsmálta a huculok nyáját: nagy ügyesen hol az egyik, hol pedig a másik akolban tett látogatást. Midőn aztán szeptember idusán, a zord idő és a hóveszély elűzte a havasról a legeltetőket, midőn a birkák és velük együtt a többi lábasjószág is téli szállására, a falvakba vonult — egyszerre foglalkozás nélkül maradt őkigyelme. Szegény medve! Most már csak úgy unalmában látogatta sorra az üres juhaklokat. Mennyi szép emléket ébreszthetett fel benne ilyenkor a juhállásokban heverő birkatrágya szaga!... Biztosan egy-egy merész rablását juttatta eszébe és fellobbantotta rettenetes vágyát: véres, nyers húst falni, tépdesni prédájának még párolgó tetemét!
Mindez azonban már csak mint egy kívánatos emlék jelent meg a vérmedve felborzolt nagy fejében. A véres ábrándok helyett a rettegett ragadozó — szégyen, de való — kénytelen volt lázadozó gyomrát zsenge sarjúval csillapítani. Ez a sarjú, melyet a nép „otavá"-nak nevez, ősszel, mondhatni napok alatt veri ki az elhagyott aklok földjét és annak trágyás talajából arasznyi, nedvdús szálakat hajtván, csemegézésre szolgál a vegetáriánus életre kényszerült medvéknek.
Erről a nagy medvéről mesélt nekem egy a Tatárka-völgyéből való hucul bojtár!
Éppen hetivásár volt Kirlibabán. Ilyenkor odagyűlt a messze környék apraja-nagyja, még az is, kinek a vásárlásra nem is igen telik. Dehát itt összpontosul ilyenkor a világ!... Itt nyílik legjobb alkalom az ügyes-bajos dolgok megvitatására, elintézésére. Azonkívül sohasem lehetett tudni, vajon nem akad-e egy váratlan áldomás, melyért a szegény embernek bizony érdemes volt megtenni a félnapos utat Kirli-babáig.
A vásárban én is ott voltam. Szükségem volt a poggyászom szállításához teherhordókra és málháslovakra, mivel délután indulni szerettem volna a Rusáj a -havasra, ahol a bikák már morogni kezdtek. Akadt is a vásárosok közt vállalkozó nem egy, éppen csak válogatni kellett közülük a megbízhatókat, nehogy holmim megtizedelve érjen abba az isten háta mögötti kalibába.
A kiválasztottak közt volt egy öreg hucul. Ez az öreg, mint emeritált vadorzó nagy előszeretettel volt minden, a vadászattal kapcsolatos dolog iránt. Bizonyára ez a rokonszenv késztette őt arra is, hogy előrehaladt kora dacára segítsen nekem ennél a bőgéskor szokásos burcolkodásnál.
Midőn aztán felértünk a havasra és az öreg hucul a kalihám tövébe ült, ingujjába törülgetve a nagy fáradtságtól verejtékes homlokát, beszédbe elegyedtem vele. És ő mesélni kezdett. Egy nagy „medvigy"-ről beszélt, ahogy rutén nyelven a medvét hívják, amely az utolsó időkben az ő vidékén, a Tatárka közelében garázdálkodott.
Halljuk, mit is mesélt róla az öreg!
Sinjuk — mert így hívták az öreg hucult — történetesen az Aranyos Beszterce máramarosi partján, a Bratila-havas oldalában legeltette nyáját. Egyik napon — mint monda — az erdő szélén heverészve tartotta déli pihenőjét. Sok marcona kutya lebzselt körülötte, nyája is delelt a szép tavaszi napsütésben. A fenséges havasi harmóniát csak néhány tolakodó légy zavarta, a füllesztő csendet pedig a verőfényben fürdő szirti sasok törték meg időnként, midőn játékos kedvükben behúzott szárnyakkal zuhantak alá az egek magasságából, süvítve, akárcsak a becsapódó gránát. Talán Sinjuk is éppen a havasi idillben gyönyörködött — hiszen néki, a Természet fiának bizonnyal volt érzéke hozzá —, midőn rátört a nyájra a medve!
A birkák közt tüstént nagy kavarodás támadt. Felfüleltek a lebzselő ebek! Sőt maga Sinjuk is talpra ugrott, hiszen a fejét vesztett vezérkos nyakán, mint valami félrevert harang, vészjóslón kongott a kolomp! A bégetés és a kutyák veszett csaholása közben a juhok egy tömegbe futottak össze. Egymás hegyén-hátán összebújva szorongott a több száz birka, melyek mindegyike a biztonság kedvéért a tömeg közepe felé furakodott és úgy elrejtette a fejét, hogy ebből a hullámzó tömegből csak itt-ott látszott egy-egy bárányát hívó anyajuh keservesen bégető feje. Jóllehet ez még csak azt jelentette, hogy a megriadt jószág valami félelmetes ragadozótól szelet kapott, Sinjuk mégis futott, hangosan ordítozva a nyája felé.
