Májusi hajnal volt és őzbakra cserkésztem egy Duna menti erdőségben. Szürkület előtt indultam hazulról. A ház körül még senki sem mozgott. Csak egy cica játszott az udvaron a földrehullott cserebogarakkal. Halk lépéseim neszére hirtelen abbahagyta a mulatságát s besurrant a líceum-sövény alá. Onnan világított ki zölden villódzó szeme, mintha szentjánosbogarak fénylettek volna a fű között. Olyan nesztelenül mentem át az udvaron, hogy még a házőrző kuvasz sem vett észre. De a kapitóliumi ludak kései ivadékai meggágogtak. Nincs éberebb állat a hídnál. Siettem is a közelségökből, hogy fel ne verjem a házat. Mihamarabb kint voltam az erdőbe vezető úton, amelynek a hídján túl már senkivel sem találkozhattam.

Nem is kellett volna ilyen korán nekiindulnom; de ez a leghajnalibb erdő a misztikus hangulataival még jobban érdekelt, mint az őzbak. Ha elmereng a szemem a titkot rejtő sötét lombokon meg az alig derengő ég felhővándorain, könnyen megeshetik, hogy meg is feledkezem a cserkészetről. Vad nélkül sokszor tér haza a természetimádó vadász; de hangulat nélkül sohasem. Nincs az esztendőnek olyan szaka, a napnak olyan órája, perce, az időjárásnak olyan szeszélye, hogy a nyílt szemű és fogékony lelkű megfigyelő mindig és mindenütt meg ne telnék a természet gyönyörűségeivel.

A szürkület alig derengett; látni még csak nagyon bizonytalanul lehetett; a vad hamarabb észrevehetett engem, mint én őt; nem volt szabad sietnem. Az őz különben sem olyan gyanakvó, mint a többi nagyvadféle; jóval tovább marad kint a nyílt helyeken, mint a sokkal óvatosabb szarvas. Fényes reggel is lehet vele találkozni. Nekem most előbb az éjszaka öleléséből kibontakozó csudaszép erdő kellett, a szürkület szaggatott hangjaival, amikor az első fakopáncs elkezdi kopogtatni a redves fákat, azután az első rigó elrikkantja az ébresztőjét, és kezdődnek lassan a halk surrogások, kis szárnyasok ropogós rebbenéseivel, amitől fokozatosan elszáll az álom az ébredő erdőről.