Lógó nyelvvel, lihegve kullogtak vissza a kutyák. A nyáj még összeverődve neszelt és míg a szegény bárányok a kiállt rémülettől anyjuk hasa alatt bújócskáztak, a vezérkosba lassan visszatért inábaszaladt bátorsága. Most ő állt ki a rétre. Fújó, makogó orrhang kíséretében mellső lábaival oly délcegen toporzékolt, hogy azt hitted volna, ő a nap hőse!...
Aztán a pojánán végleg csendes lett minden. Békességben úszott a saspár is a légben. Egyre távolodtak. Végül eltűntek valahol az Ünőkő és Pietrosz sziklái között.
Sinjuk is megadta magát a Sorsnak. Bicskájával újabb vonást faragott botjára, eggyel növelte ismét— ki tudja, ezúttal már hányadszor— a nyáj veszteséglistáját.
Eddig szólt a mese. Sinjuk vallomása és a medve szokásait ismerő vadász elképzelése festették meg abban egy rablás képét. A továbbiakban azonban már magam is összeköttetésbe jutottam a medvével és így kettőnk sorsát ezúttal már tárgyilagosan tudom papírra vetni.
Szeptember lévén, természetesen minden időmet a bőgés kötötte le. Hol marad ilyenkor a medve! Ő cserkészetünknek legfeljebb véletlen csemegéje lehet; egy csiklandós vadászkaland, hisz ilyenkor minket csak a bőgő bikák érdekelnek.
Az alábbi medvehistória idejében is éppen egy kívánatos agancsú bika járatta velem a bolondját, lévén a bika öreg és felette óvatos, én pedig felette „peches"!
Hiába minden egy ilyen megfontolt, öreg úrral szemben, ha nincs szerencséd, kedves vadászcimborám! Ezért a legjobb — nehogy úrrá legyen rajtad sorozatos balsikereid közepette a kétségbeesés — ha napjában egyre gyakrabban mondod el a szarvasvadász német imádságát: „Nur der Jager unverdrossen..." stb. Az se nagy szégyen, ha ilyen bosszantó körülmények közt előbb-utóbb babonás leszel és átmenetileg magadra öltesz holmi nem éppen dicséretes vénasszonyszokást. Én például megfogadtam János inasomnak, hogy hajnalban okvetlen ballábbal kelek ki az ágyból, valamint, hogy világért se felejtem el, előbb a bal és csak aztán a jobb cipőmet felrántani!... Nagyon fontos! Csakhogy a vén bikával szemben még így sem boldogultam. Nap-nap után pontosan elkerültük egymást: ő mindig máshol volt, mint ahol én őt a józan ész számítása szerint kerestem.
Szeptember 20-ára virradó éjjel sötét párák takarták az eget. Éjjeli két óra tájban ereszkedtünk alá a Rusája-patak magas fűvel és epilobiummal benőtt oldalában Jákob, a vadőr, Sinjuk, ki közben poggyászhordómból megfigyelővé lépett elő és én. Itt nem lett volna tanácsos lámpát gyújtani! Éppen a Rusája- és a Cigány-patak közti vadváltókon jártunk és ha itt elugrasztunk valami vadat, az biztos kudarcát jelentette volna tervemnek, melyért ebben a barátságtalan éjszakában úton voltunk. Inkább botorkáltunk tehát. Bukdácsoltunk a parányi csillagfénynél, midőn egyszerre csak egy medvével akadtunk össze!

Alig néhány lépésnyire előttünk egy különleges, mondhatnám morgással kevert fújás hallatszott! Mivel valamennyien tüstént mozdulatlanokká váltunk, ez a tekintélyes hang egyre közelebbről és egyre ingerültebben hangzott! Sinjuk, ki mögöttem állt, halkan a fülembe súgta: „Medvigy, Pan...! lőj, lőj, Uram, medve!"...
Hisz lőttem volna is! De hova? Jákob pedig a másik oldalról biztatott. Ő meg azt suttogta: „disznó!"
Ezek után talán én is véleményt nyilvánítottam volna, csakhogy mindnyájunkat elnémított egy halk roppanás, mely most már egészen közelről hallatszott annyira, hogy vállamhoz emeltem a puskát. Természetesen ez csak amolyan reflexmozdulat volt. Célzásról itt szó sem lehetett, hisz szemeim még a mellettem állók körvonalait is éppen csak sejtették velem.
Érdekes és különös izgalmas helyzet éjjel egy nagy ragadozó közelében állni! Érdekes még akkor is, ha nem látjuk. Vagy talán éppen azért olyan érdekes? Izgalmas pedig azért, mert ha támadástól rendesen nem is kell tartani, mégis elképzelhető, hogy egy bocsát féltő anyamedve szétugraszthatott volna minket! Midőn már jónéhány másodperc elmúlt anélkül, hogy a medve újabb életjelt adott volna és én éppen fáradt kézzel leengedtem a lövésre tartott puskát, hirtelen megismétlődött a már említett és szokatlanul erősen fújó hang! Most akárcsak egy mozdony, olyan erővel fújta el magát a medve — közvetlenül a hátunk megett! Én erre hirtelen megfordultam és puskám csöve akaratlanul a mögöttem álló Sinjuk fejszéjéhez ütődött.
Ez a zaj aztán véget vetett a különben izgalmas jelenetnek. Hiába füleltünk, a legparányibb nesz sem volt hallható többé. Bámulatos, hogy egy hatalmas testű vad, mint a medve, milyen zajtalanul képes járni. Ügy elillant, mint a kámfor!
Ez a medve csak akkor tudta meg, hogy emberekkel akadt össze, midőn fegyverem a fejszéhez ütődött. Mindaddig óvatosan kerülgetett minket. Szimatokat kívánt venni az előtte álló gyanús lényektől.
Kellemes izgalommal járt az éjszakai medvekaland. Egyben meg is örvendeztetett, mert tudtam, hogy a Máramarosból ide beváltó medvét könnyű lesz elcsípni, ha a Rusája forrásvidékére lódögöt teszünk. Másnap estére készen is állott a leshely két ölelkező fenyő tetején és előtte, a havasi rét szélében hevert földhöz cövekelve egy Kirlibabáról hozott, beteglábú csődör: a csali.

Folytatás - 2.rész