Aki ezt sohasem leste meg, az sok nagyon szépnek a megösmerésétől fosztotta meg magát.
A harmatos bokrok közt pihegve szálldos az erdő lélegzetvétele: ... a Dunaág csendesen hömpölygő, higanyfényű hullámaira hápogva csobban rá egy zománcosfejű gácsér, amely már elszakadt a magas kőrisfán kotló párjától, otthagyva azt abban a régi varjúfészekben, amelyet együtt foglaltak volt el. . . A víz sodrásától összehordott zátonyon szürke gém gubbaszkodik s lesi a fel-felcsapódó halat. . . Egy érces hangú, korán kelő szürke varjú fújja károgó kürtjét fölöttem és suhogó árnyékként vitorlázik tova. . . A szürkület lassan világosodik s az ég alja, messzire keleten, zöld mezőt mutat, lila sávokkal s enyhén sárga csíkokkal tarkítva. Arról közeledik a pirosan kelő nap. . . Szajkó rekedt kárálása ripakodik le valamire; a keskeny cserkésző úton megjelenik egy veresbundás kalandor; rám bámul, felösmer s egy szempillantás alatt eltűnik; ugrása közben meglengeti bozontos zászlaját. Szinte megkönnyebbülök, hogy nem várta meg, amíg az utolsó kenetet feladhattam volna rá. Ha időt enged, meg nem állottam volna, hogy ki ne lyukasszam a bundáját; pedig azzal a cserkészetemet elrontottam volna. De egy róka mindig felér a ragadozókat üldöző vadász előtt egy őzzel. — Várj csak! Kerülsz te még a puskám elé, áltatgatom magamat. Eközben folyvást világosodik; már látni a puskán a célgombot; ideje, hogy szemlélődő természetbarátból vadásszá változzam át. Most már lássuk a bakot. . .

Itt kell lennie valahol a vágás kis tisztásai egyikén. De melyiken?. .. Már többször megpillantottam eredménytelen cserkészeteimen, amikor ösvény nélkül bujkáltam a sűrű bokrok közt egyik tisztásról a másikra, nem sejtve, hogy hol villan elém vörhenyes csuhája. De mindig elkéstem a lövéssel.
Jó bak, sűrűn gyöngyözött aganccsal, amelyet a fiatal égerfákon sötétbarnára csiszolt. Jobban vigyáz magára, mint a kacér asszony, aki csalogat, bolondít s aztán fügét mutat az udvarlójának. Kalandozni szerető öreg legény, aki mindig asszony körül settenkedik. Még messze van a nász évadja, a forró július vége, de azért állandóan egy csinos sutácska társaságában látni. Ahol az a suta van, ott van ő is.
Csakhogy amíg az a sutácska egyáltalán nem bizalmatlan és eszében sincs, hogy örökké rejtőzzék: kísérője a megtestesült óvatosság s csak a legritkább esetben mutatja meg magát.