És éppen idejében, mert az erdőszélen megjelent a medve!
A medve, mely most az erdő felől a birkák közé rohant, már régen leselkedhetett a nyáj közelében. . . Ismerve szokását, úgy képzelhetjük el, hogy már rég kerülgette a nyájat. Szél alatt lopakodott feléje, nehogy a birkák vagy a nyájat őrző kutyák félelmetes szagát még idő előtt megérezzék. Az is lehet, hogy röstellte tettét fényes nappal a nyílt havasi réten végbevinni. Mert bármely méltatlan is volt hozzá, de inkább süntörködött órákon át, lopakodott, akárcsak a róka, remélve, hogy így majd biztonságosabban éri el célját. Arra várt ugyanis, hogy egyszer mégis csak kiválik majd a nyájból valamely könnyelmű, az erdő hűsére vágyó birka! Ezt aztán úgy suttyomban elintézhette volna.
A mi medvénk ugyanis óvatos volt, mint efféle 1937-beli medve! Neki már jutott vágott ólom, sőt Mannlicher-golyó is a bundája alá, egyedüli szerencséje csak az volt, hogy mindez nagyobb kárt nem tett benne. Hogy is tehetett volna, mikor a Mannlicher csövét, csakhogy „testhezállóbb" legyen a suba alatt, arasznyira fűrészelte le a jámbor csobán!
Sinjuk medvéje azonban ezúttal hiába leste a nyájból kiváló birkát. Illetőleg az egyik anyajuh mégis betért hűsölni az erdőszélbe. A medve észre is vette! Csakhogy a birka, mintegy titkos ösztönétől hajtva még idejében visszatért a nyájhoz. Talán éppen ez az orra elől elszalasztott préda hozta ki sodrából a mi óvatos medvénket, mely most már türelmét vesztve — mint ahogy Sinjuk mondta — fergeteg módjára csapott a nyáj közé!
Egyetlen csapás — és kettétört gerinccel feküdt alatta a préda! Az áldozatot aztán vérengző kedvében felkapta és félelmetes fogaival megropogtatta a medve, majd ismét a földre dobta, hogy végezzen a közben odaérkezett kutyákkal is. Persze ezalatt szörnyű bégetés, kavarodás tört ki a nyájban. A négy erős szelindek, hol vonítva, hol meg csaholva kerülgette a rablót, mely játszi könnyedséggel vitte zsákmányát biztos rejteke, az erdő felé.
Az erdőszélen még egyszer közelébe merészkedtek a kutyák. Ezúttal azonban elég volt az is, hogy a medve leejtette a birkát, félrehúzta véres száját és dörmögve-fújva megmutatta nekik hatalmas tépőfogait.

Lógó nyelvvel, lihegve kullogtak vissza a kutyák. A nyáj még összeverődve neszelt és míg a szegény bárányok a kiállt rémülettől anyjuk hasa alatt bújócskáztak, a vezérkosba lassan visszatért inábaszaladt bátorsága. Most ő állt ki a rétre. Fújó, makogó orrhang kíséretében mellső lábaival oly délcegen toporzékolt, hogy azt hitted volna, ő a nap hőse!...
Aztán a pojánán végleg csendes lett minden. Békességben úszott a saspár is a légben. Egyre távolodtak. Végül eltűntek valahol az Ünőkő és Pietrosz sziklái között.
Sinjuk is megadta magát a Sorsnak. Bicskájával újabb vonást faragott botjára, eggyel növelte ismét— ki tudja, ezúttal már hányadszor— a nyáj veszteséglistáját.
Eddig szólt a mese. Sinjuk vallomása és a medve szokásait ismerő vadász elképzelése festették meg abban egy rablás képét. A továbbiakban azonban már magam is összeköttetésbe jutottam a medvével és így kettőnk sorsát ezúttal már tárgyilagosan tudom papírra vetni.
Szeptember lévén, természetesen minden időmet a bőgés kötötte le. Hol marad ilyenkor a medve! Ő cserkészetünknek legfeljebb véletlen csemegéje lehet; egy csiklandós vadászkaland, hisz ilyenkor minket csak a bőgő bikák érdekelnek.
Az alábbi medvehistória idejében is éppen egy kívánatos agancsú bika járatta velem a bolondját, lévén a bika öreg és felette óvatos, én pedig felette „peches"!
