Elkéstem vele, mert a bak hirtelen lecsapta a fejét a sutácska mögött elkezdett legelgetni. Minden idegszálammal készenlétben lestem, mikor lépnek el annyit egymás mellől, hogy a bak oldalát láthassam. De a csinos kis suta a kis bestia, kővé meredve maradt egyhelyben s még csak nem is legelt úgy élvezte a kelő nap ráhulló sugarait.
Szerettem volna végighúzni rajta; de ezt a vágyamat már a köztünk levő távolság miatt sem teljesíthettem; hisz legalábbis hatvan lépésnyire voltak tőlem.

Végre-valahára megunta a suta az ácsorgást és otthagyta a bakot, amely éppen akkor megfordult maga körül s nekem — szép fehér tükrét mutatta. Ebben a helyzetben ezt a nemes vadat csakugyan nem csúfolhattam meg rossz lövéssel. Meg kellett várnom, amíg majd oldalt fordul.
Fordult is; de abban a pillanatban megint elibe ugrott a gyalázatos kis suta és megint eltakarta előlem.
Csak állottam, mint a cövek, folyvást célzó helyzetben tartva a puskámat, ami éppenséggel nem volt kellemes, minthogy kezdett a karom elzsibbadni. Asszonyt még nem vertem meg; de ha ezt az alávaló kis nőszemélyt, ezt a csinos kis sutát elpáholhattam volna, nem adtam volna sokért.
Hála istennek, megint mozdul és most a másik oldalon lép előre. A bak itt van előttem fedetlenül; de — most meg élesen szemközt s a fejét éppen úgy tartja, hogy a szügyét sem látom s legfeljebb homlokon lőhetnem.

Azt pedig nem teszem. Hisz minden elképzelhető rossz lövés közt a fejlövés, az agancs táján, a leggyalázatosabb, mert a trófeát, az agancsot veszélyezteti.
Várnom kell, amíg fel nem emeli a fejét, hogy szügyön lőhessem.
Már mozdul. Már célozni kezdek. De az átkozott kis suta úgy szökik újra a bak elé, mintha azt jelezné, hogy csak az ő testén keresztül érhetem el a célomat.
Ej, ne legyünk idegesek. Előbb-utóbb majd csak megjön az én pillanatom. Hisz még sohasem történt, hogy ilyen nyugodtan és gyanútlanul ácsorgott volna előttem ez az óvatos fickó, aki eddig mindig bolonddá tett, mindig kijátszott, most pedig csak hajszálon múlik az élete.

A bak folyvást a suta mögött állt és most csak a feje látszik az őz dámácska gerince fölött, mintha bújócskát játszanék s felém kukucskálna, úgy mondaná: lőj ide no, ha mersz.
Dehogy merek! — Hanem azt az életmentő kis fehérszemélyt szeretném elpáholni.
Folyvást vízszintesen tartott karom eközben úgy elfárad az állandó készenléttől a lövésre, hogy már remeg. Ennek sehogysem lesz jó vége. Most már akkor sem bírnék pontosan célozni, ha jól látnám a bakot. Inkább rá sem lövök; nem rontom el a holnapi reménységemet is.
Meg kell pihentetnem zsibbadó karomat.
Lassan eresztem le a puskát a vállamról.

Hiába!... Ha a sutát meg bírtam volna is téveszteni, a bakot annál kevésbé. Rögtön megértette, hogy hányadán vagyunk egymással s olyat ugrott a bokrok felé, hogy repülésnek is beillett. Azután odabent elkezdett haragosan-ijedten böffenteni; nyers, erős, mély vakkantásokkal káromkodni, miközben arrább-arrább szökött.
A csinos kis suta minden izgulás nélkül kocogott utána, s a bozót széléről még egyszer visszanézett rám, mielőtt ő is eltűnt volna.
Az életmentése sikerült.
Csüngő orral mehettem haza.