Hiába minden egy ilyen megfontolt, öreg úrral szemben, ha nincs szerencséd, kedves vadászcimborám! Ezért a legjobb — nehogy úrrá legyen rajtad sorozatos balsikereid közepette a kétségbeesés — ha napjában egyre gyakrabban mondod el a szarvasvadász német imádságát: „Nur der Jager unverdrossen..." stb. Az se nagy szégyen, ha ilyen bosszantó körülmények közt előbb-utóbb babonás leszel és átmenetileg magadra öltesz holmi nem éppen dicséretes vénasszonyszokást. Én például megfogadtam János inasomnak, hogy hajnalban okvetlen ballábbal kelek ki az ágyból, valamint, hogy világért se felejtem el, előbb a bal és csak aztán a jobb cipőmet felrántani!... Nagyon fontos! Csakhogy a vén bikával szemben még így sem boldogultam. Nap-nap után pontosan elkerültük egymást: ő mindig máshol volt, mint ahol én őt a józan ész számítása szerint kerestem.
Szeptember 20-ára virradó éjjel sötét párák takarták az eget. Éjjeli két óra tájban ereszkedtünk alá a Rusája-patak magas fűvel és epilobiummal benőtt oldalában Jákob, a vadőr, Sinjuk, ki közben poggyászhordómból megfigyelővé lépett elő és én. Itt nem lett volna tanácsos lámpát gyújtani! Éppen a Rusája- és a Cigány-patak közti vadváltókon jártunk és ha itt elugrasztunk valami vadat, az biztos kudarcát jelentette volna tervemnek, melyért ebben a barátságtalan éjszakában úton voltunk. Inkább botorkáltunk tehát. Bukdácsoltunk a parányi csillagfénynél, midőn egyszerre csak egy medvével akadtunk össze!

Alig néhány lépésnyire előttünk egy különleges, mondhatnám morgással kevert fújás hallatszott! Mivel valamennyien tüstént mozdulatlanokká váltunk, ez a tekintélyes hang egyre közelebbről és egyre ingerültebben hangzott! Sinjuk, ki mögöttem állt, halkan a fülembe súgta: „Medvigy, Pan...! lőj, lőj, Uram, medve!"...
Hisz lőttem volna is! De hova? Jákob pedig a másik oldalról biztatott. Ő meg azt suttogta: „disznó!"
Ezek után talán én is véleményt nyilvánítottam volna, csakhogy mindnyájunkat elnémított egy halk roppanás, mely most már egészen közelről hallatszott annyira, hogy vállamhoz emeltem a puskát. Természetesen ez csak amolyan reflexmozdulat volt. Célzásról itt szó sem lehetett, hisz szemeim még a mellettem állók körvonalait is éppen csak sejtették velem.
Érdekes és különös izgalmas helyzet éjjel egy nagy ragadozó közelében állni! Érdekes még akkor is, ha nem látjuk. Vagy talán éppen azért olyan érdekes? Izgalmas pedig azért, mert ha támadástól rendesen nem is kell tartani, mégis elképzelhető, hogy egy bocsát féltő anyamedve szétugraszthatott volna minket! Midőn már jónéhány másodperc elmúlt anélkül, hogy a medve újabb életjelt adott volna és én éppen fáradt kézzel leengedtem a lövésre tartott puskát, hirtelen megismétlődött a már említett és szokatlanul erősen fújó hang! Most akárcsak egy mozdony, olyan erővel fújta el magát a medve — közvetlenül a hátunk megett! Én erre hirtelen megfordultam és puskám csöve akaratlanul a mögöttem álló Sinjuk fejszéjéhez ütődött.
Ez a zaj aztán véget vetett a különben izgalmas jelenetnek. Hiába füleltünk, a legparányibb nesz sem volt hallható többé. Bámulatos, hogy egy hatalmas testű vad, mint a medve, milyen zajtalanul képes járni. Ügy elillant, mint a kámfor!
Ez a medve csak akkor tudta meg, hogy emberekkel akadt össze, midőn fegyverem a fejszéhez ütődött. Mindaddig óvatosan kerülgetett minket. Szimatokat kívánt venni az előtte álló gyanús lényektől.
Kellemes izgalommal járt az éjszakai medvekaland. Egyben meg is örvendeztetett, mert tudtam, hogy a Máramarosból ide beváltó medvét könnyű lesz elcsípni, ha a Rusája forrásvidékére lódögöt teszünk. Másnap estére készen is állott a leshely két ölelkező fenyő tetején és előtte, a havasi rét szélében hevert földhöz cövekelve egy Kirlibabáról hozott, beteglábú csődör: a csali.

Folytatás - 2.rész